Tavaly feltettünk egy olyan körkérdést a puliwoodos szerkesztőknek, miszerint melyik film bűnös élvezet számukra. Akkor olyan alkotást kellett választaniuk, amit a közvélemény nem tart kiemelkedőnek, még jónak sem, ők viszont mégis megláttak benne valamit, ami miatt tudták értékelni. Érkeztek is érdekes válaszok, így arra gondoltunk, hogy ezúttal megfordítjuk a kérdést.
Mi lenne, ha olyan filmet kellene választanunk, amit kultikusnak vagy klasszikusnak tartanak a filmrajongók, nálunk viszont valamiért nem így csapódott le? Ezúttal is születtek olyan megfejtések, amiket egyesek biztosan szürreálisnak tartanak majd, azonban érdemes szem előtt tartani, hogy bárkivel előfordul, hogy nem jön be neki egy körbedicsért mű, ez semmit sem von le az adott alkotás erényeiből, és azt sem szeretnénk, hogy rossz fényt vessen a szerkesztőinkre. Biztosan ti is fel tudtok hozni példának olyan filmet, amit mindenki imád, ti viszont ki nem állhatjátok, ugye? Kommentben áruljátok el nekünk, de előtte még olvassátok el a mi összeállításunkat.
Szabó "Szada" Dániel: Szárnyas fejvadász
Sokak számára felejthetlen élményt nyújt Ridley Scott 1982-es sci-fije, még a szerkesztőségen belül is vannak nagy rajongói a Philip K. Dick mű alapján készült történetnek, és azt sem lehet elvitatni tőle, hogy milyen meghatározó volt a filmtörténetben, élen Rutger Hauer legendás monológjával. De bármennyire is tegyen fel fontos kérdéseket (mint például azt, hogy mit jelent embernek lenni), bármennyi erénye is legyen, hozzám soha nem tudott közel kerülni. Először tinédzserként próbáltam elmerülni benne, majd huszonéves fejjel, és mindkét alkalommal besült a próbálkozás, így azóta nem mertem újrapróbálkozni vele: mindétszer túlságosan is távolságtartónak éreztem az alkotást, túlnyújtottnak és nem tudta lekötni a figyelmemet. Azért nem adom fel, hamarosan betöltöm a 35-öt, és harmadszorra is adni fogok neki egy esélyt, mert érettebben lehet, hogy másként fog lecsapódni. Ha így lesz, talán Hegedűs Ati kollégám is megbocsát a választásomért.
Péter Zsombor: Bohém rapszódia
Ebben a kérdésben nem tudok túl izgalmas válasszal szolgálni, mert nemigen jutott eszembe olyan film, amit a közvélemény és a kritika is egyöntetűen imádott volna, én pedig ne szeretném (hacsak nem az idei John Wick 4). A Bohém rapszódia mégis valamelyest belefér, mert bár a szakma nem feltétlenül ájult el tőle, azért négy Oscart bezsebelt, a legtöbb kritikai oldalon pozitívak voltak a visszajelzések, a nézők pedig egyenesen imádták. Tény, hogy a Queen számaival bármit el lehet adni és a dalok mentik a menthetőt, de életrajzi drámaként ennél gyávább és üresebb produkciót nehéz találni. A ma élő tagok beleszólása a munkálatokba sokat rontott az összképen, semmi tökösség nincs a műben, nem beszélve arról, hogy mennyire álszent. Példát lehet venni Elton Johnról és a Rocketmanről, ahol sokkal bevállalósabbak, s egyúttal őszintébbek voltak.
Goretity Dániel: Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver)
Sokakkal ellentétben engem valahogy sosem kapott el Edgar Wright munkássága, viszont a pörgős előzetese és a roppantul pozitív, szuperlatívuszokban megírt első kritikái alapján a 2017-es Nyomd, bébi, nyomd azt hittem, végre meggyőz az érzelmeim ellenkezőjéről. Nos, közel sem így lett. Wright művei kapcsán a "stílus a tartalom felett" mentalitással sohasem tudtam teljesen azonosulni, a szóban forgó film pedig még inkább aláhúzta ezt bennem. A központi románc Elgort és James között teljesen műanyag és a valóságtól nem is lehetne messzebb, a karakterek igazából egy-egy rajzfilmben is túlzóan hatnának, ráadásul a film nyitányát (amit elismerek, hogy egyébként zseniális és a mai napig újra tudom nézni) követően igazából az ígért pörgés és akció is elmarad. Mai napig nem értem a kult státuszát, valamint az egykori magasztaltatását a csillagos egekig. De az is lehet, hogy szimplán csak az Anna Kendrick miatti irigység beszél belőlem Wright neve hallatán.
Hegedűs Attila: Mi (Us)
Sokáig rágódtam, hogy a pénzügyi adatokon túl is filmtörténeti mérföldkőnek beállított Bosszúállók: Végjátékot vagy Jordan Peele félresikerült, de agyonajnározott "horrorját", a Mi-t válasszam. Végül az utóbbi lett a befutó, hiszen míg a Marvelre jócskán rájár mostanában a rúd, addig Peele második egész estés filmjét hallva mind a mai napig kinyílik a bicska a zsebemben. A Tűnj el! sikere az író-rendezőt piszkosul megrészegítette: a részletre pontos, a komoly, tabutémáit humorosan, de nem bagatellül bemutató Tűnj el! után a Mi minden szempontból visszalépésnek bizonyult. Horrornak hasznavehetetlen és kínosan gyenge (gyakorlatilag egy B kategóriás, klisés, slasher/home invasion film jobb horror, mint ez); karakterei pocsékok (vagy idegesítőek, vagy túltoltak, vagy teljesen nonszensz fejlődési ívet járnak be); központi "üzenete" és témafelhívása meg egyenesen csapnivaló. Utóbbi talán a belemagyarázott értékek és a teljesen értelmetlen politikai visszhang miatt akkora szálka. És ezt kiáltották ki 2019 egyik, ha nem a legjobb horrorjának… Viszont legalább Peele "tanult" a hibáiból, és tavaly megörvendeztetett minket még egy emlékezetes horrorral (a Nem-mel) - amibe amúgy szintén elkezdtek a nézők belemagyarázni mindent is.
Buzsik Turner Kriszti: Vissza a jövőbe
Zemeckis filmje mára már klasszikussá vált, és nem is sajnálom tőle, engem valahogy mégsem fogott meg Marty McFly és a Doki időutazós kalandja, pedig többször is nekifutottam. Nem mondanám, hogy kifejezetten utálom, pusztán sosem tudott elragadni az a rajongás, amely ezt a filmet általában övezi. Talán mert sosem volt számomra elég izgalmas, és nehezen koncentráltam végig a két órát. Attól persze, hogy én túlértékeltnek tartom, abszolút megértem azokat, akik szeretik a karaktereit, az alakításokat, a történetét vagy a humorát - bizonyára nekem is sok megingathatatlan favoritom van, ami másnak nem jelent többet egyszerű mozgóképnél. Valamint csatlakoznom kell Szadához: a másik hasonló mű nekem is a Szárnyas fejvadász, és még biztosan lehetne találni párat.
Kónya Sándor: Birdman
Bevallom, több olyan film van, amit a többséggel ellenben szeretek, mint fordítva, de hosszas gondolkodás után a Birdmanre esett a választásom. Az Oscarra is jelölt Innaritu-film színészi, technikai és tematikai erényeit ugyan látom, viszont összességében egy rendkívüli módon okoskodó, pöffeszkedő, tenyérbemászó stílussal operáló alkotásnak érzem. Minden pillanatából süt az, hogy másoknál jóval többnek hiszi magát: arroganciáját pedig számomra csak helyenként tudta kompenzálni a kiváló színészek jelenléte. És igen, hiába így a remek Michael Keaton nagy visszatérése, hiába a sok önreflexió, amivel picit saját magát is beleviszi és ahogyan a rendező kommentálja Hollywood szuperhősmániáját. Nálam inkább keltett idegesítő hatást, mint intellektuális emelkedettséget.
Hegyi Balázs: Az ördögűző
Nos, igen, filmtörténeti és műfajújítói szerep ide vagy oda, Az ördögűző valahogy sosem állt olyan közel a szívemhez. Van ez a közhely, hogy tisztelni, de nem szeretni: William Friedkin filmjéhez valahogy így állok jómagam is. Nem lehet letagadni a film érdemeit, hiszen maszkmunkájában párját ritkító, a horror zsánerét forradalmasította (bár azért ne felejtsük, hogy a '68-as Rosemary gyermeke szintén hasonló témákkal foglalkozik), sőt tabudöntögetésben sem utolsó, de ez a film akkor ütött volna igazán nagyot nálam, ha részese vagyok annak a sokkoló élménynek, amit a '70-es évek elején az amerikai közönség (vagy a '80-as évek végi magyar mozinéző) átélt. Meggyőződésem, hogy imádatom hiánya részint Az ördögűző örökségének tudható be. Lássuk be, hogy a sémája mind a mai napig a fő csapásirányt jelenti a zsánerben, ami egyszerre a film érdeme és hátránya. Valamint azontúl, hogy hosszabb a kelleténél, a másik problémám a film konfliktusának megoldásában keresendő (ez persze visszaköszön a többi ördögűzős sztoriban is), ami kimerül a Miatyánkozásban, a szentelt vízben, és néhány bibliai passzusban.
Milány Botond: Ragyogás
Nem utálom Kubrick klasszikusát. Sőt, elismerem, hogy miért lett az emberek többségénél akkora kultfilm, és vitathatatlan, hogy a két főszereplő kifogástalan alakítást nyújt az első pillanattól kezdve az utolsóig. De valamit muszáj volt választanom a témához, és mivel elsőre ez ugrott be nekem, hogy én mennyire nem tudtam mit kezdeni vele, így erre esett a választásom. Egy mérhetetlenül átlagos, részleteiben pedig kifejezetten vontatott és unalmas filmnek tartom a Ragyogást. Egyszerűen számomra semmit nem tudott adni; ha nem lenne az a pár meme az interneten, akkor két jeleneten kívül semmire nem emlékeznék belőle. A feszültség egyáltalán nem jött át, a hangulata is nagyon semmilyen, mintha nem is lett volna neki; horrornak ma már nevetséges titulálni (ezt ugyanakkor nem írom fel a film hibának), és jóval hosszabb is volt a kelleténél a játékidő. Azt viszont még hozzá kell tenni, hogy legalább 8 éve, hogy először - és eddig egyben utoljára láttam a filmet. Így könnyen lehet, hogy ma már más szemmel néznék rá. Ezért az biztos, hogy valamikor a következő időben újranézem, hátha sikerül mélyebb nyomot hagynia bennem. Meglátjuk.
Kátai Levente: Batman (2022)
Annyira nem meglepő, hogy az új Batman film sem lopta magát a szívembe, hiszen én már évek óta unom, hogy különböző szuperhősfilmek ide-oda nyúlnak műfaji toposzokért, hogy valamivel megkülönböztessék magukat a többi köpenyes igazságosztós történettől. De az én szememben ettől még ezek pont ugyanolyan bugyuta, súlytalan sztorik, csak jobb esetben sikeresebben öltik magukra egy-egy zsáner jellemzőit. Ugyanez az érzésem a 2022-es Batman filmmel kapcsolatban, ami pózaiban jól utánozza a noir filmeket, de eközben minden feszültséget kiöl, hogy egy sebezhetetlen denevérjelmezbe öltözött főszereplő buta-suta nyomozását követjük egy tartalmilag sekélyes történetben, ami közel nem olyan komor vagy bevállalós, mint a rendes noir filmek. Az egy dolog, hogy a Batman sztori tőlem koncepciójában is elég távol áll, de amit még inkább éreztem, hogy attól még nem lesz jó film, főleg nem jó noir film egy alkotás, mert jótanuló módjára átvette egy létező műfaj stílusjegyeit.
Vigh Martin - Joker
Egy filmnél mindig fontos, hogy milyen elvárásokkal ülünk le elé, így minden bizonnyal az is befolyásolja a Jokerrel kapcsolatos egyetlen élményemet, hogy a hatalmas hype hatására néztem meg a filmet, amikor már mindenki kijelentette, hogy ez a darab újítja majd meg a képregényes zsánert. Én viszont sosem tudtam ezeket a mélységeket belelátni Todd Phillips alkotásába, azt éreztem, hogy számtalan klasszikus (igen, én is láttam az erőteljes Scorsese-ihletettséget) jóval egyértelműbb és didaktikusabb újrázását látjuk, aminek a tónusa ugyan újdonságot jelent, de igazán friss gondolatokat nem találni a felszín alatt. Annak ellenére sem, hogy a film szimbolikája és főleg a zenéje máig emlékezetes. Joaquin Phoenix megkérdőjelezhetetlen színészikon, akinek eddigre már többször meg kellett volna kapnia az Oscart, de abban is biztos vagyok, hogy nem ezért a szerepért érdemelte meg a legjobban. Phoenix tökéletesen játszott egy színpadias karaktert, de korábban volt már ő jóval sokszínűbb.
Gera Krisztián: Birdman
Alejandro González Iñárritu nevének említése hozzávetőlegesen olyan hatást gyakorol rám, mint ördögre a tömjénfüsttel kombinált, keresztlóbálós hacacáré. Világmegváltó gondolatokként előadott közhelyeitől, vontatott cselekményvezetésétől és olcsó álművészkedésétől a falra tudok mászni. Nem könnyű eldönteni, hogy melyik alkotása az abszolút mélypont számomra, de alighanem az egy rövidfilm-szkeccsnek is éppen elég anyagot száztizenkilenc, kínkeservesen lassan vánszorgó percig elnyújtó Birdmanre tenném a voksomat. Alapesetben Isten nemlétének cáfolhatatlan bizonyítékának tekinteném a műveire hulló díjesőt, az viszont egyértelműen az Úr kegyelmét jelzi, hogy "legújabb" filmjének, a 2022-es Bardónak a létezéséről három napja értesültem, mivel az nyom nélkül tűnt el a semmi óceánjában.