1304. Skócia. Dúl a háború az újabb és újabb területekre szomjas angolok és a hazájukat védő skótok között. Az utóbbiak nem túl fényes jövő elé néznek, a hódító angol Edward királynak a legtöbb skót nemes már be is hódolt, egyedül William Wallace és a hozzá hűséges emberek tartják magukat csökönyösen − több-kevesebb sikerrel. A probléma viszont ott kezdődik, hogy Wallace felkoncolása után az egyik nemes, egy bizonyos Robert Bruce közvetlenül a házassága után ellenszegül Edwardéknak, azzal a jelmondattal, hogy ő lesz a skótok királya, és fel fogja szabadítani a területet az angolok befolyása alól. És higgyétek el, amennyire jól hangzik ez az amúgy igaz történet, annyira nehéz volt ezt a kis összefoglalót megírni róla, mert a film vége felé már fogalmam sem volt, hogy pontosan mi történt az előző másfél órában.

A középkori világról, lovagokról szóló filmek és sorozatok sajnos nem az én asztalom, valahogy kevésbé tudnak lekötni, mint például ahogy a westernek. Ennek ellenére, ha hébe-hóba mégis megerőszakolom magam, és megnézek egy hasonszőrű mozit, azon felettébb jól szoktam szórakozni (Arthur király: A kard legendája, A rózsa neve, Hamlet, vagy akár a Monty Python-féle Gyalog galopp is). Így amikor a Netflix bejelentette, hogy filmet készít Robert Bruce lázadásáról Chris Pine-nal a főszerepben, és David Mackenzie-vel a rendezői székben, be kell vallanom, csak-csak elkezdett érdekelni a projekt, és szép reményekkel ültem le megnézni. De ahogy lenni szokott, ezen remények elég hamar tovaszálltak, és helyükre a felszínesség és a hozzá nem értés került egy csipetnyi unalommal kiegészülve.

Az Outlaw Kinget az a David Mackenzie készítette, aki az utóbbi években nem egy rendkívül erős és egyben különleges mozival ajándékozott meg minket, nézőket. A két igencsak figyelemreméltó munkája az új évtizedből a Starred Up, vagy éppen a tavaly nagy sikert arató (eléggé semmilyen magyar című) A préri urai. Ha csak e filmek alapján kellene Mackenzie-t értékelni, akkor nagy eséllyel mindannyiunk odaítélne neki egy helyet az utánozhatatlan stílusú rendezők között. Erre azonban erősen rákontráz az idei munkája, amit még jószívűségből sem lehetne jónak nevezni − tegyük azért hozzá, hogy túlzottan rossznak sem, viszont az elvárások és a beharangozott minőség hiánya miatt talán még fájóbb a középszerűsége.

Kezdésként az Outlaw King rögvest beleesik a történelmi eseményeket feldolgozó filmek szarvashibájába: a képernyőre írt szövegekbe. Megkockáztatom, egy tisztes életrajzi filmben nincs ennyi feltűnő felirat, mint amennyit itt az arcunkba kapunk az első pár percben. Továbbá ezek a szövegek annyira prűden és unalmasan lettek a képernyőre hányva, mintha a régi töri tankönyvekből olvasnánk fel az apró betűs részeket, amiket még maguk a tanárok is örömmel lapoznak át. Viszont ha érteni is akarjuk az elkövetkező két órát, akkor bizony szivacsként kell magunkba szívnunk minden írott információt, hiszen ha csak egy pillanatra is elkalandoznak a gondolataink, akkor már fogalmunk sem lesz róla, hogy ki kicsoda, ki kinek a rokona, ki miért mérges a másikra stb.

A feltűnő szövegek ellenére maga a mozi, meg kell hagyni, nagyon ügyesen és biztatóan indul: egy közel tíz perces, vágás nélküli jelenetet kapunk a pénzünkért, amit az operatőri munka tesz csak igazán feledhetetlenné. Nagy kár, hogy ezt kis ideig élvezhetjük, hiszen az ezután következő snittek katasztrofálisan sikerültek. Ugyanabba a hibába esik bele a film, mint amibe anno a Warcraft: A kezdetek is, hogy rettentő gyorsan mindent el kell magyarázni a nézőknek, hogy azok képben legyenek az éppen folyó történésekkel. Emiatt percről-percre ide-oda ugrálunk a területek között, egyik fontosnak titulált, de teljesen felesleges párbeszédből térünk át a másik fontosnak titulált, de ugyanúgy teljesen felesleges párbeszédbe, hogy mindezek végén oda lyukadjunk ki, hogy Robert fellázad Edward király ellen. És csak kapkodjuk a fejünket a Michael Bay-filmeket megszégyenítő vágások között, próbálva valamilyen fogódzkodót találni a jelenetekben − jegyzem meg, sikertelenül.

De még ha túl is tesszük magunkat a kaotikus kezdésen, a többi részről sem mondhatunk el annyira szép dolgokat. Az szerintem hamar le fog esni a nézőknek, hogy úgy teljes egészében nézve az Outlaw Kinget, nincsen valódi főhősünk. A mellékszereplők többségét részletesebben megismerjük, mint magát Robertet, a főszereplőt, és ez roppantmód elszomorító. Alig tudjuk meg a háttértörténetét, a családi helyzetét, a motivációit, vagy éppen a karakterének a mivoltát, és mindent úgy kezel a film, hogy "ez itt van, ennyi, nem kell vele foglalkozni". Ez a hozzáállás ugyanakkor az azonosulási pontot is teljesen megöli, és mint a dominónál, akkor már bukik maga a szerelmi dráma is, annak ellenére, hogy az újdonsült feleséget alakító Florence Pugh (Lear király, Lady Macbeth) igencsak ügyesen játszik, szerethetővé tud tenni egy eléggé klisés karaktert.

Mindamellett, hogy részletesebben megismertük a mellékkarakterek zömét, náluk is eléggé rezeg a léc, itt sem erőltették meg magukat a forgatókönyvírók. Közülük kettőt emelnék ki, akik talál a legnagyobb hatást fogják majd a nézőkre gyakorolni − negatívan értve persze. Az első maga Aaron Taylor-Johnson, akit nem kell sokaknak bemutatni, a Kick-Ass filmekkel, vagy az Éjszakai ragadozókkal már bebizonyította, hogy tud ő, ha akar. Az Outlaw Kingnél ellenben egyáltalán nem akar: végig az egész filmen csak meredten néz a semmibe, csapkod a kardjával ide-oda, vagy éppen nyálcseppeket hullatva ordít a kamerába. Kicsit sem érzi a karakterének a mélységét, borzasztó módon túljátssza, komolyan venni egy pillanatra nem lehet, és Kirk Lazarus szavaival élve, fullba nyomja a kretént.

A másik mellékszereplő történetesen még Taylor-Johnsonnál is szörnyűbb, már ami a színész, Billy Howle (Dunkirk, A vád tanúja) alakítását illeti. Ő Edward király fiaként, a Hercegként tűnik fel a filmben, és az egy dolog, hogy hatalmas nagy ripacs az eljátszott figurája (a bizonyítani vágyó, önfejű és meggondolatlan, de hatalommal bíró ifjú), akinek a hangja megrekedt egy tizenkét éves, szűz kisfiú szintjén, de hogy róla kellene elhinnünk, hogy ő a főgonosz, az már túllép egy bizonyos szinten. Howle nem tesz semmi pluszt a szerepköréhez, és pusztán amiatt kellene őt gonosznak tartani, mert csúnyán néz a kamerába, és a lányok haját huzigálja.

Mindezeken túllépve az összes többi dolog masszívan közepes az Outlaw Kingben: valamikor igazán gyönyörűek a képek (mind a kis-, mind pedig a nagytotálok), máskor meg megreked a YouTube-ra feltöltött félperces, kézikamerás borzalmaknál. Utóbbira példa maguk a harcok, a csaták, amiknek a film legerősebb pontjainak kellene lenniük, erre meg azt se tudjuk, hogy pontosan mi is történik, ki szúr le kit, kinek kellene szurkolni egyáltalán. Utoljára ennyire rossz operatőri munkát és egyben fényképezést az Elrabolva 3-ban láthattunk, ahol több mint tizenhét kamerabeállítás kellett egy nyomorult kerítés megmászásához. A zene pedig olyan, mint a pontosan induló magyar vonatok: hol van, hol nincs.

Mégis a legfájóbb pont maga Chris Pine, aki karrierjének egyik legrosszabb alakítását nyújtja, és én személy szerint nagyon szeretnék abban hinni, hogy ez csak az összecsapott forgatókönyvnek az eredménye, de minden egyes megmozdulása ennek ellent mond. Ha igazán szükséges, akkor Bruce Willishez tudnám hasonlítani, aki az utóbbi időben teljesen feladta már a színészkedést, és a legkomolyabb, leginkább értékelhetőbb szerepe egy energiaital reklámban volt. Pine egyenesen csapnivaló a király, Robert Bruce szerepében, aki úgy mutatja ki az érzelmeit, mint egy ötéves kisfiú. Egyik pillanatban még teljesen jól elvan magában, majd történik egy közeli haláleset, emiatt kikerekedett szemekkel, némán bambul maga elé, majd a következő percben már megint vigyorogva lovagol tovább. Tőle a tavalyi Wonder Woman és A préri urai után ez már édeskevés. 

Az Outlaw King nem egy rossz film, de nem is jó. Sörös, baráti töri estekre speciel tökéletes, viszont a mozi végén sokakban fog hiányt hagyni, és rossz szájízzel állunk majd fel a Netflix elől. Nem egy új A gyűrűk urát kellett volna nyújtania, viszont kár volt a 2004-es Arthur király szintjén megrekednie. Ha a néző életében ötnél kevesebb filmet látott, akkor valóban nagyon jól fog rajta szórakozni, és még az izgalmasnak kikiáltott részeknél is lerágja mind a tíz körmét. Viszont ha azért moziba járó karrierünk olyan gyöngyszemekkel büszkélkedik, mint A gyűrűk ura-trilógia, a Gyalog galopp, vagy éppen befigyelt a Vikingek sorozat is, akkor kétszer is át kell gondolni, hogy nekiülünk az Outlaw Kingnek.