Érdemes megfigyelni, hogy ki hogyan éli meg a (talán) legnagyobb sikereit. Színészek esetében a leginkább észrevehető. Sokszor szidjuk, mondjuk Robert De Nirót, vagy Al Pacinót, hogy hogyan csinálhatott ilyen szemetet, de közben elfelejtjük, hogy ők már elérték a szakma csúcsát, mindent eljátszottak, amit lehetett, bizonyos életkor felett már ritkábban is találják meg a jó szerepek őket és már bizonyítani sem kell nekik, csinálhatnak alpári vígjátékokat pénztárnak előre (ettől még persze nem kéne).

Aztán más, ha egy író-rendezőt fogadja a kegyeibe idejekorán az Oscar, mert akkor újabb és újabb hasonló remekművet várnak tőle, aki A., elkezdhet utána a díjakra hajtó filmeket gyártani, görcsösen próbálva megismételni az előző sikerét, vagy B., tesz rá magasról és egy (számos szempontból) megalkuvás nélküli filmet tető alá hozni. Emerald Fennell az utóbbit választotta.

Az ígéretes fiatal nő direktora kétségtelenül a mennybe ment a filmjével (a legjobb eredeti forgatókönyv díjával jutalmazta az Akadémia) és viszonylag hamar, érdemben sikerült reagálnia a MeToo körüli botrányra egy kvázi bosszúsztorival. 3 évet kellett várni az elsősorban forgatókönyvíróként (pl. Killing Eve) és színésznőként ismert Fennell legújabb rendezésére (például A koronában ő játszotta a fiatal Camilla Parker Bowles-t, de idén a Barbie-ban is feltűnt egy kisebb szerepben.) Azt már most le kell szögezni, hogy a Saltburn nem fog felérni az előző munkájához, hovatovább sokakat megbotránkoztat majd - csakúgy, mint legutóbbi kijelentései a Jurassic Park kapcsán -, de akik vevők valami szokatlanra, valami (homo)erotikától túlfűtöttre, nem bánják, ha egy film nemcsak szórakoztatni akarja őket, elgondolkodtatni, esetleg megríkatni, hanem kényelmetlen, viszkető érzést okoz a lelkünk egy eddig nem feltétlen bejárt szegletében, azok könnyedén megtalálhatják a számításaikat benne.

Nem véletlenül utaltam a bevezetőben a megboldogult Anthony Minghella (Az angol beteg) 1999-es filmklasszikusára, A tehetséges Mr. Ripley-re, ugyanis a Saltburn történetében, karaktereiben és struktúrájában is rengeteg hasonlóságot mutat azzal. Azonban - részben az eltelt idő, a megnövekedett ingerküszöb fényében - sokkalta merészebb, némileg elvontabb, ugyanakkor sok szempontból ravaszabb annál. Olyan, mint egy rakoncátlan kistestvér, aki igyekszik a hasonló bátyja nyomdokaiba lépni és ha nem is mindenben ér fel hozzá, van amiben így is sikerül rákontráznia annak "csínytevéseire".

Fennell azonban Minghellával ellentétben sokkalta kisebb játszóteret lak be, hiszen a mediterrán Európa helyett a nem is annyira hűvös angolok, azoknak is az oxfordi egyetemi lét és az arisztokrácia dekadens világába enged betekintést, valamikor 2006-ban. (Nagy is volt a döbbenetem, amikor a nyitó képsoroknál ráeszméltem, hogy annak idején ennek a filmnek a forgatására tévedtem be, amikor Oxfordban jártam.) Fennell angol lévén érezhetően hazai terepen dolgozott, a fiatalság felelőtlen, bulizós milliőjét is például remekül elkapja. Az első kisebb gyomrost akkor viszi be, amikor kiderül, hogy Fennell szerint a brit arisztokrácia - legalábbis annak egy része - semmiben sem különbözik tőlük. Sőt! A nagy vagyon, puccos paloták ellenére felelőtlenül szórják a pénzt, igyekeznek úgy tenni, mint akik kellő empátiával viseltetnek a világ dolgaira, képesek együtt tartani a lépést annak iramával, közben valójában a saját nyomorukon kívül senki és semmi sem érdekli őket, némelyüknek pedig annyi esze van, mint egy marék hintalónak.

Nem túl bíztató, vagy akár kicsit is eredeti, kifinomult véleményformálás, de mindezt Fennell ördögien ravaszul, sokszor rettentően találó sötét humorral festi fel, két egyetemista fiú intim barátságán keresztül. Barry Keoghan az elmúlt években szépen fokozatosan került egyre inkább a filmesek látóterébe. Christopher Nolan Dunkirkjében még csak az egyike volt a sok, rendezetlen arcvonású, de tehetséges fiatalnak, hogy utána az Egy szent szarvas meggyilkolásában már kifejezetten kényelmetlenül érezzük magunkat tőle és Matt Reeves Batmanjében cameózott egyet Jokerként (amire a Saltburn egy ponton rá is játszik), hogy aztán A sziget szellemeiben mondhatni lopja a showt és begyűjtsön egy Oscar-jelölést. Ha ezeket a szerepeket nézzük, teljesen törvényszerű, hovatovább logikus lépés Keoghan filmográfiájában a Saltburn, valóságos kiteljesedés, mert az ifjú színész nem egy merész jelenetet bevállal. Az egyik jelenetre például nem lehet felkészülni még a tapasztalt moziba járóknak sem: egyszerre szívszorító, elkeserítő, röhejesen abszurd és rettentő kényelmetlen, Fennell pedig egy pillanatra sem fordítja el a kameráját, pont azért, hogy ezzel a zavarba ejtő, kényelmetlen érzéssel együtt maradjunk.

A másik sarokban pedig ott van az egyelőre még inkább csak az Eufóriából ismert Jacob Elordi, aki itt gyakorlatilag egy darab húsként van kezelve. De ezt a film nagyon tudatosan teszi, Fennell és operatőre, Linus Sandgren (Az első ember, Babylon, Kaliforniai álom, 007 - Nincs idő meghalni) valósággal felfalják Elordi - kétségtelenül gyönyörű - testét és ezzel Elordi is nagyon tudatosan játszik, mert elképesztő sármmal, játékossággal és pimaszsággal ruházza fel. Igazi sztáralkat a csávó és ez a film egy tökéletes lépés afelé, hogy tényleg nagybetűs FILMSZTÁRRÁ váljon, amilyenekből nem sok van manapság.

Még ha a film nem is feltétlenül tökéletes. Noha színészei parádéznak - Keoghan és Elordi mellett Richard E. Grant-nek, Rosamund Pike-nak, vagy a Gran Turismóban amúgy borzalmas Archie Madekwének is jutnak jutalomfalatok ebben a véresen szatirikus műben -, Landgren képei nem egyszer már-már felvágósan festménybe illőek, a film sokaknál nem fogja könnyen adni magát, hovatovább gyűlölni fogják. Az erotika, meztelenség, érzékiség, vagy ezek sajátos elegye például olyan szinten száműzve lett mostanra a mozifilmekből, hogy valósággal sokkolhatja annak legkisebb mértéke is a gyanútlan nézőjét. Ráadásul sokáig nem is igazán sejthető, hogy pontosan hova is fut ki a sztori, hogy aztán Fennell - hasonlóan az Ígéretes fiatal nőhöz - folyamatosan vigye be az addigi kisebb pofonok után a nagyobbnál nagyobb gyomrosokat.

És noha kifejezésmódjában sokszor hathat öncélúnak (nem az!), mindennek nagyon is helye van ebben az erkölcsileg züllött tanmesében. Például, hogy az embereket hajtó vágyaknál - legyenek azok érzelmiek, vagy szexuálisak - léteznek sötétebb hajtóerők is az életben. És ha ezeket felismerjük, az sokkolóbb tud lenni, mint egy horrorfilm.

Szerzőnk a filmet Londonban látta, a magyar premier egyelőre nem ismert.