Persze a bevezetőt olvasva az idősebb filmrajongóknak egyből beugorhat a Bosszúállók… no nem a 2012-es monstre szuperhős mozi, hanem az 1998-as kémkaland, amely az azonos című, '60-as évekbeli brit sorozat alapján készült és amelyekből Matthew Vaughn Kingsman-filmjei is bevallottan sokat merítenek. A '98-as mozi viszont a mai napig instant PTSD-t okoz a legtöbb embernek, aki látta (jelen sorok írójának mondjuk igazi bűnös élvezet) és nehéz eldönteni, hogy a Fiennes és Uma Thurman közti zéró kémiát nehezebb-e feldolgozni (többször is megválasztották őket minden idők legrosszabb párosának), vagy a főgonoszként Teddy mackónak öltöző Sir Sean Connery-t. Mindenkit megnyugtatok: a The King's Man, avagy magyar keresztségben King's Man - A kezdetek még csak távolról sem egy katasztrófa, hanem egy nagyon is változatos, véres, de ami a legfőbb, szórakoztató látványfilm, amely felüdülést hoz az elmúlt időszak egyen blockbusterei közé. (Rátok nézek Pókember és Mátrix!)
De haladjunk csak szépen sorjában! A 2015-ös Kingsman: A titkos szolgálat igazi meglepetés volt (pláne, hogy a már csapból is folyó, ezáltal garantáltan sikerre ítélt A szürke ötven árnyalatával együtt került bemutatásra Valentin-napon): nem csak a magát akkoriban egyre véresebben komolyabban vevő kémzsánert rázta fel a maga önironikus vérgőzösségével, hanem emlékeztetett minket arra, hogy miért is szerettük egykor a Daniel Craig-éra előtti James Bond-filmeket. Vaughn elmondása szerint a Roger Moore-korszakot is akarta megidézni Mark Millar (Kick-Ass) eredeti képregényének sajátos adaptációjában. Ráadásul megismertette a világgal Taron Egerton tehetségét és karizmáját, Colin Firthből pedig stílusos akciósztárt faragott 50+ évesen.
Ahogy pedig lenni szokott, egy ilyen film nem kerülhette el a sorsát, folytatás készült hozzá. A Kingsman: Az aranykör kevesebb mint két év alatt készült el, a sietség pedig meg is látszódott és a marketingje szórakoztatóbb volt, mint maga a végeredmény. Tévedés ne essék! Az Aranykör önmagában egy teljesen korrekt és fun blockbuster, de inkább próbálta megismételni az előd elborultságát azzal, hogy mindenben rálicitált, minthogy új utakat keresett volna. És a rohamtempó azt eredményezte, hogy Vaughnék a temérdek ötletük közül nem tudtak érdemben szelektálni, ezért beledobáltak mindent és mindenkit, akit csak tudtak. Ugyan A kezdetekben is jelen van ez az ötlethalmozás és hosszabbnak, dagályosabbnak is hat a kelleténél, mégis tónusában inkább az első részhez áll közelebb.
Ha ugyanis az előző kettő epizód szórakoztatóan cool filmek voltak, akkor A kezdetek egy érzelmesen cool mozi. Az első világháború és annak puskaporos hangulatú, feszült politikai közege már önmagában hozzájárult a tónusváltáshoz és ezzel Vaughn szerencsére tudott is élni, de ezen felül is ügyesen bővíti, mélyíti a világát, amitől szemmel láthatóan nem tud és nem is akar szabadulni, mert jól érzi magát benne. Ugyan ennek a rendhagyó, "Kingsmanesített" töriórának megvannak a maga vesztesei a rangos színészgárdában (Daniel Brühl és Stanley Tucci kvázi statisztaszerepre kényszerülnek), az egész film szíve és lelke Ralph Fiennes, valamint a kapcsolata a fiát alakító Harris Dickinsonnal. Hogy Fiennes korosztálya egyik legjobbja, ahhoz kétség sem fér, de nagy stúdiófilmekben egyre ritkábban mutathatja meg igazán, hogy mit is tud, James Bond ide, Harry Potter oda. Az előző részekben is jelen volt egy sajátos mentor-tanítvány, apa-fia kapocs Colin Firth és Taron Egerton Harry-je, valamint Tökije között, de itt Fiennes és Dickinson vérségi viszonya az, ami nem csupán a filmnek, hanem az egész Kingsmannek a beton biztos alapját adja.
Nem kell semmi nagy truvájra gondolni, amit ne láttunk volna ezelőtt! Az egyik oldalon van egy korábbi esküje miatt béklyóban szenvedő, óvó tekintetű apa, a másik oldalon pedig egy lánglelkű fiatal, aki nem kér mindebből, de pont a kettejük morális ellentéte, kölcsönös tisztelete és ennek a konfliktusnak a feloldása adhatja meg a szervezet és a franchise későbbi/korábbi epizódjainak az alapjait. Vaughn pedig ráérősen - és mi tagadás, olykor önismétlően - mesél, de pont ettől az érzelmi töltettől kötődünk hozzájuk. Fiennes pedig a maga úriemberségében is képes az érzelmek teljes skáláját felvonultatni a filmben, ebben például mindenképp a rezignált Firth felé nő, noha akciósztárként ebben a korban már kevésbé hiteles hozzá képest. Dickinson pedig nem egy Egerton, de nem is kell annak lennie, hiszen Töki hétköznapi pimaszsága részben rímelt a korunkra és állította szembe figuráját a film folyamatosan kritizált, kimódolt arisztokráciájával. Jelen esetben Dickinson a visszafogottabb, de aki látta a számára áttörést hozó Beach Rats-t, amelyben egy melegségével együtt élni próbáló macho fiatalt játszott, az tudja, hogy az ifjú titán kevéssel, szavak nélkül tud sokat mondani és mutatni. Itt is ez a helyzet és pont ezért remek ellenpontja, ugyanakkor társa is Fiennes-nak.
Ugyanakkor a népes szereplőgárdának ezúttal Vaughn megpróbál jobban kedvezni, mint legutóbb és például Charles Dance-nek inkább csak a méltóságteljes rutin jut, a Djimon Hounsou-Gemma Arterton kettősnek megvannak a maguk kis pillanatai (főleg utóbbinak), Tom Hollander (Lord Beckett a Karib-Tenger Kalózaiból, Időről időre) pedig hármas szerepben brillírozhat. A showt viszont így is Rhys Ifans (Sztárom a párom, Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész, A csodálatos Pókember) lopja Raszputyin szerepében. A legszórakoztatóbb és egyben leginkább kínos jelenetek is neki jutnak, de nem lehet elvitatni tőle, hogy rohadtul élte a szerepet és élvezet minden egyes vásznon töltött perce.
Ha pedig már a kínosságnál tartunk! A film igencsak hektikus. Már ami tonálisan illeti. A Raszputyinnál játszódó jelenetek élesen szemben állnak az azt követőkkel, de kb. 15 percenként vannak kisebb-nagyobb váltások. Éppen ezért nem mindenkinek fekszik a film (a negatív kritikai összhang is ebből fakadhat), de pont ettől tud jólesően kiszámíthatatlan lenni, amely már önmagában véve is üdvözülendő a nézőket, rajongókat kiszolgáló blockbusterek korában. Vaughn hosszú idő óta nem állandó alkotótársával, Janet Goldmannel írta a forgatókönyvet, hanem Karl Gajdusekkel (Feledés) és ez a kevesebb, kevésbé frappáns humoron is érződik, habár a film érzelmesebb, koszosabb hangvételét figyelembe véve ez nem is feltétlenül probléma. Ráadásul Vaughn vizuális érzéke nem csupán a franchise korábbi részeihez képest hat frissítőleg, hanem az elmúlt időszak nagy látványpornóihoz képest is, amelyben visszaköszönnek például megoldások az X-Men - Az elsőkből, de a háború vérgőzös pokla Vaughn szemén keresztül még egy ilyen stilizált, elrugaszkodott tálalásban is fájdalmasan, avagy ijesztően megkapó tud lenni. A senki földjén játszódó jelenetekért, különösen az éjszakai késpárbajért, vagy az akciókért, még úgyis hálásak leszünk, hogy egyik sem ér fel az első film templomi mészárlásához, de van bennük svung, dinamika, kreativitás.
És ez ugyan már kevésbé mondható el Matthew Margeson zenéjéről, aki ezúttal Henry Jackman helyett Dominic Lewisszal (Pénzes Cápa) kollaborált, a képek alatt a zenéjük nagyon is működőképes, a klasszikus főtéma alaphangjegyei végig ott vannak, felbukkannak, amikor kell, jelezve, hogy a szervezet még csak megalakulóban van, amelyet Vaughn is jobbára ügyesen, nem didaktikusan emel be a történetbe. Mindezzel együtt megosztó darab lehet egyeseknél ez a spin-off/előzmény, részben pont szokatlansága miatt és mert nem tud felérni az első rész frissességéhez, váratlanságához (azért "Hűha!" pillanatok így is akadnak), ugyanakkor kiszámíthatatlansága, érzelmessége, hogy nem azt adja, amit a néző elvár tőle, pont hogy üdvözülendő lehet sokak számára. De ha más nem, a hegyi kecskék biztosan csípni fogják.
