Hirdetés

Csillag születik: Anya Taylor-Joy, a hűvös elegancia

|

Ma lett 25 éves Hollywood egyik legkülönlegesebb tehetsége.

Hirdetés

Visszatérő, egyben megújult rovatunk első alanya az a fiatal színésznő, aki nem pusztán egzotikus megjelenésével, de tehetségével egyszerre vívja ki a nézők szimpátiáját, s a szakma elismerését. Mondanánk azt, hogy mindez fokozatosan történik, ám a születésnapját éppen a mai napon ünneplő Anya Taylor-Joy 2015-ben azonnal egy piszkosul erős alakítással mutatta meg, hogy vele bizony érdemes lesz hosszútávon is számolni. Mi pedig egy olyan cikkel szeretnénk köszönteni a friss Golden Globe-díjas színésznőt, aminek során áttekintjük, hogyan vált egy 17. századi egyszerű, fiatal lány az 1960-as évek lehengerlő sakknagymesterévé.

Hirdetés

A floridai születésű Anya Taylor-Joy és családja nagyon korán Argentína fővárosába, Buenos Airesbe költözött, ahol egészen 6 éves koráig élt és lett spanyolajkúvá. A család azonban úgy döntött, hogy újabb komoly költözésre adja a fejét, és végül Londonban találtak új otthonra. A színésznő utólag elárulta, a költözés annyira megrázta kisgyermekként, hogy 2 éven keresztül nem volt hajlandó angolul megszólalni, remélve, hogy ez esetleg meggyőzi szüleit a hazatérésről. Erre azonban nem került sor, viszont Taylor-Joy londoni beilleszkedése ezzel együtt sem sikerült. 14 évesen otthagyta a londoni iskolát, s vele a várost, hogy aztán New Yorkban vehesse üldözőbe álmát: színésznő szeretett volna lenni. A lány ettől fogva az Egyesült Államok és Anglia között ingázott, míg fel nem fedezte őt egy brit modellügynökség, amin keresztül aztán belépőt is kapott a színészet- és film világába.

Első kisebb filmszerepét a 2014-es Vámpírakadémia című horrorvígjátékban kapta, ám a Taylor-Joy által alakított karakter jelenetei végül a vágóasztalon végezték. A mozis bemutatkozás ugyan nem sikerült, ám még ugyanabban az évben a tévéképernyőkön csak bemutatkozhatott a fiatal lány: a kifejezetten elismert és máig futó krimi-drámában, az Oxfordi gyilkosságokban kapott egy kisebb szerepet Taylor-Joy, egy évvel később pedig az Atlantis című fantasy-széria több epizódjában is feltűnt. Az igazi áttörés viszont eközben történt meg, amely nem csak Taylor-Joy, hanem Robert Eggers rendező nagyvásznas bemutatkozása is volt. A 2015-ös A boszorkány nemcsak a színésznő pályafutásának induló, egyben egyik legfényesebb pontja, hanem az elmúlt évek magasan legkiválóbb horrorfilmjeinek az egyike. A "new-englandi népmese" a 17. század amerikai telepeseinek, egész pontosan egy számkivetett család életébe ad bepillantást - teszi mindezt egy olyan nyomasztó, fojtogató atmoszférával, amit azóta sem felejtettünk. Hatalmas igazságtalanság lenne Ralph Inesonnal szemben, ha azt mondanánk, hogy Taylor-Joy ellopta a show-t, mert a tapasztalt angol színész alakítását igen nehéz lett volna felülmúlni. Ezzel együtt is az elsőfilmes színésznő egyszerre magabiztos és megbabonázó játékkal adott repülőstartot karrierjének, méghozzá egy olyan szerepben, amit semmilyen téren sem sorolnánk a könnyebb vállalások közé. Egyik pillanatban érzékeny és esendő, a másikban pedig maga az erdő boszorkánya - és még a shakespeare-i angolság is remekül állt neki. Egy ilyen erős munkával indítani már-már a "Natalie Portman-hatást" idézi.

A boszorkányban nyújtott performanszáért a kritika és szakma azonnal felfigyelt az akkor még csak 18 éves Taylor-Joyra, mindezt több jelölés és kiosztott díjjal is nyomatékosították. Majd ezután egy mozgalmas, de kevésbé hangos időszak jött a színésznő számára: a 2016-os vegyes, de inkább negatív fogadtatású Morgan című akció-sci-fiben, majd Vikram Gandhi életrajzi drámájában, a Barryben pallérozódott és szerzett tapasztalatot az amerikai-angol-argentin Taylor-Joy, de ugyanebben az évben kapott szerepet M. Night Shyamalan szerelemprojektjében, a Széttörvében is. Ma már tudjuk, hogy ezzel A sebezhetetlen-trilógia harmadik felvonásába is bejátszotta magát a színésznő, a Széttörve és a későbbi Üveg viszont főleg arra szolgáltak remek lehetőségekként Taylor-Joy számára, hogy egy szélesebb közönség előtt is bemutatkozhasson. A két említett alkotás között sem volt rest a fiatal nő, 2017-ben ugyanis két főszerepben is láthattuk őt. Az egyik Sergio G. Sánchez 1969-ben zajló horror-drámája, a Menedék. Az a Menedék, amely ugyancsak vegyes kritikai és nézői fogadtatásban részesült, ám az ilyesfajta koncepcióval bíró produkciók, vagy az olyan szerepek, mint amilyen Allie figurája is volt, remek lehetőséget biztosítanak arra, hogy egy még mindig a pályafutása elején járó színésznő kitapinthassa, vagy épp kísérletezhessen drámai repertoárjával. Ezt valószínűleg a színésznő is érezte, hiszen eközben a BBC One miniszériájában, az Élet a babaházban című kosztümös dráma főszerepében is láthattuk. Ekkor már kezdett körvonalazódni, hogy Anya Taylor-Joy-nak általában véve remekül állnak a történelmi jellegű szerepek, itt pedig újfent a 17. századba, ám most Amszterdamba repítette el a nézőt egy fiatal nő, Petronella megformálásával. Egy ajándékba kapott, rejtélyes babaház históriája volt ez, ami egészen nyugtalanító módokon jövendölte meg a még nem történteket.

Ugyanebben az évben láthattuk Taylor-Joy-t Cory Finley egészen különös krimi-dráma-vígjáték keverékben, a Telivérekben. A szintén feltörekvő Olivia Cooke-kal az oldalán bújtak két jómódú, de igencsak magának való tinédzser lány bőrébe, akik aztán egy különös barátság (?) részesei lesznek. Taylor-Joy Lily szerepében fagyasztotta meg a vért a nézőben, hiszen a családi hátterű problémáját végül egy egészen bizarr gyilkosság gondolatával és kiötlésével szerette volna orvosolni. A színésznő az emlékezetes és szakmailag is elismert film mellett egy egészen új oldalát is megmutatta. Legalábbis ekkora már kiforrottá vált az a hideg, távolságtartó, egyúttal mégis veszedelmesen izgalmas figurája, amit ha nem is teljes egészében, de legtöbb alakításába később is bele-belecsempészett valamilyen formában. Kimért és elegáns, hideg és érzékeny, furcsa és gyönyörű - ilyen és ehhez hasonló kettősségek jellemzik azt a jelenséget, amit Anya Taylor-Joy a vászonra varázsol szinte filmről-filmre, a Telivérektől kezdve pedig színészi eszköztára is láthatóan egyre kiforrottabbá vált. Ha mindez nem lenne elég, a fiatal színésznő mindezek mellett egy olyan orgánummal is bír, amit száz másik közül is könnyedén fel lehet ismerni. Egy nagyjából 1 éves szünetet követően pedig ezt az 1982-es klasszikus dark fantasy, A sötét kristály modern Netflixes adaptációjában is kamatoztatta, ahol a Gelfling hercegnőnek, Breának kölcsönözte a hangját.

2019-ben egy másik tévésorozatban, a Birmingham bandájában is megmutatta veszedelmes oldalát, méghozzá egy cselszövő feleség, Gina Gray szerepében. Az 5. évad során gyakorlatilag a széria második számú antagonistáját testesítette meg, ami egyúttal arra is rávilágított, hogy Taylor-Joy karrierje nem kizárt, hogy akár antipatikus, vagy egyenesen gonosz figurák formájában is kiteljesedhet a jövőben. Elvégre is, pozitív vagy semlegesebb szerepei is rendre hordoznak magukban egy olyan élt, amit akár már a Telivérekben is láthattunk - persze, ott jóval komplexebb a kép, mint "jó és gonosz" viszonya, de a Taylor-Joyban rejlő misztikum egyszerűen üvölt azért, hogy az ilyen formában is kiteljesedhessen egy merészebb rendező keze alatt. Egy évvel később, immáron 2020-ban viszont újfent visszatért a kosztümös szerepekhez, hiszen Jane Austen 1815-ben elkészült regényének, az Emmának a főszerepét kapta meg. A címszereplőt alakító Taylor-Joy egy alapvetően jó szándékú, de azt mégis önzősége által remekül palástoló úrilányt hozott, aki a kor elvárásaival szemben eldöntötte: soha nem megy férjhez. A színésznő szemmel láthatóan imádta ezt a pimasz, arcátlan és saját önös érdekeit néző figurát játszani, akiről maga Jane Austen is úgy fogalmazott, hogy "egy olyan hősnő, akit rajtam kívül senki nem fog kedvelni". Az Emmát ugyan 2 Oscarra is jelölték (Taylor-Joy alakítása nem volt köztük), de nézői és kritikai fogadtatása nem volt maradéktalanul pozitív, de a színésznő játékát túl sok panasz most sem érhette, épp ellenkezőleg.

Az Emma után az ínyencebb nézők a Here Are the Young Men című ír-amerikai drámában csíphették el a színésznőt, ami Rob Royle azonos című regényét dolgozta fel. A coming-of-age jellegű történetben az utolsó középiskolás év és a felnőtté válás közötti viszontagságos útba nézhetünk bele, ahol Taylor-Joy Jen szerepében egy belevaló, szabad szellemű lányt visz vászonra, aki talán kérdés nélkül a film legérdekesebb eleme is volt - ez viszont nem feltétlen az alakításról vagy a figuráról árul el többet, mintsem a drámáról magáról. De hát minden karrierbe becsúsznak kevésbé jól sikerült produkciók, ezt igazolva pedig következő filmjében Maisie Williams és Charlie Heaton mellé csatlakozott, a hányattatott sorsú Az új mutánsok keretében. A film hosszú évek utóforgatásait és a vágóasztalon végzett igyekezeteket követően nagy nehezen, de csak eljutott a közönséghez, túl sok köszönet viszont nem volt a dologban. Arról nem is beszélve, hogy mire a film elért a mozikba, addigra Taylor-Joy már régen túl volt karrierjének azon a fázisán, ahol az Illyana Rasputin karakterén keresztül lerakott szerepe bármit is lendített volna karrierjén, vagy hozzátett volna addigi munkásságához. Óriási buktának így sem mondható a projekt az ő szempontjából, hiszen valószínűleg nem hagyott elég mély nyomot az élmény a nézőkben ahhoz, hogy emlékezzenek arra.

Elérkeztünk a tehetséges színésznő pályafutásának azon pontjához, ami minden bizonnyal azt az áttörést jelentette számára, amire rengetegen egy egész karrier során hiába várnak. Mindez nem a filmvásznon, hanem a Netflix 10 részes miniszériájában, A vezércsel formájában történt meg. Beth Harmon története nem csak az első perctől fogva az utolsóig érdekfeszítő, de a csodálatos fényképezés és legalább annyira gyönyörű zenei kíséret művészileg is kiemeli a sorozatot, ahol az érzelmek széles skálája egy frissítően lélekemelő konklúzióval zárul. Anya Taylor-Joy az árvaház csodagyerekéből sakknagymesterré avanzsált Beth szerepében pedig túlzás nélkül tündököl, mintha ráöntötték volna a szerepet. Nehéz lenne jelzők felsorakoztatásával jellemezni az alakítását, mert a sorozat egyik legnagyobb erőssége, hogy Beth szinte részről-része változik és fejlődik, ám mindezt olyan igéző és lehengerlő kisugárzással teszi, amit Taylor-Joy szinte minden alkalommal megtestesít a vásznon. És ez az ő - nem is olyan - titkos fegyvere, egyúttal "szerencséje". Mert függetlenül attól, hogy színészi technikáját is nézve mennyit fejlődött az évek során, a megjelenésében és a vásznon való jelenlétében egyaránt jelenlévő furcsa különösség, izgalmas titokzatosság és távolságtartó érzékenység az, ami kiemeli őt a hollywoodi "mezőnyből". A szakma ezt többek között egy Golden Globe-díjjal is jutalmazta, ami bizony óriási lökést adhat a színésznőnek. Arról nem beszélve, hogy minden eddiginél többen ismerték meg a nevét A vezércselben nyújtott alakításának köszönhetően.

Nagyon bízunk benne, hogy egy hosszú és eredményes karrier előtt áll a tehetséges színésznő. Azt már biztosra lehet tudni, hogy jövőre láthatjuk Edgar Wright következő filmjében, a Last Night in Sohóban, de Robert Eggers-szel is újból együtt forgatnak a készülő The Northman című kaland-dráma okán. Jelen cikk írója, akinek az all-time kedvencei között előkelő helyen szerepel a Mad Max - A harag útja, nem is tudott volna tökéletesebb castingot elképzelni a széria első spin-offjához, mint Anya Taylor-Joy-t Furiosa szerepében. Márpedig ez bizony a valóság, és ha minden jól megy, 2023-ban láthatjuk is, ahogy a születőben lévő csillag átveszi a stafétabotot Charlize Therontól.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A Project029 Magyarország Kft. közleménye
Bezár