Hirdetés

Vélemény: Spielberg vs. Netflix

|

A piros sarokban a jelenlegi tartalomszolgáltatást megreformáló vállalat, a jobb sarokban az álomgyár történetének egyik legnagyobb mesélője. Vajon ki győz?!

Sokan temetik a jelenlegi filmipart ("Jajj, újabb remake! Jajj, újabb képregényfilm! Jajj, újabb young adult mozi!"), pedig kétségtelenül izgalmas időket élünk. Miközben a hollywoodi filmgyártás hétről hétre a nézők kegyeiért küzd, addig a streaming szolgáltatók ömlesztve hozzák el a nézők otthonába a tartalmakat. Ennek a tartalomháborúnak egy fontos csatáját nyerte meg azzal a Netflix, hogy az általuk forgalmazott Alfonsó Cuarón mozi, a Roma 3 Oscar-díjat nyert, viszont mint minden győzelemnek, ennek is ára van: a hagyományos mozizás legnagyobb élő legendája, Steven Spielberg indított újabb offenzívát ellenük, hogy többször ne fordulhasson elő az, hogy streaming szolgáltató bemutatóját díjazza az Akadémia. Mielőtt azonban belemennék részletesebben Spielberg hozzáállásába, vagy a Netflix a Roma költségvetését túlszárnyaló kampányába, nézzük meg egy kicsit jobban, hogy mi is vezetett idáig.

Hirdetés

Mainstream vs. Független filmek

A jelenlegi helyzet lényegében már évtizedek óta gyűrűzik. Miközben a 90-es években még javában dúlt a sztárkultusz, valamint a blockbusterek sem voltak egyenlők a franchise-okkal, a függetlenfilmes éra is új erőre kapott az olyan figurákkal, mint Steven Soderbergh, Harvey Weinstein, Spike Lee, vagy Quentin Tarantino. Ez azzal együtt is járt viszont, hogy szép fokozatosan a filmipar eme két szegmense élesen elkezdett elkülönülni egymástól. Robert Redford Sundance Filmfesztiválja, vagy Cannes már akkor is az új reménységeknek kedvezett, akikre Hollywood előszeretettel le is csapott már akkor is és Soderbergh vagy Tarantino sikeresen meg is tudta vetni a lábát, mindemellett a nagy stúdiók is merészebben nyúltak filmes témákhoz.

Utóbbi több szempontból is érthető, hiszen a producerek a tuti recept reményében nem filmes franchise-okat kajtattak, amelyek lényegesen nagyobb pénzt emésztenek fel a mai napig, hanem egy egyszerű és egyszeri blockbustert az aktuális trendeket meglovagolva. 1994-et, valamint 1999-et okkal szokás a filmtörténelem legerősebb évei közt számon tartani, elég ha csak az éves bevételi listákra, valamint az Oscar-jelöltekre vetjük tekintetünket: Forrest Gump, A remény rabjai, Ponyvaregény, Harcosok klubja, Amerikai szépség, Mátrix, stb. Mivel a stúdiók nem a tuti receptet keresték - pontosabban másképp gondolkodtak arról, mit is jelent az - ezért jobban teret engedtek a kísérletezésre, avagy az újonc rendezőknek. Nem hiába hangoztatják azt filmesek, hogy például olyan darabok, mint A remény rabjai a jelenlegi stúdiókörülmények között nem készülhetnének el, de a helyzet odáig fajult, hogy már a 10 évvel korábbi Hollywood szatíra, a Trópusi vihar kivitelezése is elképzelhetetlen lenne alkotói szerint.

Ebben azonban közrejátszott a millenium után beálló átrendeződése is a filmiparnak. Megjelentek és ezzel együtt útnak indították az újhullámos képregényfilmeket az olyan szuperhősmozik, mint Bryan Singer X-Menje, vagy Sam Raimi Pókembere, továbbá az első évtized a fantasy-k kora volt az olyan franchise-okkal, mint a Harry Potter vagy a Gyűrűk Ura, amelyek később a young adult lázat is eredményezték. Ám ami a legfontosabb: beköszöntött a sorozatok aranykora. Míg korábban a televíziózás a szakma egyik lesajnált ága volt, az olyan sorozatokkal, mint a Maffiózók, a Drót, a Lost, a Doktor House, vagy a Született feleségek új, filmszerű narratíva vette kezdetét és nem volt ciki tévében szerepelni, hanem egyenesen dicsőséggé vált. Az idén például hetedjére Oscarra jelölt (és ezúttal is díj nélkül távozó) Glenn Close elmondása szerint - aki 2007 és 2012 között alakította Patty Hewest A hatalom hálójában című sorozatban - egy széria sokkalta biztosabb megélhetést adhat egy színésznek évekig, mint egy egyszeri mozifilm, mindemellett karakterük ívét tovább tudják vinni, évekig tudnak játszani vele, ami szakmailag is nagyobb kihívás. 

Harmadszor pedig ott van mindezek tetejébe az internet és a közösségi média térnyerése: míg annak idején például a tömegek hajlandóak voltak csak azért jegyet váltani a majd 3 órás giccsparádé Ha eljön Joe Blackre, csakhogy láthassák a Star Wars: I. Rész - Baljós Árnyak első előzetesét, mostanra amint megjött az értesítés a mobilunkra, hogy a Disney feltöltötte a legújabb Bosszúállók előzetesét a YouTube csatornájára, a metrón, a munkahelyen, vagy vacsora készítés közben már nézhetjük is és aztán még számtalanszor újra és újra, ezzel is generálva a hype-ot és a leendő jegybevételeket. Ha pedig ez nem lenne elég, az internetre szinte a premierrel egy időben felkerül adott mozi rossz minőségű, kamerás verziója, előtte pedig tonnaszámra terjengenek a forgatási fotók, elméletek és a stúdióktól kiszivárgó bennfentes információk - hogy a megjelent kritikákról és a "hülye kritikusokról" ne is beszéljünk - így a néző sokkalta több információ alapján hozhatja meg a döntést, hogy megéri-e neki kipengetni az évről évre dráguló mozijegyet és cserébe elviselni a tirpák, film közben dumáló, mobilozó, hangosan zabáló tömeget.

Magyarán a mozi sokkalta inkább az eseményfilmek színterévé vált, amely egyben szinte egyenlő valamely franchise legújabb darabjával, de részben érthető módon a néző ezen alkotások esetében hajlandó felülemelkedni saját kényelmén. Ezzel egy időben a független kis mozik egyre szorultabb helyzetbe kerültek, hiszen neves alkotók ide vagy oda, a sztárkultusz mára elmúlt, egy-egy nagyobb név nem vonzza már be az embereket a moziba, viszont ezen filmek mivel nem is elsősorban a mainstream mozibajáróknak készülnek, amire narratívájuk, témájuk - amely rendre olyan társadalmi problémára reflektál, amelyről a legtöbben a mozi magányában megfeledkezni akarnak, nem gondolkozni - megvalósításuk csak még inkább rájátszik. Filmet gyártani pedig továbbra is drága mulatság (még az egészen piciket is), adott szponzor pedig minél kevesebbet igyekszik kockáztatni.

Mozi vs. Streaming

És akkor eme "kis" bevezető után el is érkeztünk a lényegi konfliktushoz, Steven Spielberg és a Netflix párharcához. A streaming szolgáltató ellen már korábban is szólaltak fel olyan, a hagyományos filmkészítést preferáló alkotók, mint Christopher Nolan, vagy a fent emlegetett Quentin Tarantino - ahogy a Cannes-ból való kitiltásuktól is hangos volt a sajtó - és Spielberg kirohanása sem az első a témában, de kétségtelenül a leghevesebb. (Slussz poén, hogy mindhármójuk filmjei közül lehet találni a Netflix kínálatában, még ha ez egyértelműen nem is rajtuk múlik.) A Roma Oscar-győzelme után ugyanis Spielberg egyértelműen vérszemet kapott és azért kampányol az Akadémiánál, hogy streaming szolgáltató (avagy általa terjesztett) alkotása ne versenyezhessen többet az arany szoborért.

Fontos leszögezni, hogy Spielberg nem azt mondja, hogy az ilyen kimagasló alkotásokat ne díjazzák, csupán azt, hogy ne Oscar-díjjal, hanem helyette inkább jutalmazzák a tévés Oscarnak kitüntetett Emmy-díjjal, vagy valami hasonlóval. Ebben a kérdésben pedig megnyilvánul, hogy mi, mint nézők, hogyan tekintünk egy-egy alkotásra, avagy a mozifilm számunkra egyenlő-e magával a filmmel?! Hogy a közelmúltból két példával szemléltessem a dolgot: az elmúlt egy évben jött ki két, koncepciójában rendkívül hasonló, mégis más túlélő horror. A mozikban bemutatott Hang nélkül a csöndet, a Netflixen debütált Bird Box Sandra Bullock főszereplésével pedig a látást teszi meg központi témájának és feszültségforrásának. A hasonlóságok ellenére a két film hatása mégis különböző, nem csak a hang és a látás hiányának problematikájából adódóan, hanem annak a filmre átültetett narratív megoldásainak a szemszögéből is. John Krasinski mozija hiába egy pár szereplős kamara darab, kivitelezése a zenehasználattól kezdve a kamerakezelésen keresztül a kulcsfontosságú csönd használatáig - nem is beszélve a színészi játékról -  ízig-vérig mozifilmes, nagy vásznon is csontig hatoló élmény, míg ezzel szemben a Bird Box hiába tud felmutatni olyan neveket, mint Sandra Bullock vagy John Malkovich és hiába vannak benne nagyszabású tömegjelenetek, kivitelezése csupán egy jobban sikerült tv-sorozat pilotjára emlékeztet. Vagyis az adott alkotást erősen meghatározza az - az alkotók tehetségén és ebből fakadó világszemléletén túl -, hogy milyen platformra is szánják alkotásukat, ez pedig jelenleg tisztán érezhető a streaming tartalmakon éppúgy, mint a mozifilmeken.

Azt viszont szögezzük le, hogy a Netflixnek és társainak rengeteget köszönhet jelenleg a filmes szakma, ami viszont nem jelenti azt, hogy ne lennének meg mindennek a hátulütői. Havi egy mozijegy áráért óriási mennyiségű tartalmat biztosítanak a fogyasztó rendelkezésére, a sorozatokat nem részenként, hanem egészében, évadonként teszik elérhetővé, így aki akarja egy nap alatt ledarálhatja a kedvencét. Emellett nem csak izgalmas és kényes, a mozifilmeket érdemben kerülő témákat dolgoznak fel ezekben, mint az öngyilkosság és a bullying kérdésköre (13 okom volt), hanem a hatalom gyakorlása és annak az emberi jellemet mérgező hatása, mint ahogy azt a House of Cards  is tette, ami Kevin Spacey dicstelen bukásának mementójául is szolgált végül. A korhatáros tartalmakon túl pedig rengeteg független, kis költségvetésű film is elérhető a kínálatukban, ezáltal szélesebb körhöz eljuttatva azokat, mintha csak a bevásárlóközpontok DVD polcain jönne velünk szembe.

Azonban mindennek megvan a hátulütője is: egyrészt tisztán érezhető, hogy míg a House of Cards első évadainak idejében a Netflix tartalomban a minőséget tartotta szem előtt, addigra ez már jó ideje mennyiségi termelésbe, avagy halmozásba csapott át, ezzel pedig megszűnni látszott az a minőségi alternatíva, amit nyújtani tudott a hollywoodi futószalag-termeléssel szemben. Erre a tavalyi év jó példa, amikor is a The Cloverfield Paradoxot a Super Bowlon közzétett első hirdetése után azonnal elérhetővé tették, hogy aztán bebizonyosodjon a cég meggondolatlansága, amit a hollywoodi stúdiófejesek kihasználni próbáltak és egyfajta szemétlerakónak kívánták használni a szolgáltatót. Erre csak ráerősített Andy Serkis rendezése, a Maugli is, de Will Ferrell vígjátékánál, a Holmes & Watsonnál  már ők is észnél voltak és visszadobták, mondván annyira vállalhatatlan, amit utólag a film Arany Málna-díjai is igazoltak, hogy jó döntés volt. Mindemellett a Netflix kínálata hiába tud felmutatni nagy hollywoodi blockbustereket, aki egy kiadós Marvel, vagy Harry Potter-maratont akar tartani, annak továbbra is marad a DVD/Blu-ray, avagy a "torrentéka".

Többek között ezért is érthető, hogy a Netflixnek presztízs kérdés volt az, hogy a filmvilág legrangosabb elismerését is magáénak tudhassa. Mert az Oscar hiába veszített ebből a presztízsből az elmúlt években, hiába próbál meg az Akadémia egy seggel két lovat megülni mind a progresszivitást, mind a régi módiságot kiengesztelni évről évre a két szék közül a pad alá esve, a díj továbbra is jelentősen megnöveli az adott alkotás, avagy alkotó (színész, rendező, zeneszerző, producer) eladhatóságát, avagy nem kevés reklámerővel bír. 

És itt jön képbe az, amiről nem sok szó esik, mégpedig hogy a Netflix a Roma limitált mozikba küldésével saját alapelveit köpte szembe, ezzel pedig még úgyis igazat adva Spielbergnek, hogy Cuarón mozija - akárcsak a rendező korábbi filmjei - simán nagyvászonra termett. Vagyis mindössze a díjak reményében küldték moziba, avagy ha már itt tartunk ezért is vásárolták fel a terjesztési jogokat. Márpedig ez akkor lenne fair játszma, ha a Netflix nem csupán a kritikailag nagy reményű alkotásait, hanem minden film bemutatóját (ha csak limitáltan is) a mozikban tartaná, hogy megmérettessenek a jelenlegi piacon. Viszont ez plusz marketing költségeket róna rájuk - a Roma mozikba küldése és Oscar-kampánya források szerint 25-30 millió dollárba fájt, vagyis a film büdzséjének többszörösébe - miközben a Netflix a jelentős tartalomkínálat ellenére továbbra sem mondható nyereségesnek, mindemellett a streaming szolgáltató komoly versenyhelyzetbe kerül, ha a Disney és a Warner streaming csatornái is elindulnak, lényegesen komolyabb anyagi háttérrel és kínálattal.

A másik oldalon viszont ott van Spielberg, akit részben joggal támadnak ezzel az állásponttal. A rendező kétségtelenül Hollywood egyik legnagyobb intézménye és mesélője a mai napig, még ha egyértelműen túl is van a zenitjén. Spielberg álláspontja sok szempontból nem csak vaskalaposnak tűnhet, hanem valóban az is. A filmek minimum négy hétig való moziműsoron való tartásával nem a streamingszolgáltatók ambícióit, avagy Oscar-esélyeit lohasztanák le, hanem más, kisebb filmekkel szúrnának ki, akik így is élet-halál harcot vívnak. Részben érdekes, hogy pont Spielberg, Hollywood egykori úttörője nem látja az ebben rejlő lehetőségeket - ahogy erre Cuarón és a Netflix is egy válaszreakciójában igyekezett felhívni a figyelmet - ugyanakkor érthető is. Spielberg egy igazi, régimódi mesélő, aki saját elmondása szerint sem hajlandó átállni a celluloidról a digitális technikára, de nagyjából ugyanígy áll a dologhoz Nolan és Tarantino is.

Csak az újabb példa kedvéért: az elmúlt hónapokban rengeteg filmklasszikust volt alkalmam nagyvásznon látni, mint például Az élet csodaszépet, Reszkessetek, betörők!-et, vagy A Sötét Lovagot, utóbbit egyenesen Európa legnagyobb IMAX vásznán. Nolan filmjéről elmondható, hogy nem csak az otthoni megtekintéshez, hanem a sima, mezei mozizáshoz képest is teljesen új dimenziói nyíltak meg, ahogy a színészek mikro arcrezdülései új dimenzióit mutatták meg a karaktereknek és a színészek nagyságának, nem beszélve a gyönyörű, 3D látványvilágot megszégyenítő nagytotálokról. De ugyanez elmondható Frank Capra és Chris Columbus karácsonyi klasszikusairól is, amelyek nem csak a nagyvászon, hanem a közönség reakciói miatt is új élményt tudtak nyújtani.

Márpedig a mozizás továbbra is sok szempontból exkluzivitás és Spielberg - ha nem is megfelelő módszerekkel, de - ezért küzd. Mert ahogy a közönség ki tud zökkenteni a suttyó viselkedésével, éppen úgy tud hozzáadni a rajongásával, megdöbbenésével, nevetésével, izgalmával az adott filmhez, ezt pedig nem, vagy nem ugyanígy kapjuk meg otthon. Mindemellett a mozi a filmalkotók és az alkotás tiszteletéről is szól (igen, még akkor is, ha ők adott esetben nem tisztelnek minket!), hogy a megkövetelt figyelmünkkel arra a 1,5-2, esetleg 3 órára csak a vásznon látottakra összpontosítsunk, függetlenül attól, hogy nagyköltségvetésű látványmozit, vagy történelmi drámát nézünk. (Márpedig Spielbergnek az elmúlt egy évben mindkettőből kijutott A Pentagon titkaival és a Ready Player One-nal.)

És itt van az, hogy ami a streamingnek előnye, egyben igencsak kellemetlen mellékterméke is: mert hiába nézünk otthon Full HD felbontásban egy látványmozit, brutális hangzással megtámogatva, ha közben hússzor megállítjuk, hogy kimenjünk pisilni, vagy újabb adag rágcsáért, esetleg megfőzni az esti vacsit és a háttérben pörgetni az adott filmet. Ezzel pont a film tisztelete veszik el és sokszor nem meglepő, ha adott alkotás kommentszekciójában anyázzák az alkotókat, mert nem értettek alapvető magyarázatokat a filmből figyelemhiányból adódóan, miközben sokszor alapvető értelmezéshiányok lépnek fel már a legelemibb blockbustereknél is, csak mert az például nem a megszokott, bejáratott panelek mentén épülnek fel.

Én magam is sok alkotást sajnos csak részleteiben tudok megnézni idő hiányában, így a buszon, vagy metrón, esetleg telefonon tudom csak befejezni munkából, avagy munkába menet. Azonban míg ez a sorozatoknál a legkevésbé sem zavar, hiszen a formátum automatikus velejárója az epizodikusság, filmeknél mindig marad bennem egy jelentős szégyenérzet, hiszen a mozit nem erre szánták. Spielberg sértettsége (mert reakciójában van bőven az is) pedig részben ebből is fakad, márpedig ő igazi mesélő, elsősorban a 80'-as, 90'-es évek meghatározó alakja, akinek a kezei közül, vagy az ő hatására rengeteg meghatározó filmes került ki Robert Zemeckistől kezdve Tim Burtonön át egészen J.J. Abramsig. És lássuk be, hogy igencsak elkeserítő azt a visszacsatolást kapni, hogy a te és társaid több hónapos, avagy éves munkája nem kapja meg azt a minimális megbecsülést sem, hogy legalább azt a két órát a filmnek szentelje a néző. Hogy mit gondol utána róla, az már sokadlagos kérdés.

Könnyű lenne tehát azzal lerázni a reakcióját, hogy elszállt felette az idő, miközben Martin Scorsese rekord költségvetésből csinálja a Netflixnek a The Irishman című bűneposzát a megfiatalított Robert DeNiroval, Al Pacinoval és Joe Pesci-vel (amire stúdiókörülmények között még az ő nevével sem kapott volna pénzt), vagy George Clooney a Hulunak A 22-es csapdája legújabb verzióját. Azonban, ahogy remélem ebből a "rövid" kis cikkből is kitűnik, a probléma ennél lényegesen összetettebb, az alkotói mentalitástól kezdve a (sajnálatosan csak) pénzügyi érdekeket előtérbe helyező stúdiórendszeren át, egészen a megváltozott nézői igényekig, amelyre a technológiai fejlődés, az információs társadalom és az ebből fakadó fogyasztói szokások, az abból adódóan megnövekedett ingerküszöb éppúgy rányomják a bélyeget, mint a gazdasági,  vagy a társadalmi helyzet. Például 2001. szeptember 11-e nagyban elősegítette azt, hogy a nézők a filmekkel még inkább meneküljenek a valóságból, amit a 2008-as gazdasági válság csak tovább fokozott.

Hogy mi lenne a megoldás a Netflix és a Spielberg és a hozzá hasonló hozzáállású alkotók párharcában? Az egyik mindenképpen a kivárás lenne, ugyanis ahogy korábban megjegyeztem, a Netflix hiába a meghatározó szegmense a streaming szolgáltatóknak, ez a rendszer egészében felborulhat a Disney és a Warner belépésével a piacra. Egyetértek Cuarónnal és a Netflix-szel  abban, hogy a film az valahol mégiscsak film és ezek az új lehetőségek új helyzetet teremtenek az alkotóknak. Ugyanakkor Spielbergék véleményét is osztom, hogy a mozi továbbra is egy olyan csoda (minden hátulütőjével és rizikófaktorával együtt), aminek kijár a tisztelet, a nagyvászon. Márpedig a streaming szolgáltatók, a rendszer és az oda gyártott tartalmak még sokszor a kiforratlanság jeleit mutatják, hiába elérhetőek az internet lévén a legutolsó kis faluban is. Mivel az Oscar-díjat sem a filmkészítés után 5 évvel alapították, ezért is lenne talán célszerű, ha a streaming szolgáltatók kivárnák a nagyok színre lépését és az abból fakadó helyzet alakulását, a közönség reakcióját - elvégre nem biztos, hogy a nézők egyszerre több streaming szolgáltató havi tarifáját is megengedhetik maguknak - valamint nem görcsösen akarnának bizonyítani a fesztiválokon és díjátadókon (még ha tartalmaik versenyképesnek is bizonyulnának a mozifilmekkel), hanem ehhez a valóban újszerű szolgáltatáshoz új díjakat, új fesztiválokat vezetnének be. Így talán mindenki elégedett lenne, néző és alkotó egyaránt.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.