Hirdetés

Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája - Filmzene kritika

|

Nem ez fogja megreformálni a franchise zeneiségét, de színvonalát tekintve mindenképp az élbolyba tartozik.

Hirdetés

Akik követik az oldal hasábjait, azok tisztában vannak vele, hogy olykor-olykor jelentkezem filmzene összeállításokkal, minikritikákkal, de olyan még nem fordult elő, hogy érdemi részleteiben belemenjek egy filmzene kivesézésébe. Eddig. Ezt is most elsősorban kísérleti jelleggel teszem - már csak azért is, mert az elkövetkezendő hónapokban rengeteg érdekes, izgalmas filmzene lesz kilátásban (hogy mást ne mondjak: Hans Zimmertől a Dűne és a Bond) - és nem biztos, hogy majd mindegyikről hosszas bekezdésekben kívánok értekezni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy eme műfaj, avagy egy-egy képviselője megérdemli a részletes elemzést, pláne ha azok a filmnek elválaszthatatlan részei.

Hirdetés

Márpedig a Marvel immár 25. filmjének, a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájának sok szempontból kijár a figyelem. Mielőtt azonban részletesen belemennék a zene elemzésébe, megint meg kell jegyeznem, hogy nem árt tisztában lenni a zsáner kritériumaival, amelyet nem hiába hívnak úgy is, hogy alkalmazott művészet. Az MCU filmzenéit rendre éri az a kritika, hogy felejthetőek, középszerűek, amely részben igaz, viszont kivétel nélkül mindegyik ellátja a funkcióját: szolgálja a képeket, a történetet és a figurákat. Ha ezen felül megragad a gyanútlan nézőben - mint mondjuk John Williams művei, vagy Zimmer és társainak munkája (utóbbiak sokszor már erre is utaznak) -, az már csak egyfajta plusz, nem pedig műfaji követelmény, ugyanis a filmzene jószerével észrevétlenül vezet minket. Az MCU egyik nagy előnye pedig mindenképpen az, hogy Kevin Feige-ék nemcsak a független filmek világából érkező rendezőknek (Ryan Coogler, James Gunn) adnak lehetőséget, hanem a velük rendszeresen együtt dolgozó ismert, avagy kevésbé ismert komponistáknak is. Ez pedig ugyan nem tudja egységbe forralni zeneileg a filmes univerzumot (de most őszintén, nem is kell egy 25 filmes szériánál! Egységnek ott van Alan Silvestri Bosszúállók-témája, amely mások munkáiban is vissza-visszaköszön), de nagyobb kísérletezésre ad lehetőséget.

Feltéve, ha azzal a komponisták tudnak élni és ez rendszerint nem is sikerül maradéktalanul, még az olyan nagyágyúknak sem, mint Alan Silvestri. Igen, a Bosszúállók-téma és néhány altéma önmagában felejthetetlen, de a zenéi összességében inkább rutinmunkák, minthogy megmutassák, mire is képes a szerző (lásd Van Helsing, vagy A múmia visszatér) valójában. Eddig érdemi egyediséget egyedül Ludwig Görannssonnak sikerült hoznia a Fekete Párduccal, amelynek a jutalma egy Oscar-díj lett, teljesen jogosan még akkor is, ha a zsáner nem egy korábbi képviselőjének (khmm… Danny Elfman Batmanjeinek) kijárt volna a szobor. Ezért is féltem, amikor kiderült, hogy a Shang-Chi zenéjét a rendezővel, Destin Daniel Crettonnal korábban is együtt dolgozó (A kegyelem ára), teljesen ismeretlen Joel P. West komponálja. Amikor a film (első) megtekintése előtt a twitteres ismerőseimtől azt olvastam vissza, hogy a zene nemhogy csak felejthető, de az egész MCU egyenesen leggyengébbje, a víz is levert. Elvégre Pinar Toprak Marvel Kapitányát így megszégyeníteni - ahol előzetesen azért már volt hivatkozás Williams Supermanjére is (muhahahahh! Legalább önbizalom az volt!) - ahhoz azért kell "tehetség". Ehhez képest igencsak meglepődtem az első megtekintéskor, hogy hányszor felkaptam a fejem West muzsikájára a képek alatt - amit többek között az is megnehezített, hogy néhány helyen borzasztóan keverték a képek alá, annyira elnyomták a hangeffektek - és a film végére már a fülembe is bújt a főtéma, amely azóta is a fejemben zúg, ahogy az album is napi szinten többször lepörög.

Pedig West nem találta fel a spanyol viaszt, nem ment el olyan virtuóz kulturális zenei kavalkádba, mint Görannsson tette azt a Párduccal, hanem egy tradicionális, nagyzenekari, a kínai hangszerekre (erhu, xiao és dizi fuvola, yangqin cimbalom, guzheng citera) hangzásvilágra és ritmikára alaposan építkező score-t hozott tető alá, amit a rendezővel ellentétben, ázsiai gyökerek híján több hónapnyi kutatómunka előzött meg a részéről. És tette mindezt igencsak intelligens megközelítésben, amely megint csak aláhúzza a zsáner funkcionális voltát, hogy a zenét nem elég meghallgatni, fel kell azt fedezni, ugyanis West koncepciója a film megtekintése és az album meghallgatása után nyer csak igazán értelmet. Olyat már láttunk, avagy hallottunk, hogy egy szuperhős filmben a karakterekhez hasonlóan a témák csapnak össze folyamatosan (például Danny Elfman és Michael Giacchino Pókemberei tökéletes példák erre), avagy ezek a témák a hősökkel együtt fejlődnek (megboldogult James Horner A csodálatos Pókembere, vagy Tyler Bates első A galaxis őrzői score-ja is ilyen), olyat viszont még nem igazán, hogy két, egyszerű, ugyanakkor megkapó vezérmotívum adja ki a fülbemászó, saját jogán is létező főtémát. A komponista azonban pont ezt tette.

West azonban azonnal a bombasztikus főtémával ("Xu Shang-Chi") indít, amit nyugodtan odarakhatunk az MCU-n belül Christoph Beck Hangya-témája, vagy Michael Giacchino Pókember-motívuma mellé.  Az alig 3 perces szám pont olyan, mint amilyet egy ilyen tiszta szívű, jámbor hérosz (hála Simu Liu szimpatikus alakításának) megkövetel: megkapó, hősies, felemelő, egyszerre duzzad az erőtől és fejezi ki a hőse származását, nem csupán a keleties dallamok, hanem az olyan hangszereknek is hála, mint a taiko dobok. Hogy ez az amúgy rettentő egyszerű, de éppen ezért fülbemászó téma mégis miért annyira intelligens, azt rögtön az ezt követő két track teszi nyilvánvalóvá. A "Your Father" vonósaival éri el a keleties hatást és a katonás dobokkal fejezi ki egyszerre a főgonosz, Wenwu, avagy a Mandarin kortalan fenyegetését és keserű szomorúságát, ha az isteni Tony Leung játéka erre önmagában nem lenne elég. Bőven elég, Leung az egész széria egyik legjobb, legemberibb "gonosza", West motívuma inkább csak fájdalmas kontúrt ad neki, de ez a Trónok harcából ismert, a Castamer-i Esőket idéző téma akkor is rendkívül megkapóan jelzi a karakter jelenlétét.

Ami azonban a zenével való első találkozásomkor rögtön feltűnt, hogy a score az átlag szuperhős zenékhez képest visszafogott. Ezt egyesek erőtlennek mondanák - amire már az említett hangkeverés is rájátszik -, de sokkalta inkább lírikus, nem abba a grandiózus, megalomán irányba megy el, amit egy ilyen filmtől az ember megszokott (erre a "The Deep" kiváló példa a fináléban), ami részben a keleties, más értékrendet tükröző közegből, részben a film alapjait adó, annak központi, meghitt szerelmi témájának mivoltából fakad. A "The Bamboo Spring"-ben ismerhetjük meg az anya csilingelő témáját, amely egyben a misztikus falu, Ta Lo visszafogottabb variánsa és ez később teljes pompájában is visszaköszön, mint az ezt követő "The Mother"-ben, vagy a zenei kis ékszerdoboznak számító "The Waterfall"-ban. Ahogy ebben a jelenetben nem is annyira ártatlan násztáncot jár az anya és az apa (és a két figura motívuma), annyira alapozza meg West zeneileg nem csupán a score-t, hanem a film karakterközpontúságát, bensőségességét, valamint a főhősben ötvöződő szülői tulajdonságokat. Ugyanis ez a két téma folyamatosan vissza-visszatér, formálódik a játékidő előrehaladtával, hogy a végén bánatos nászukból, az "Is This What You Wanted?!"-al kezdődő zenei fináléval és a beszédes "The Light and the Dark"-kal szülessen meg a főhős témája. Yin és yang. Anya és apa. Fény és sötétség. Egyszerű, mégis bravúros, a film szövetébe, annak vezérmotívumaihoz tökéletesen illeszkedő megoldások.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Emellett vannak még, inkább a ritmikát, semmint a dallamosságot előtérbe állító trackek, mint a makaói toronyházas bunyók alatt hallható "Brother and Sister", vagy a "Don't Look Down"-"Revenge" kettős. A generikusabb hangszerelés csak ritkán üti fel a fejét, mint a bambusz erdőben való száguldás közepette hallható "Stay in the Pocket"-ban és sajnos az olyan variánsok lemaradtak az albumról, mint a csata kezdete Ta Lo-ban, de egyébként minden fontosabb tétel rajta van a bő 1 órás albumon, amelyet a meghitt "Qingming Jie"-"Family" duóval zár a szerző.

A filmhez még a Fekete Párduchoz hasonlóan kiadtak egy válogatásalbumot a legkülönfélébb hip-hop előadók dalaival. A Jackson Wang által producerált albumról igazán csak a filmben elhangzó, valóban klassz nóták érnek említést, mint a buszos bunyó alatt hallható "Run It", vagy a második stáblistás jelenet alatt felcsendülő "Swan Song". Ugyanakkor a film második előzetese alatt hallható "Lazy Susan" hiába kapott helyet, a Wang által előadott, az első trailerben felcsendülő "Domination" az utolsó pillanatban politikai okok miatt lekerült róla és hivatalosan sem került kiadásra.

Mindezek ellenére Joel P. West debütálása az MCU-ban több, mint parádésan sikerült és remélhetőleg ezután is tudja bizonyítani a tehetségét. Ügyesen ragadta meg a keleti ízeket, de tartotta meg az amerikai hatást. A rendező már jelezte, hogy visszatérne egy folytatásra és mivel Westtel már összeszokott páros, biztosan ő is visszatérne egy újabb kalandra. A munkáját pedig nyugodtan odatehetjük az elmúlt évek olyan kommerszen keleties darabjai mellé, mint Hans Zimmer és John Powell Kung Fu Pandái, líraisága lévén még talán John Williams Egy gésa emlékiratai sem annyira távoli tőle, de leginkább David Buckley Tiltott Királyságához áll közel.

Az év hátralévő MCU kalandjaiban viszont újoncok helyett két visszatérőt köszönthetünk majd: Ramin Djawadi még szárnyait bontogató zeneszerzőként egy kezdetleges franchise, kezdetleges, Trevor Rabin ihletésű score-jával próbálta Tony Stark legelső kalandját minél rockosabbra és vagányabbra hangszerelni 2008-ban. Meglátjuk, hogy 13 év után, rengeteg tapasztalattal a háta mögött - élükön Westeros sokszínű, zenei világával - mit tud kezdeni a lényegesen ambiciózusabb Örökkévalókkal (amely felvonultat pár ismert arcot a Trónok harcából), hogy aztán év végén Michael Giacchino nem csak a saját Pókember és Doctor Strange-témáit engedje egymásnak a Nincs hazaútban, hanem a korábbi interpretációk előtt is lerója a tiszteletét. Annyi bizonyos, hogy fel lesz adva nekik a lecke.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Shang-Chi és a Tíz Gyűrű Legendája (filmzene)

Kinek Ajánljuk
  • Akik szeretik a megkapó főtémákat!
  • Ha preferáljuk az intelligensen kezelt motívumok!
  • Nem bánjuk a keleti hangszerek garmadáját!
Kinek Nem
  • Ha a generikusság bosszant minket!
  • Ha egy szuperhős filmzenétől nem visszafogottságot várunk!
  • Amennyiben a jó filmzenétől azt várjuk el, hogy lerobbantsa a fejünket!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.