Liam Neeson ismét bizonyítja, hogy jelenleg ő Hollywood egyik alfahímje, és ennek érdekében nem rest (halál)keringőzni néhány farkassal sem.

Halvérű britek halakat kívánnak telepíteni a halmentes jemeni sivatagba, miközben a halhatatlan szerelem is felüti a fejét. Hal(l)atlan.

Mit kapunk, ha a német anyanyelvű Grimm testvérek klasszikus meséjét, ismert és kevésbé ismert amerikai színészek közreműködésével, Hollywood helyett Bollywood mondja fel nekünk? Pont olyan érdekes filmet, mint a Tükröm, tükröm.

Disney. Egykor ez a név egyenlő volt a varázslattal és az igazi filmélménnyel. Most leginkább monstre és üres pénznyelőkkel lehet azonosítani, aminek egyik újabb példája a John Carter.

Amikor már azt hisszük, hogy Hollywood csak a régmúlt előtt képes tisztelegni, és belefullad saját önnön dicséretébe, akkor jön egy kőkemény sorsdráma, mint a Warrior és visszaránt a kőkemény valóságba.

Martin Scorsese a filmek hőskoráról, varázslatáról és azokhoz fűződő viszonyáról beszél, és ez jól van így. Az, ahogy mesél, már kevésbé.

Egy újabb akció krimi, amiben ismét egy nő a főszereplő. Rosszul hangzik, pedig ideje elvetni az előítéleteinket, mert ez a csaj AKÁRKI seggét szétrúgja. Vigyázz Chuck! Itt van Chick.

Romantikus vígjáték, James Bond stílusban, avagy a kémek, akik szerettek engem.

Utálom a közhelyeket, de most kénytelen vagyok elsütni egyet: Egy kép többet mond ezer szónál. Ha mozgóképről van szó, akkor meg pláne.

1956 őszén történt néhány fontos dolog a világban. Minket most természetesen az érdekel, hogy Marilyn Monroe Angliába utazott, hogy Sir Laurence Olivierrel leforgassa A herceg és a kóristalány című filmet.

Egy újabb tipikus Tony Scott film, amiben megtaláljuk készítőjének összes fontos ismertetőjegyét: gyors vágások, szűrők gyakori használata, Denzel Washington. Csupán egy dolog hiányzik. Maga Tony Scott.

Spielberg legújabb moziját annak egyik mondatának kifordításával tudnám jellemezni: Vannak fontos filmek és vannak kevésbé fontosak. A Hadak Útján az utóbbi.

Amikor meghalljuk ezt a szót, hogy középszerű, automatikusan valami rosszra gondolunk, pedig olyan alapvetően szórakoztató filmeket is takarhatnak, mint amilyen a Borotvaélen.

Nem is olyan rég, egy tanárom azt mondta: gondolkodni nehéz. Jelen írásom tárgya is erre bizonyíték, de nem jelenti azt, hogy feltétlenül lehetetlen is.

Mindig tudtam, hogy Jason Voorhees és társai valójában meg nem értett lelkek, akik a véletlenek szerencsétlen körülményeinek áldozatai.

Gerard Butler el akarta készíteni a maga Véres Gyémántját és vérből nincs is hiány, de minden másból – főleg mértéktartásból – sajnos igen.

Kedves Watson! Engedje meg, hogy felvázoljam legújabb esetünk konklúzióját, amiben ugyan nem kellett különösebben megerőltetnem agytekervényeimet, ellenben a fizikumomat és rekeszizmaimat annál inkább.

Hogyan élnénk meg, ha megtudnánk, hogy rákosok vagyunk és 50% az esélyünk a túlélésre? Joseph Gordon-Levitt nem tudja biztosra a választ. Szerencsére.

Egy újabb inváziós mozi, amiben E.T. távoli rokonai valamilyen ördögi szándékkal jönnek a bolygónkra, csak hogy a végén kioszthassunk nekik egy harmadik típusú pofont. Ezúttal azonban mindez gyakorlatilag UFO-k nélkül zajlik, méghozzá Moszkvában.

Manapság dívik a retro, régi klasszikusok felidézése a filmvásznon. Az ilyen „nosztalgiakoncertek” egyik mintapéldánya A feláldozhatók vagy most a Muppets, a film.