Mind a mai napig kényes téma a streaming vs. mozi összehasonlítás, hiszen ténylegesen mindkét oldalnak megvannak a maga megkerülhetetlen, pozitív erényei. Az előbbi előnyére írható, hogy a rengeteg streamingszolgáltató (a Netflix mellett az HBO Max, az Amazon, a Paramount+ stb.) egy segítő kezet tudnak nyújtani azon színészek, forgatókönyvírók vagy akár rendezők számára, aki "sorba állnak" a következő mozis projektjükért, nem kapják meg hezitálás nélkül a teljes támogatást. Steven Soderbergh, a modern Hollywood egyik utolsó nagyágyú zsenije, a kirívó filmtechnikai ötletei és kísérletezői hajlamait tekintve nem éppen a kasszarobbantó filmjeivel vívta ki magának a népszerűséget. Emiatt ő kapva kapott a streamingplatformok ajánlatain, és olyan nagyszerű filmeket tett le az asztalra, mint a Szárnyaló madár (Netflix) vagy éppen a No Sudden Move (HBO Max). Ebbe a sorba fog becsatlakozni legújabb, HBO Maxen debütált alkotása is, a Kimi.

A Kimi a fejlett mesterséges intelligencia által szolgált virtuális, személyi asszisztensek - mint például a Siri, a Cortana, vagy az Alexa - helyzetére fókuszál. Ezek azon gépek, melyek háztartások millióiban találhatóak már meg, és a hangalapú felismerés alapján szinte mindent lehet velük irányítani. A szkeptikusok meg természetesen az összeesküvés elméletgyártól azonnal nekiestek ezeknek, mondván a "kormány" lehallgat, megfigyel minket ezeken a virtuális asszisztenseken keresztül. Mindezen teóriának pedig van némi valóságalapja, amikre az olyan alkotások, mint a mostani Kimi csak még inkább ráerősít.

A hamarosan Macskanő szerepében feltűnő Zoë Kravitz által alakított Angela agorafóbiás. Egy a közelmúltban történt súlyos incidens miatt nem mer kilépni a lakásából, de munkáját tekintve nem is szükséges. Ő ugyanis hangstream-elemző (voice stream interpreter), a Kimi nevű virtuális asszisztens által nem értett hangfájlokat elemzi és építi be a mesterséges intelligencia szótárába. Miután az egyik ilyen hangfájlon egy feltételezhető gyilkosságnak lesz fültanúja, Angela azonnal értesíti az ilyen helyzetekre szakosodott cégen belüli szerveket. Ám hamar kiderül, hogy ezt a hangfájlt nem szabadott volna megkapnia, így egy vérre és életre menő macska-egér játék veszi kezdetét.

Maga a film alapfelállása nem új keletű. Annak ellenére, hogy egy mesterséges intelligencia és az azáltal rögzített gyilkosság kerül a középpontba, egy teljesen hagyományos, sokszor látott paranoia thriller kerekedik ki a szemeink előtt (hasonlításképp a Hátsó ablak, a Nagyítás, A cég vagy éppen akár A keselyű három napja juthat az ember eszébe). Mindezzel nagy baj nincs, hiszen egy feszült, érdekes és vérpezsdítő thrillernek mindig lehet örülni - főleg manapság, amikor híján vagyunk az ilyen stílusú filmeknek. A Kimi pedig (ha nem is fog újdonságot behozni a műfajba) ennek egy közel tökéletes lenyomata.

De mi menti meg a filmet attól, hogy unalomba és klisékbe fulladjon? A válasz a kérdésre a rendező és a forgatókönyvíró: Steven Soderbergh és David Koepp. Előbbi újfent bravúros teljesítményt mutat - akár az operatőri, akár a vágástechnikát vesszük szemügyre (mert igen, Soderbergh megint nem bírt magával, és a rendezés mellett az operatőri, a vágói és a produceri munkákat is ő látta el). Egész egyszerűen annyira magával ragadó és kézzel fogható a rendezői stílusa, hogy öröm évente látni az újabb alkotásait. Utóbbi, vagyis Koepp táján azért előzetesen rezgett a léc, hiszen valljuk be, az utóbbi írásai (Jack Ryan: Árnyékügynök, A múmia, Inferno, You Should Have Left) nem éppen makulátlanságukról híresültek el. És annak ellenére, hogy egy-két kérdés nyitva marad a mostani film végén, egy lassan, de részletesen építkező, izgalmas és megkapó thriller lett a Kimi.

A történet folyamatosan pontosan annyi és olyan információt adagol, amelyek nem engedik, hogy a film unalomba fulladjon. Fenntartja az érdeklődést, akár a karakterekről, akár a gyilkosságról van szó, és minden egyes újabb jelenet tartogat valami újat, ami tovább szövi, tovább bonyolítja ezt a thriller-hálót. Mindehhez pedig a színészek is derék mód asszisztálnak: Zoë Kravitz traumatizált, PTSD-s és nem mellesleg igencsak OCD-s karaktere telitalálat, pontosan annyira különös és (nem pejoratív értelemben véve) bizarr, hogy a néző nem löki el magától azon nyomban. A többiek habár nem kapnak annyi időt, mint Kravitz, de kihozzák figurájukból a legtöbbet. Byron Bowers esetlenül jószívű szomszédja mosolyt csal az ember arcára, ahogy Alex Dobrenko román alkesz techzsenije is; Beka Sikharulidze mint az orosz hacker, akinek high tech felszerelése mellett a kötögető anyukája ül a háttérben, szenzációs, de Jaime Camil akcentussal beszélő, öltönyös bérgyilkosa magasan viszi a prímet.

Ha mindenképp ki kellene emelnem negatívumokat a Kimivel kapcsolatban, elsősorban a zenét és a számválasztásokat mondanám. A különféle műfajok különféle filmjeiben már rengeteg alkalommal tapasztalhattuk azt, hogy elsőre oda nem illő zeneszámokat választottak bizonyos jelenetekhez. Például a Django elszabadul rap muzsikái, a Kingsman: A titkos szolgálat és Az UNCLE embere pörgős, habókos dallamai vagy éppen az Atomszőkében hallható Nena-sláger, a 99 Luftballons. Ez a tendencia a Kimiben is tetten érthető, de sajnos nem válik nagyon az előnyére. Egy feszült üldözős jelenet közben nem éppen a legjobb választás egy gyerekmatiné közben is beszúrható pattogós, önfeledt zene.

Mindezen kívül a Kimi picivel, de tovább tudta öregbíteni Steven Soderbergh karrierjét. Nem lesz egy hosszú-hosszú évek múltán is felemlegetendő alkotás, de amit ígért, azt maximálisa hozza is. Van, amikor feszült, van, amikor humoros, van, amikor bravúros és van, amikor a helyzetet alapul véve egyszerű. Mindenképp érdemes bepróbálkozni vele, főleg egy olyan filmezős estén, amikor nem tudjátok, mit nézzetek. (Bár majd ha belekezdtek, érdemes kikapcsolni a virtuális asszisztenseteket, nehogy öntudatra ébredjen, mint anno 1997-ben a Skynet…) Soderberghet pedig várjuk mihamarabb egy utolsó táncra, reméljük, ott sem okoz majd csalódást…