"Nem mentelek fel. És nem ítéllek el. De értem."
Dr. Manhattan - Watchmen (2009)
Közel két hete került a mozikba James Gunn legelső, ám a stúdió és a direktor nyilatkozatai alapján biztosan nem utolsó DC filmje a The Suicide Squad - Az Öngyilkos Osztag formájában, mely a csak felnőtteknek szóló korhatár-besorolásának és az abszolút szabad kezet kapó Gunn kreativitásának hála ezúttal egy olyan mozit eredményezett, aminek láttán immáron nem csak a dollárokat számolgató befektetők lehetnek rendkívül boldogok. Ahogyan azt a spoilermentes kritikánkban olvashattátok, a The Suicide Squad - Az Öngyilkos Osztagot egyszerűen bűn lenne kihagyni, ám ahogyan az lenni szokott, a pozitív kritikák és nézői visszajelzések ellenére sajnos ezúttal sem minden arany, ami fénylik, így mindenféle spoilerektől tarkítva, az alábbiakban igyekszem magyarázatot adni arra a jelenségre, hogy Gunn inkarnációja miért is lesz legalább annyira megosztó, mint a rossz emlékű 2016-os David Ayer-féle változat. Innentől kezdve viszont most már tényleg SPOILEREK következnek, szóval amennyiben még nem láttátok a filmet, úgy csak a saját felelősségetekre olvassatok tovább!
Már hosszú évek óta nyilvánvaló, hogy a DCEU névre keresztelt, a Marvel Filmes Univerzumhoz hasonlóan eredetileg összefüggő filmes univerzumnak szánt eredeti terveknek annyi. A Snyder-Verse-ként is becézett (vagy éppen csúfolt, kinek melyik szimpatikusabb) korszak idén tavasszal a Snyder Cut premierjekor hivatalosan is véget ért, ám a stúdiófejesek már a 2018-as Aquamannel, majd a 2019-ben debütált Shazammal! igyekeztek egy olyan új központi irányvonalat találni, amire nemcsak egy-egy mozi erejéig, de akár hosszútávon is lehetne építkezni. Az új elképzelés szerint az erőltetett és borzasztóan kivitelezett korábbi univerzumépítés helyett inkább a Marvelnél már bevált receptet követve rákoncentrálnak magukra a karakterekre, és a korábbi egységes borongós hangulatot szintén sutba dobva végre elkezdenek kísérletezgetni immár nem csak az atmoszférával, hanem a különböző filmes műfajokkal is. Miközben természetesen igyekeznek a lehető legnagyobb szabadságot megadni a rendezőiknek, elvégre, ha valamit mindenki megtanult a Batman Superman ellen és a Joss Wheedon-féle Igazság Ligájából, az nem más, minthogy a befektető jobban teszi, ha hagyja, hogy a kreatívok valóban kreatívak legyenek. Még akkor is, ha az általuk felvetett ötletek nagy része elsőre nettó öngyilkosságnak tűnik egy nagy költségvetésű közönségfilm eladhatósága szempontjából.
Na és valahol itt érkeztünk el James Gunn által írt és rendezett The Suicide Squad - Az Öngyilkos Osztag (a továbbiakban TSS) megszületéséig. A Warner Gunn 2018-as Disney-s balhéja közepette azonnal le is csapott a rendezőre, a szokásos körök gyors lefutása után pedig konkrétan svédasztalon felkínáltak neki szinte bármit a DC portékái közül, mondván: azt csinál, amit csak akar. Gunnt nem is kellett kétszer kérlelni, aki szinte azonnal rá is bökött a TSS-ra, mondván, csináljunk belőle egy, a klasszikusokat megidéző háborús filmet, valódi díszletekkel, és annyi gore-ba hajló vérrel, na meg erőszakkal, mely néhol már tényleg a paródia határait súrolja. De komolyan, láttatok manapság olyan blockbustert, ahol alig tíz perc leforgása alatt több vér folyt el, mint egy tipikusan darabolásra felhúzott modern horrorfilmben? Mert a TSS-ban Gunn biza még a főcím lepörgése előtt egy olyan third-actnek is simán beillő akciójelenetet - bocsánat, akcióorgiát - tol, hogy az ember szinte pislogni sem mer, nehogy lemaradjon arról, ahogy az előzetesekben reklámozott "nagy csapat" nagyobb része éppen a lehető legváltozatosabb halálnemek egyikén harap fűbe.
A gyermeki lelkesedéssel megkoreografált trancsírozás után azonban hamar kiderül, hogy a vérgőzős erőszakcunaminak a humorforráson kívül a történet szempontjából is van létjogosultsága, mivel az újfent Viola Davis által életre keltett Amanda Waller a "nagy csapatot" mindössze a húsdarálóba szükséges tömőfának szánta, hogy a "B csapat" minden különösebb probléma nélkül érje el Corto Maltese partjait, alig néhány kilométerrel arrébb. Az Idris Elba Bloodsportja vezette különítmény, John Cena Békeharcosával, Daniela Melchior Patkányfogó 2-jével, Sylvester Stalonne King Sharkjával, valamint David Dastmalchien Pöttyösével tehát partra száll, és megkezdődik a nagy kaland, aminek mindössze egy célja van: romba dönteni a Jöttunheim névre hallgató, egykor a nácik által létrehozott kutatóbázist, hogy aztán nyoma se maradjon a "Csillag-projekt" névre keresztelt kísérletnek, ami mint azt tudjuk, mindössze egy felhőkarcoló méretű, gigantikus, idegen eredetű tengeri csillagot takar.
Innen visszaugrunk három nappal korábbra, ahol lényegében ismertetik velünk a csapat tagjait, majd vissza a jelenbéli tengerpartra. Ugyan a játékidőt tekintve még mindig nem járunk messzebb az első félóránál, mégis a TSS talán legkomolyabb fordulópontját az itt történő események szolgáltatják, mikor King Shark épp egészben próbálná behabzsolni a szundikáló Patkányfogó 2-t, csakhogy Bloodsport közbelép. Hasonló adok-kapokot, a csapat kénytelen-kelletlen összecsiszolódását beindító jelenetsort láthattunk már megannyi másik filmben, azonban Gunn itt még csak utalgatva rá, de már itt igyekszik az orrunk alá dörgölni - a tőle megszokott vizualitás közepette -, hogy ő milyen oldalról közelítette meg az első látásra szimplán szar alakoknak tűnő figurákat. Mert szépíthetnénk, de az osztag tagjainak nagy része ilyen vagy olyan okokból kifolyólag nagyon is rászolgált a társadalom általi száműzetésre, viszont ez közel sem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes kicsit elidőzni azon, vajon miféle jellemek húzódnak meg valójában az első ránézésre szánalmasnak, netán éppen abszurdnak látszó felszín alatt.
Mint az a rögtönzött ismerkedésből kiderül, King Shark valóban egy veszedelmes bestia, aki bárkit azon nyomban képes lenne felfalni, azonban Daniela Melchior Patkányfogó 2-je meglát benne valamit, amit a többiek nem. Mégpedig, hogy a hatalmasra nőtt szárazföldi cápa a nyilvánvaló életveszély ellenére nem több egy gyermeki értelemmel megáldott magányos léleknél, aki az emberi húson kívül nem vágyik másra, csakhogy valaki végre ne csak egy veszedelmes szörnyként tekintsen rá. Hála az égnek, Gunn-nak a játékidő fennmaradó részében sem gyűlik meg a baja azzal, hogy tovább gördítse az itt látott karakteríveket, habár King Shark további drámáját az utolsó harmadig bezárólag elteszi a kispadra, hisz nem ő az egyetlen, akinek nagyon is érdemes a múltjában vájkálni. Kezdetnek például ott van a minden idők talán legszánalmasabb szupergonosztevőjének tartott Polka-Dot Man, akinek szuperképessége kimerül annyiban, hogy robbanó pöttyöket képes kilőni. Ám, ha láttunk már James Gunn filmet, akkor nem érhet váratlanul minket a tény, hogy az ő interpretációjában még egy ennyire haszontalannak tűnő alaknak is olyan háttértörténet jutott, ami David Dastmalchian hol magabiztos, hol rendkívül bizonytalan színészi játékának köszönhetően csak még keserűbbé teszi a világ által mindvégig nevetség tárgyának tartott gonosztevőt.
De szintúgy remek példa erre a John Cena Békeharcosa és Idris Elba Bloodsportja közt lezajló tesztoszterontól túlfűtött, óvodásokra jellemző versengés, ahol a két fegyverszakértő válogatott megoldások egész ligájával igyekszik bizonyítani a másiknak, hogy kettejük közül ki is a jobb halálosztó. A bolondos dallamok egy elcseszett változatára hajazó jelenetsor a kacagtatáson kívül viszont ismételten csak a jéghegy csúcsa, mert mint kiderül, az X-különítmény valójában nem a rosszakat, hanem éppenséggel a titkos ellenállást tizedelte, illetve falta fel, akik nélkül Joel Kinnaman Rick Flagje is már régen alulról szagolná az ibolyát. Gunn az elvárásainkkal való folyamatos játszadozásnak köszönhetően a TSS-ban teljesen mindegy, éppen hová tart a történet, mert szinte atombiztos, hogy ha mondjuk éppen pirosat kellene dobni a kockán, akkor a kocka végül kéket, netán zöldet fog mutatni, de az is elképzelhető, miszerint a dobókocka valójában egy üveggömböt rejt magában. Ehhez jön még aztán hozzá az erőszak, a humor, és a dráma hármasának tökéletes érzékkel való vegyítése, ami mindig pontosan ott csap le, ahol éppen a legjobban fáj. Nyilván ennek a típusú koncepciónak a befogadhatósága nagyban függ attól, mennyire vagyunk nyitottak a műfajtól elsőre szokatlannak tűnő megoldásokra.
Margot Robbie Harley Quinnje esetében ez utóbbiak olyan szinten egybeforrtak magával a karakterrel, hogy számomra az egyetlen nagy kérdés az volt, vajon lehetséges-e úgy tovább mélyíteni a figurát, hogy eközben nem toljuk túl feleslegesen a jelenlétéből eredő káoszt. Az erre kapott válasz egészen meglepett, mivel Gunn Harley két korábbi filmes felbukkanásával ellentétben itt inkább afféle gyutacsként, mintsem konkrét robbanóanyagként használta fel Robbie tehetségét. Ez a kissé visszafogottabb, de a durranáskor ugyanúgy mindent és mindenkit letaroló megvalósítás, remekül keretbe foglalta a Quinn életében beállt változásokat, vagyis a Jokerrel történt szakítása, majd későbbi önállósága valóban olyan változásokat okozott a jellemében, amire már talán rá lehet fogni, hogy Harley, ha nem is lett szent, de morálisan mindenképp elindult a szürke zóna irányába. Legalábbis a politikai ellenfelek gyermekeinek hidegvérű meggyilkolásáról elmélkedő Silvio Luna kiiktatása, majd ebből következő monológja nagyon szép kontrasztot adott arról, hogy Harley Quinn tényleg igyekszik nem megismételni a múltban elkövetett hibáit.
Még egy kicsit a morális szürke zónánál maradva, semmiképpen nem feledkezhetek meg a mozi egyik legjobban megírt és ezzel együtt legszimpatikusabb szereplőjéről, a Daniela Melchior által alakított Patkányfogó 2-ről. A patkányok egész hordáját irányítani képes Cleo Cazo-t nem véletlenül nevezte a legtöbb vélemény a TSS hatalmasat dobbanó szívének, hiszen Melchior valóban fantasztikus színészi játéka mellett, King Sharkon és Polka-Dot Manen kívül talán neki jutott a csapat legfájdalmasabb, vagy mondhatnám úgyis, legemberibb eredete. Mint ahogy az Cleo elbeszéléséből kiderül, nagyjából semmi keresnivalója nem lenne egy Waller-féle öngyilkos küldetésen, mivel a patkányokkal való bankrablás bármennyire is bűncselekmény, közel sem említhető egy lapon mondjuk azzal, ahogy Bloodsport majdnem megöli Supermant, vagy amikor Békeharcos a "béke" érdekében lemészárol ki tudja, hány ártatlan embert. Gunn szkriptjében az altesti humor és a fékevesztett akció közepette egyébként megannyi ehhez hasonló belsőséges karakterpillanattal találkozhatunk, de a rendezőnek egyik esetben sem szándéka a szánkba rágni, mit is kellene gondolnunk ezekről az alakokról.
Magasztos kijelentések helyett inkább mindig mutat belőlük valami apróságot, amik alapján aztán mindenki levonhatja a maga következtetéseit arról, hogy képes-e bármiféle módon szimpatizálni az X-különítmény, netán a marketing anyagokban már kezdetektől fogva beharangozott kaiju méretű Starro szintén nem hétköznapi kálváriájával. Ugyanis a TSS a műfaj iránt mutatott legnagyobb fityisze, egyben az újhullámos DC-filmek egyik legnagyobb előrelépése kétségtelenül a hagyományos értelemben vett, szimplán jókra és rosszakra felhúzott klisével való végleges szakítás. Hiszen mint az nem sokkal később kiderül, Starro a megállítására toborzott bűnözőkhöz hasonlóan maga is egy olyan kényszerű helyzet áldozata, melybe szabad akaratán kívül rángatták bele, így indítékait tekintve tökéletesen érthetővé válik, hogy a több évtizednyi, szenvedéssel teli fogságból kiszabaduló, hatalmasra nőtt intergalaktikus tengeri csillag miért kezd féktelen pusztításba. Többek közt emiatt a húzás miatt sincsenek kétségeim felőle, hogy Gunn szabadjára engedett rakoncátlan kreativitása a szélesebb közönség számára nagyon könnyen a torkukon akadhat, mivel a TSS az egyszerű szórakoztatás leple alatt kőkeményen beleáll olyan politikai természetű témákba is, amiket manapság inkább a The Boys-ban vagy egy Invincible-ben keresnénk, nem pedig egy közel kétszáz millió dollárból készült stúdiófilmben.