A magyar film napja alkalmából úgy döntöttünk, összeszedjük nektek azokat a magyar rendezőket, akik jelentős hatással vannak a magyar filmgyártásra, és akiknek alkotásaik nagy hatással vannak ránk is. Olyan rendezők ők, akiknek sikerült saját, egyéni hangjukat hallhatóvá tenniük és filmjeikkel sok-sok filmrajongó számára okoznak meglepetéseket.
Horvát Lili
Horvát Lili első körben a Szerdai gyerek című filmjével köszönt be a filmiparba, amivel még csak visszafogottan lelkes fogadtatásban részesült (a szakma szerette, a nézőkhöz kevésbé jutott el). Itt egy állami gondozásból kikerült fiatal lány történetét meséli el, aki arra törekszik, hogy normálisan fel tudja nevelni négyéves kisfiát. Második mozijával, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című dolgozattal azonban már jóval több figyelmet vont magára. Lili ezzel a két filmjével megmutatta azt, hogy rendezőként kitüntetett figyelemmel viseltetik mind a magyar valóságnak egy szelete (Szerdai gyerek), mind pedig a lelki folyamatok iránt (Felkészülés...), értőn áldozva a realizmus és a mozgóképes költőiség oltárán. Két filmjében más-más eszközökkel dolgozik és főként második művében sikerült olyan lehengerlően, olyan gyönyörűen beszélni a mozgókép nyelvét, hogy még mindig élénken él bennem a legtöbb mozzanata.
Reisz Gábor
Érti és érzi a mai magyar budapesti közeget. Főként a harminc és negyven év közötti férfiakét, akik sokszor csak tengődnek a világban, próbálnak kezdeni magukkal valamit és igyekeznek megfejteni, hogy mit rontottak el a párkapcsolataikban. Jó adag humorral - amely vizuálisan és verbálisan egyaránt megmutatkozik - meséli el történeteit, amelyek kicsit önéletrajzi ihletésűnek hatnak, miközben abszolút magunkénak is érezhetjük. Filmjei állami támogatás nélkül, alacsony költségvetésből készültek, viszont ez csak azt bizonyítja, hogy igen, lehet így is. Ha másként nem megy, van ez az út. Mind a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, mind pedig a Rossz versek olyan darabok, melyeket érdemes látni, ha valakit érdekel, hogy mit gondol egy negyvenes pasas arról a világról, amely őt körülveszi. És amelyben ő maga van.
Hajdu Szabolcs
Filmográfiája változatos alkotásokból tevődik össze: készített ő Fellini-filmekre hajazó drámát a fantázia és a történetmesélés (Bibliothéque Pascal) erejéről, rendezett felnövésfilmet (Fehér tenyér), de írhatunk a számlájára egy magyar westernt (Délibáb) és egy egyhelyszínes családi dramedy-t (Ernelláék Farkaséknál) is. Meglehet, hogy voltak filmek, melyekbe picit beletörött a bicskája és nem arattak osztatlan sikert (a Délibáb például ilyen), de az nem mondható el róla, hogy ne próbálkozna és ne lennének izgalmas ötletei, koncepciói, valamint mondanivalója. Legutóbbi két filmje, az Ernelláék Farkaséknál és a Békeidő már egy letisztultabb formával próbálkozik, párbeszéd-orientáltak, melyekben kicsit megmutatja mind a magyar, bezárt valóságot, mind pedig azt, hogy milyen frusztrációkkal vagyunk telítődve és milyen düh rohasztja belülről a magyar társadalmat.
Szász Attila
Szász Attila picit a nyugatiasabb mentalitású történetmesélők közé tartozik, mi sem bizonyítja ezt jobban annál, minthogy több ízben is dolgozott együtt Köbli Norberttel, aki szintén előszeretettel alkalmazza a hollywoodi történetmesélés szabályait forgatókönyveiben. Filmjei rendszerint egy-egy történelmi közegbe repítik a befogadót. Hol egy lélektani thriller keretein belül meséli el egy híres kurtizán meggyilkolásának történetét (Félvilág), hol a málenkij robot mibenlétére hívja fel a figyelmet egy kvázi Spielberg-i mentalitású sztoriban (Örök tél), de van, hogy egy klasszikus noirokra, illetve Hitchcock-filmekre hajazó, fordulatos mozgókép keretén belül beszél kicsit arról, milyen lelki állapotok uralkodtak a II. világháborút követően Magyarországon (Apró mesék). Úgymond profi iparos, de a legjobb értelemben: tudja, érti a dolgát, érzi a közönséget és képes remek, intenzív alakítást kihozni színészeiből.
Mundruczó Kornél
Listánkon talán a legnagyobb és legváltozatosabb pályaívet beíró filmrendező. Nehezen fogyasztható, erős tematikával, komótos történetmesélői tempóval bíró kezdeti filmjei (melyek kimerítik a sokak számára pejoratívnak hangzó "művészfilm" fogalmát). Ezek között találhatunk Frankenstein-átiratot (Szelíd teremtés - A Frankenstein-terv), egy testvérpár különös kapcsolatát elmesélő filmet (Delta), valamint egy Szent Johanna alakjára felhúzott modern kori feldolgozást (Szent Johanna). Ami azonban igazán szép teljesítmény, hogy ezt követően képes volt egy olyan megújhodásra, mely odáig vezetett, hogy szerzői filmes ambícióit, társadalomkritikus szólamait mainstream köntösbe csomagolja. Beszéljünk akár a Fehér isten állathorrorjáról, vagy a Jupiter holdja szuperhősdrámájáról. Legutóbb pedig egy angol nyelvű, méregerős, elképesztően intenzív színészi alakításoktól hemzsegő drámával taglózta le a filmszerető közönséget szerte a világon (ez volt a Pieces of a Woman).
Enyedi Ildikó
Legutóbb a Füst Milán regénye nyomán készült A feleségem története című filmmel adta fel a leckét a filmnézőknek, szakmabelieknek (hogy mennyire lett jó adaptáció, arról megoszlanak a vélemények, de szerintünk mindenképp megéri rászánni az időt), előtte pedig az egyik legszebb szerelmes filmet készítette el (Testről és lélekről). Pályafutását még a nyolcvanas évek végén kezdte meg, filmjeit rendre áthatja egyfajta mágikus realizmus. Különös hangulatú mesék regélője ő, melynek középpontjában többnyire az emberi kapcsolatok állnak, a kommunikáció nehézsége, az emberi lélek rejtélyessége és feltérképezetlensége. Maga Enyedi Ildikó pedig - aki hallotta valaha élőben beszélni, az alátámaszthatja - emberileg az egyik legpozitívabb kisugárzású, leglelkesebb, hovatovább (ha szabad ezzel a kifejezéssel éljek), legaranyosabb filmkészítőnk, aki valaha élt.
Antal Nimród
Nimród még a kétezres években szépen robbantott egy bombát a Kontrollal (megmutatva, hogy igenis lehet nekünk is menő, sötét tónusú, echte magyar közegbe ágyazott kultfilmünk, ami semmi ciki-faktort nem örökít tovább), majd egy kis időre eltűnt. Eltűnése után inkább amerikai filmeket rendezett, azok közül sem rosszakat (Elhagyott szoba, A szállítmány, Ragadozók). Ezt követően aztán kicsit visszanézett felénk is, készített egy akciófilmet a Viszkis rablóról (A Viszkis), bizonyítva, hogy sok mindent tanult külföldön és mindezt magyar filmen is képes kamatoztatni. Szereti a szűk terekbe ágyazott cselekményeket, nem veti meg a horrort és ügyesen csiholja a feszültséget. Nem lenne rossz, ha kicsit gyakrabban tevékenykedne akár kint, akár itthon, mert tehetsége az mindenképp van a szakmájához. Legközelebb egyébként a Stranger Things stáblistáján fogjuk őt látni, ugyanis két epizódot is dirigált, aztán pedig egy Retribution című akcióthrillert fog szállítani Liam Neesonnel a főszerepben (amely egy spanyol filmnek a remake-je). Várjuk.
Nemes Jeles László
Hogyan kell úgy filmet készíteni a holokauszt témájában, hogy alázattal viseltess a téma iránt, tudj relatíve újat mondani és mindeközben filmnyelvet illetően is érezzék, hogy nem véletlenül a mozgókép nyelvén akarsz megszólalni? Nos, Nemes Jeles László megmutatta a Saul fiával, sokkolva a fél világot zsidó főszereplőjével, aki kétségbeesetten próbálja méltón eltemetni saját fiát (illetve: saját vélt fiát), akinek holttestét az elégetésre váró halottak között találta meg. A film Oscart is nyert, de ha nem nyert volna, akkor is hatalmas teljesítményként lenne elkönyvelve. Azóta csak egy nagyjátékfilmet készített, a Napszálltát, amely már egy kosztümös dráma egy kalapkészítő lányról, aki testvére után kezd el kutatni, kinek létezéséről addig mit sem tudott. Mindkettő filmre jellemző, hogy végig a főszereplővel vagyunk, az ő személyes tapasztalásainak vagyunk alárendelve, mintegy furcsán klausztrofób helyzetbe kényszerítve a befogadót. Ha nem is aratott akkora sikert, mint a Saul fia, mindenképpen egy érdekfeszítő filmet köszönthettünk benne, amely rejtélyességével, szótlanságával egy olyan labirintusba vezet bennünket, ahonnét nehéz kitalálni. De többek között az ilyen kihívások miatt is szeretjük a mozgóképet. A rendező már fejlesztgeti egyébként következő filmjét, amelyre 900 millió forintos támogatást kapott a Filmszakmai Döntőbizottságtól.
Török Ferenc
Török Ferencet már önmagában azért is sokan szívükbe zárták, mert elkészítette a Moszkva tér című filmet, amely az 1989-es évbe kalauzol el bennünket, hogy megismertessen velünk néhány érettségire, ballagásra készülő fiatalt. Török Ferenc sikerrel tapintott rá egyfajta életérzésre, korszellemre, filmje az évek során pedig klasszikussá is avanzsálódott. Ezt követően a rendező még próbálgatta magát egyéb műfajokban (Overnight), kicsit kísérletezgetett (Koccanás), készített egy szeretnivaló kis habkönnyű semmiséget (Senki szigete), majd pedig egy Délidőre hajazó, feszült történelmi drámával jelentkezett (1945). Utóbbi volt annyira kiforrott, intenzív és pazarul kivitelezett, hogy joggal várjuk következő dobását, bármi legyen is az.
Fliegauf Bence
Kétezres években indult, Mundruczó Kornélhoz hasonlóan lassú sodrású művészfilmekkel. Pályafutásának egyik mérföldköve és egyben első nagyjátékfilmje a Dealer volt, amely egy fiatal drogdíler egy napját kíséri végig és amely legyen bármennyire próbatétel a néző számára (lassúsága okán), végére beérik és ráülepszik annyira a nézőre, hogy úgy gondoljuk: megérte végignézni. Szeret emberi sorsokkal foglalkozni, bekukucskálni, kilesni. Jó példa erre a Rengeteg, illetve annak folytatása, a Rengeteg - Mindenhol látlak, melyben apró kis epizódokban tár elénk hangsúlyos jelentőséggel bíró élethelyzeteket, amelyek sose adják magukat olyan könnyen a megfejthetőséget illetően. Nem söpri szőnyeg alá a társadalmi problémákat sem, erről a Csak a szél tudna sokat beszélni, melyet a 2008-2009-es romagyilkosságok ihlettek. Készített egyébként nemzetközi porondon is filmet, mégpedig a csodálatos Eva Green főszereplésével (ez volt a Womb - Méh), de zömében inkább kisebb volumenű, ám annál személyesebb alkotásokkal jelentkezik.