Viktória királynő és AZ Aranykör - Filmzene

|

Semmi kiemelkedőt nem kaptunk az elmúlt hetek filmzenei felhozatalától, de ami van, az legalább minőségi.

Az elmúlt másfél hónapban érezhetően nem csak a filmek próbáltak kikecmeregni az augusztusi temetőből, hanem ehhez idomultan az aláfestéseik is. Nem mondom, hogy most születtek az év klasszikusai, pláne ha azt vesszük, hogy milyen zenékre számíthatunk az elkövetkezendő időszakban (Hans Zimmer és Wallfisch: Szárnyas fejvadász 2049, Alexandre Desplat: Shape of the Water, John Powell: Ferdinand, Michael Giacchino: Coco, John Williams: Star Wars - Az utolsó Jedik), de érezhetően megmozdult valami és van pár album, amit a film után akár többször is érdemes berakni a lejátszóba.

Hirdetés

Annabelle: Creation - Benjamin Wallfisch

Kétséget kizáróan 2017 Wallfisch számára sorsfordító, hiszen ez előtt is előrukkolt saját albumokkal, jobbára Zimmer keze alatt dolgozott és dolgozik, ahogy azt tette idén A számolás joga, a Dunkirk és hamarosan a Szárnyas fejvadász 2049-ben is, miután Jóhann Jóhannsson közös megegyezéssel otthagyta a produkciót.

Az egészség ellenszere után ismét egy horrorral jelentkezett (és maradt is annál - lásd: eggyel lejjebb), talán ezért voltak kicsit felfokozottak a várakozásaim, de azt nem sikerült most elérnie. Viszont tisztán érezhető most is, hovatovább örvendetes, hogy nem a hangszerek nyiszatolását tartja Wallfish elsődleges egy ilyen mozihoz, hanem melódiákban gondolkodik. Korrekt zene, viszont tipikusan annak a példája, ami elsősorban a képek alatt működik. Wallfischben pedig ennél több van és ezt szerencsére egy másik albumában bizonyítja is.

Értékelés: 65%

IT - Benjamin Wallfisch

A szerző idén látványosan nem pihen, és úgy tűnik először a horrorban kívánja letenni a hírnevét. Ez örvendetes, mivel az utóbbi években a Steve Jablonsky féle csörgés-zörgések kerültek előtérbe, Wallfisch pedig a fent taglalt Annabelle, valamint Az egészség ellenszere kapcsán bizonyította, hogy elsősorban klasszicista zeneszerző ő. Ez pedig nagyon jól jött egy olyan klasszikusan régi vágású horrorhoz, mint az AZ, amelynek egyik legfőbb erőssége Wallfisch zenéje.

Viszont elsősorban a képek alatt, külön hallgatva már nem érez rá késztetést az ember, hogy ugyanúgy rongyosra hallgassa, mint Az egészség ellenszere albumát, igaz abban a megkapó főtéma is közrejátszott. Itt inkább csak megkapó megoldásokkal találkozni, viszont az album túlontúl dagályos lett a hosszas játékidejével, ami még így is kiemelkedik a műfaj többi képviselője közül, viszont pont a címszereplője indokolttá tette volna, hogy valamiféle markáns karaktert kapjon a score. Talán majd a következő részben.

Értékelés: 75%

American Assassin - Steven Price

Kissé érthetetlen - habár annyira talán mégsem túl meglepő -  hogy Steven Price a Gravitáció Oscar-díjat érdemlő zenéje után mennyire nem találja a helyét. Legalábbis ami a filmeket illeti, amelyekhez leszerződött. A Harag még hagyján, a Hangyától pedig Edgar Wright távozása miatt esett el, amit a tavalyi Öngyilkos Osztaggal próbált ellensúlyozni, de a filmet az ő zenéje sem húzta fel, főleg mivel hagyján volt az olyan sajátosságoknak, mint Alfonso Cuarón, vagy David Ayer előző filmje. Már Harley Quinnéknél is is érezhető volt némi rutin. Most pedig egy igazi B-filmhez sikerült leszerződnie, amely esetében nehéz igazán maradandót alkotnia egy szerzőnek, mivel semmi olyan kuriózumot nem tartogat, amivel sajátossá tudná tenni.

Ennek ellenére Price markáns stílusa sikeresen kiemeli a tucatszerből és a műfaj kedvelői megtalálhatják benne a számításaikat. Feszült, rideg dallamok és a szerzőre jellemző elektronikus hangzásvilág: ezek mind megtalálhatók most is a végén pedig (jó szokásához híven) a maximális fordulatszámon pörget mindent, de jobban örülnék most már egy újabb Gravitációnak, vagy Haragnak a szerzőtől.

Értékelés: 70%

Victoria & Abdul - Thomas Newman

Ha Stephen Frears mozi, akkor az elmúlt években jobbára Alexandre Desplat szolgáltatta az aláfestést, történetesen A királynő óta. Adta volna magát, hogy az újabb uralkodónőhöz készült filmjéhez is őt kérje fel, viszont Desplat éppenséggel Guillermo del Toro The Shape of Waterjével volt elfoglalva, így a helyére a drámai zenék másik nagyágyúja, Thomas Newman ugrott be. Newman pedig hozta a Viktória királynő és Abdul esetében azt, amit elvár tőle az ember, lényegében semmi újat, de azt még mindig megbízhatóan hozza.

Ahogy a film maga is a második felére lényegesen drámaibb húrokat penget meg, úgy Newman is ilyenkor érezheti otthonosan magát. Míg az első felében a könnyedebb és rövidebb tételek dominálnak, addig a második felére a hosszabb, drámaibb trackeket kapjuk. Előbbi olyannyira igaz, hogy nem ritkán a fél perces számok jellemzőek, ennek köszönhetően a 47 perces játékidő 32 trackből áll. Viszont az utolsó 3-4 tétel alatt (mint például a címadó "Victoria & Abdul", vagy a Desplat ihletésű "Munshi Mania") megkapunk mindent, amiért a szerzőt szeretni lehet, bele értve az indiai hangszereket is, amelyek ezúttal elengedhetetlenek. Nincs meg benne az a műfaji újdonság, ami az Utazókban volt, de ínséges időkben ezzel is beérjük tőle.

Értékelés: 75%

Kingsman: The Golden Circle - Henry Jackman & Matthew Margeson

Matthew Vaughn azért példát vehetne régi barátjáról és kollégájáról, Guy Ritchie-től, legalábbis zeneszerzők terén, aki az utóbbi időben remekül kollaborál együtt Daniel Pembertonnal (lásd: Arthur király és a kard legendája). Vaughn ehhez képest beéri az olyan Zimmer iparosokkal, mint Henry Jackman és a valamivel nála tehetségesebb Matthew Margeson. Viszont Vaughn is rendkívül tudatosan használja a zenét és képes ezekből a szerzőkből kihozni a maximumot. És ez a maximum jelenleg most is piszkosul szórakoztató.

Valamelyest szórakoztatóbb is, mint az első epizód zenéje. Míg az elsőnek az adta a báját, hogy két, teljesen egyszerű témát járatott a csúcsra, John Barry Bond-filmjeinek hangzásával megfűszerezve, addig itt a szerzők egy rakat témát halmoztak fel. És ezek jobbára fülbemászóak. Értelemszerűen a Kingsman témáját már ismerősként köszöntjük, de ott van a főgonosz baljósan csilingelő, grandiózus témája ("Poppy"), amelyik szépen végig ível az albumon és a leghangsúlyosabbá lép elő. A Statesmannek a témája közel sem annyira markáns, mint az ebből eredő két ügynök motívum, Tequiláé ("Tequila") és Whiskey-é ("Tornado in The Trailer Park"), vagy a felhasznált John Denver nóta, a "Take Me Home, Country Roads"-ának az alapja, amelynek a Mark Strongos előadása ("No Time for Emotions") szimplán instant klasszikus lesz. A Kingsman: Az aranykör albuma nem feltétlenül, viszont az idei év hasonló alkotásaival ellentétben (Lego Batman, A Karib-tenger kalózai) jobban összeáll, mindig mielőtt leülne, jön egy újabb téma, vagy annak variánsa, ami meggátolja, hogy a 76 perces játékidő igazán unalmassá váljon.

Értékelés: 80%

Tulip Fever - Danny Elfman

Ugyan Tim Burton filmjeihez hiába alakított ki egy jellegzetes hangzást, Danny Elfman lényegesen sokszínűbb és tehetségesebb zeneszerző annál, minthogy beskatulyázzák ebbe a kategóriába. Ráadásul az elmúlt években inkább kísérletező kedvéről tesz tanúbizonyságot és elsősorban pont Burton filmjeit oldja meg rutinból, vagy mellőzi és olyan sajátos elektronikai kísérletezgetésekbe kezd, mint A lány a vonaton, vagy nemrég A kör. Ugyanakkor Elfman szintán klasszicista zenékkel is rendre előáll, amelynek ékes példája a Tulipánláz zenéje. A film körüli mizériát maga a zene is jól prezentálja: a film két éve már, hogy elkészült, de csak most mutatták be, viszont a filmzene már idestova fél éve elérhető.

Ami viszont egy nagyon szép, érzelmes, drámai zene, amit először Thomas Newmantől, James Newton Howardtól, esetleg Alexandre Desplattól feltételeznénk. Elfmannek viszont van annyira egyedi stílusa, hogy tisztán kiérezzük, ez mégis csak az ő műve (a Burton mellett eltöltött évek nem múltak el nyomtalanul) és a rá jellemző csilingelés is nem egyszer felüti a fejét. Ennél fogva kiemelt szerep jut a vonósoknak és a zongorának, valamint a cselesztának, amelyek lágy játéka - a filmmel ellentétben - könnyedén magával tudja ragadni a hallgatót. Nem ez lesz az az album, amit Elfmantől évek múltán is előveszünk, de kellemesen üde színfolt egyébként is változatos filmográfiáján és remélhetőleg az Igazság Ligájához olyan zenét szerez majd ismét, amiért rengetegen megkedvelték őt éppúgy, mint a zsáner aláfestéseit.

Értékelés: 75%

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!