A fenti idézet többeknek lehet ismerős, hiszen az első Jurassic Parkban volt hallható az utánozhatatlan Jeff Goldblum szájából. Akkor mondta ezt a mára ikonikussá vált mondatot, amikor először pillantotta meg a dinoszauruszokat és vele együtt mi is rácsodálkoztunk erre a fantasztikus világra. A karaktere azért döbben meg ennyire, mert szinte biztos volt benne, hogy John Hammond csak az eszét játssza, nem tudja újra feléleszteni a dínókat - aztán mégis. Ugyanez a mondat jutott eszembe a Better Call Saul utolsó epizódjának stáblistája alatt. Annyi változással, hogy itt nem egy, hanem két kurafi volt. Vince Gilligan és Peter Gould megcsinálták. A Breaking Bad után ismét egy sorozattörténeti mérföldkőnek lehetünk szem- és fültanúi, ami egyben egy éra lezárása is.

Mikor bejelentették, hogy a Breaking Bad szószátyár ügyvédje, Saul Goodman egy teljesen önálló sorozatot kap, eleinte nem vonzott túlságosan az ötlet. Sokáig hezitáltam is, hogy belekezdjek-e a szériába, mondván nem szeretném magamnak lerombolni a Breaking Bad által kiépített imidzset. Aztán persze kiderült, hogy teljesen alaptalan volt a félelmem; a Better Call Saul nem egy szimpla "Breaking Bad rip off", annál sokkal több és sokkal másabb. Évadról évadra sikerült a sorozatnak levetkőznie minden előzetesen ráaggatott bélyeget, és már az első pár szezon alapján kilépett a nagytesó árnyékából. A két showrunner, Vince Gilligan és Peter Gould voltak annyira tapasztaltak, hogy tudták, nem érdemes kétszer elsütni ugyanazt a receptet. Így a Better Call Saul teljesen másfajta stílusnak, tempónak és végül mondanivalónak is örvend - amellett hogy a megszokott magas minőségből egy epizód erejéig sem engedett, és pontosan emiatt lehet nyugodt szívvel odatenni a Breaking Bad mellé.

A Better Call Saul hatodik évada pontosan ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, viszont ahogy már megszokhattátok, nem fogok fordulatokat és spoilereket leírni vagy részletezni. Többek között azért sem, mert az elmúlt öt évad alapján a cselekmény és a történések továbbra is lassan, komótosan haladnak előre (mindössze az utolsó pár epizódra gyorsulnak fel, de ti is ki tudjátok találni, hogy miért). Jimmy, aki már ebben a szezonban tényleg Saul Goodmanné válik, tovább szövögeti édes bosszútervét feleségével, Kimmel, hogy bemártsák egykori felettesüket. A tervbe persze sok oldalról rondít bele az élet, amit Gus Fring, Mike Ehrmantraut, Lalo Salamanca és a (sajnos, elég hamar) kispadra kerülő Nacho Varga is próbál saját szájíze szerint egyengetni - ki több, ki kevesebb sikerrel.

Megnyugtatok mindenkit, aki még nem kezdett bele az évadba: igen, a fekete-fehér jelenetek továbbra is nagy hangsúlyt kapnak, kvázi az évad utolsó negyede csak ilyen felvételekből áll. A fekete-fehér részek a Breaking Bad utáni időszakot mutatják, míg a színesek az az előttit, vagyis Saul előzménytörténetét. Azt már a korábbi, ötödik évadkritikában is kifejtettem, hogy az alkotók és egyben a sorozat legnagyobb érdeme, hogy maga az előzmény is pattanásig feszültre és izgalmasra sikeredett - annak ellenére is, hogy kvázi pontosan tudjuk, melyik karakterrel mikor mi fog történni. Mindez a hatodik szezonban sem veszett ki az összképből, sőt a készítők még 19-re is lapot húztak.

Gilligan és Gould (meg persze az írói gárda többi tagja is, akik egytől egyig megérdemelnek minden elismerést) úgy csűrték és csavarták a történetet, a szálakat, mint nagyon kevesen. A mostani, záró évadban még egy olyan egyszerű cselekvés is, mint a kulcsmásolás hihetetlenül izgalmasra sikeredett és mind a tíz ujjunkat lerágjuk az alatt a pár perc alatt. És ez egy példa az összesen 13 darab epizódot számláló szezonból, amely már az első egy-két része alatt olyan fordulatokat vesz, mint más sorozatok a záróepizódjukban. Itt bizony fel kell készülni, hogy szeretett karaktereinket egy 45-50 perc alatt is könnyűszerrel elveszthetjük - vagy így, vagy úgy…

A drámai csúcspontok kétséget kizáróan a fekete-fehér jelenetekben keresendők, amiket viszont évekkel később is emlegetni fogunk - főleg a lélekőrlő lezárást. Gilligan és Gould újfent bebizonyította, hogy fantasztikus koponyák, akik a legutolsó részletre is odafigyeltek, amikor megalkották ezeket a karaktereket és a köztük lévő konfliktusokat. Kettőjük odaadó munkájához pedig a színészek és a többi filmes szakember is hűen és büszkén asszisztált. Nem szeretek nagy szavakkal élni, hiszen több oldalról megtámadhatóak az ilyen kijelentések, de a Better Call Saul záróévada tényleg tökéletes lett.

Szinte feleslegesnek érzem, hogy szót ejtsünk a főbb karaktereket megformáló színészek alakításáról. Bob Odenkirk és Rhea Seehorn játéka monumentális; utóbbi buszos jelenete és előbbi utolsó pillantása minden kétkedőt meggyőzhet arról, hogy amit ők ketten letettek az asztalra, ahhoz foghatót nagyon ritkán látni. Melléjük csatlakoznak be az olyan veteránok, mint Jonathan Banks és Giancarlo Esposito, akik szintén túlszárnyalták azt a bizonyos lécet, de Patrick Fabianre, Michael Mandóra és Tony Daltonra is rengeteg fantasztikus jelenet miatt emlékezhetünk.

A fentieken túl a kvázi harmadlagos mellékkarakterek alakításán, sőt az utolsó produkciós asszisztens munkáján is az érződik, hogy nem csupán komolyan vették a dolgukat, de tették mindezt szívvel-lélekkel, odaadással. Az évad végére beidőzített cameók és meglepetésvendégek (akik a közösségi médiában talán a legnagyobb hírverést kapták) megjelenésén pedig nem érződik a mostanság aranykorát élő fan service keserű utóíze. Nem vagyok abban teljesen biztos, hogy nélkülük is működött volna ez a lezárás, hiszen ők is ehhez a világhoz, ehhez a történethez tartoznak (annak ellenére, hogy már nem ők kapják a rivaldafényt). Ha szőrösszívű lennék, akkor ezt az egyetlen elemét lehetne halványan felírni a hibák közé - de amúgy miért lennék az, pont az utolsó évadot látva?

A Better Call Saul nem fog akkora nagy hírverést kapni vagy popkulturális jelenséggé válni, mint nagytesója, a Breaking Bad, de Gilligan és Gould mindezt pontosan tudták. Helyette inkább elmeséltek 63 darab epizód alatt egy olyan történetet, amelynek földhözragadt egyszerűsége tette naggyá. Egy olyan történetet egy olyan emberről, aki - morális iránytűjét és döntéseit látva - valamilyen szinten mindnyájunkat megtestesít. Egy olyan történetet, amely a korábban bemutatott megnyugvás (Breaking Bad) és megkönnyebbülés (El Camino: A Breaking Bad Movie) után a megbánás érzését ébreszti fel a nézőjében - és az ezzel járó következményekkel való szembenézést is. Egy olyan történetet, amelyhez foghatót talán soha nem fogunk még egyszer átélni. A Better Call Saul hatalmas űrt fog maga után hagyni. De hát egy zseniális és példaértékű sorozatnál ez alapvető, nem?