Manapság már egyre nehezebb lenne megmondani, hogy mikor és mely filmmel kezdődik a nyári blockbuster szezon, mert míg régen a májustól júliusig tartó időszak volt a jellemző, idén mintha már eddigre kifutottak volna az igazán kifogástalan és szórakoztató alkotások. Erre azért tartottam fontosnak kitérni, mert mintha a filmzenék minősége nem idomulna ehhez a megváltozott trendhez és az igazán maradandó score-ok továbbra is ebben az időszakban jelennének meg. Kész szerencse, hogy Alexandre Desplattól a Kutyák szigetét, Marco Beltramitól a Hang nélkült, Rob Simonsentől a Kszi, Simont legutóbb kiveséztük, ahogy Alan SIlvestri totál jellegtelen Bosszúállók: Végtelen háborúja is még befutott április végére a filmmel együtt, mert néhány felejthető munka mellett a májusi-júniusi időszakban John Powell a messzi-messzi galaxisban rég hallható csúcsformájában volt ismét, Daniel Pemberton újfent laza, mint a rigalánc, Michael Giacchino pedig a dinók és Irdatlanék kalandjához is elképesztő zenével rukkolt elő.
Deadpool 2 - Tyler Bates
Ahhoz képest, hogy Deadpool karaktere zeneileg mennyi lehetőséget rejtene magában, már másodjára nem tudnak élni ezzel a lehetőséggel. Az első részhez, amit Junkie XL konkrétan összehordott az elmúlt évek legnagyobb blamája volt zeneszerzés címszó alatt, de amint kiderült, hogy az Atomszőkét jegyző David Leitch készíti a folytatást, várható volt, hogy onnan Tyler Bates is jön vele. Az a Bates, aki jobbára csörgő-zörgő horrorzenéi mellett a képregény adaptációkban is jártas, minőségben meg sem közelíti az olyan nagyágyúkat, mint Danny Elfman, Hans Zimmer, vagy John Ottman. A 300-hoz szerzett zenéje körül minden idők egyik legnagyobb plágiumbotránya alakult ki (konkrétan átemelt tételeket Elliot Goldenthal Titusából) és a folytatáshoz már a fent említett Junkie XL szerezhette a zenét, méghozzá egy egészen ritmikus, élvezetes darabot. Most eljött a revans Bates részéről, aki azonban csak egy hangyányival tudott elődje felé emelkedni. Pedig a két Galaxis Őrzőihez több, mint korrekt zenéket hozott össze (noha ott a dalválogatásra emlékszik elsősorban mindenki), viszont azokhoz úgy tűnik kellett James Gunn is. Bates ugyanakkor már megpróbálkozik pár téma szerűséggel (például az X-Menek témájával) és ezeket egyértelműen poénra veszi maga is, különösen amikor, amikor egy egész kórus kántálja azt, hogy "Holy S*** Balls!" Viccnek jó, maradandó filmzenének kevés.
Értékelés: 55%
Solo - A Star Wars-Story - John Powell és John Williams
Amikor bejelentették, hogy sok huzavonán átesett Solo - Egy Star Wars-történet zeneszerzői posztját az utóbbi években az animációs filmekbe süppedt John Powell jegyzi, sokan megörültek, miután pedig kiderült, hogy a főtémát maga John Williams jegyzi a filmzene rajongók egyenesen lefordultak a székről. Ehhez képest Powell score-ját mégis egyfajta érdektelenség vette körül, ami talán inkább a film hozadékából éppúgy fakadhatott, mint az eddigi Star Wars zenékhez képest szokatlan stílus,. Powell elmondása szerint nem kis részt azért írt alá a filmhez, hogy Williams szerzi a főtémát hozzá, Williams pedig kíváncsi volt, hogy mihez kezd egy filmhez szerzett motívumával egy teljesen másik szerző. Ez a fajta kollaborálás pedig nagyon szépen végigvonul a score-on és kijelenthető, hogy ilyennek kell lennie egy modern Star Wars-zenének, amely tiszteletben tartja Williams örökségét, de mer más utakra lépni, ellenben Michael Giacchino szűk 4 hét alatt kényszerűségből összedobott Zsivány Egyesével (Giacchinonak saját elmondása szerint sem lett volna akkor másra lehetősége ennyi idő alatt). Powell pedig tökéletesen egyensúlyoz a saját és Williams stílusa között, ugyanakkor az új motívumai kellően frissek, hovatovább szokatlanok. A martalócok kórusos motívuma mintha James Horner Avatarjából lépett volna át, ami talán már annak a lehetőségét is megadja, hogy Cameron folytatásaihoz ki lépjen a megboldogult Horner örökébe. Rosszul nem járnánk.
Értékelés: 85%
Jurassic World: Fallen Kingdom - Michael Giacchino
Szerintem Giacchino sportot űz abból, hogy évente minden fontosabb filmzenéje szinte egyszerre, vagy kis különbséggel jöjjön ki. 2015: Jupiter felemelkedése, Agymanók, Holnapolisz és az első Jurassic World, 2016: Zootropolis, Star Trek: Mindenen túl, Doctor Strange és gyorsan bevállalta az Alexandre Desplat által otthagyott Zsivány Egyest. 2017: Book of Henry, Pókember: Hazatérés, Majmok bolygója: Háború (ezek szinte egy időben), majd év végén a Coco. Most pedig a Jurassic World: Bukott Birodalom és A hihetetlen család 2 zenéje jelent meg egyszerre (és még idénre be van tervezve egy tőle szokatlannak számító Húzós éjszaka az El Royale-ban) és mindkettő pazarul sikerült. Az első rész zenéjét rengeteg vád érte, hogy nem mert kellően elszakadni Williams örökségétől. Ezekkel már akkor sem értettem egyet, Giacchino módjával használta a Mester témáit, de megalkotta a sajátjait, amelyek szépen idomultak hangszerelésükben, stílusukban mind az ő, mind Williams stílusához. (Nagyjából úgy, mint pár sorral feljebb Powell friss munkája.) Ezúttal akárcsak a film, úgy a zene is már inkább új utakra lépett, ahogy anno a Mester is teljesen más megközelítést alkalmazott Az elveszett világnál, amelynél (minő véletlen) a játékváltozat aláfestéséért a feltörekvő Giacchino felelt. Az új munkája pedig ebből adódóan masszívabb, még kevésbé használja a klasszikus motívumokat és hoz helyükre újakat! Ezek közül az új katonás motívum és a jobbára az Indoraptorhoz köthető, de a címbeli Bukott Birodalmat megtestesítő grandiózus kórusos motívum a legemlékezetesebb. Előbbi inkább az album első, míg utóbbi a második felében érvényesül, amiket szépen összefoglal a fináléban. Állati!
Értékelés: 85%
The Incredibles 2 - Michael Giacchino
Ha pedig már masszívabb folytatás, akkor A hihetetlen család 14 éve várt folytatására ez úgyszintén áll. Talán pont ezért kevésbé fogják szeretni, mint az első rész zenéjét, amivel Giacchino végérvényesen berobbant a filmiparba és amellyel megalapozta azóta is gyümölcsöző munkakapcsolatát Brad Bird rendezővel. Emellett az album szerethetőségéből (szigorúan az első részhez képest) az is elvesz, hogy albumként kevésbé gördülékeny, hovatovább majd minden hangjegy benne van, ami felcsendül és az albumot záró, a hősökhöz köthető kis dalocskák ugyan jópofák, de teljességgel nélkülözhetőek. Minden más viszont szerencsére a régi és tényleg majdnem olyan, mintha Giacchino most fejezte volna be az első rész zenéjét, ami tökéletesen passzol a folytatás koncepciójához. Az Aknakukac röviden felvezetett motívuma az első rész végén itt már nagyobb teret nyer, de igazán markánsan Nyúlányka, valamint az új főgonosz, a Démonitor (angolban Sceenslaver) harsány rezesekkel tarkított témája érvényesül a már meglévők mellett, ezzel is tökéletesen visszahozva John Barry klasszikus Bond zenéinek a szellemiségét. Szuper!
Értékelés: 85%
Ocean's 8 - Daniel Pemberton
Az vitathatatlan, hogyha valaki vagány, cool zenét akar a filmjéhez, Daniel Pembertont kell keresnie, Gary Ross pedig abszolút jó döntést hozott, hogy a trilógia aláfestéséért felelős Ddavid Holmes helyett a brit komponistát győzte meg. Pemberton pedig azt csinálta, amihez ért: laza, jazzes, bigbandes dallamokkal hozakodott elő, ami akkor is képes coolnak láttatni a szereplőit, amikor a kamera nem. Hovatovább sokkalta jobban összeáll filmzenévé, mint Holmes korábbi munkái, erről lényegesen fülbemászóbb témái gondoskodnak. Ugyanakkor ebből most hiányzik az érdemi újdonság, és néha olyan érzése támadna az embernek, mintha Pemberton Az U.N.C.L.E. emberéhez fel nem használt ötleteit, megoldásait használta volna újra. Ettől még rettentő szórakoztató és élvezetes, hovatovább a hölgyekhez illően valamivel finomabb, elegánsabb a score, mint a maszkulin elődöké. Pazar!
Értékelés: 85%
Truth or Dare - Matthew Margeson
Azok után, hogy az elmúlt években Margeson kezdett kitörni a Henry Jackmant a középszerűségből folyamatosan kirángató komponista árnyékából az olyan filmek zenéivel, mint az Eddie, a Sas, vagy a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, rettentő nagy csalódás volt, hogy ő is elkezdett horrorokhoz komponálni. Ennek első állomása A körök volt, most pedig itt a felelsz, vagy mersz, ami a középszerűség, a jellegtelenség tökéletes példája. Nem hallgathatatlan, csak tipikus, ipari minőségű panel zene, amelyet azonnal elfelejtesz, miután lepörgött. Ha nem hiszed, akkor merd csak meghallgatni!
Értékelés: 45%
Sicario: Day of Soldado - Hildur Guðnadóttir
A 3 évvel ezelőtti Sicario ugyan folytatódott, de két színészén kívül sem rendezője, sem operatőre, sem pedig zeneszerzője nem tért vissza. Utóbbi már sajnos nem is tehette meg, mivel Jóhann Jóhannsson tragikus hirtelenséggel hunyt el év elején, így utódja a kimondhatatlan nevű Hildur Guðnadóttir lett, aki utolsó munkáján, a Mária Magdolnán is alkotótársa volt a komponistának. Azonban az is kijelenthető az új Sicario zenéjét hallgatva, hogy csak még inkább fájó Jóhannsson távozása. Guðnadóttir sem spórol a feszült dallamokkal, azonban híján van annak az érzéknek, ami a néhai komponista zenéit egyedivé tette, hiányzik az egészből az a fajta éteriség, azok a nem is boldog, de mégis megnyugvást hozó, fájdalmasan szép tételek, amelyek Jóhannsonnak a kisujjában voltak. Ettől még decens zene ez is a műfaján belül, érződik, hogy nem a Zimmer istállóból kikerült takarítók valamelyike követte el, de mégsem tud emlékezetes, vagy sajátos megoldásokat felmutatni.