Hamarosan debütál a méltán híressé vált rendező, Hayao Miyazaki legújabb filmje, A fiú és a szürke gém, amire az utolsó műveként hivatkoztak a marketinganyagokban (azóta kiderült, hogy máris vannak ötletei egy újabb alkotáshoz, szóval ez még nincs kőbe vésve). Ennek okán a Puliwoodnál felelevenítjük a rendező eddigi filmjeit, hogy betekintést nyerjetek, milyen animációs filmeket tett le sok évtizedes pályafutása alatt, és miért is olyan megkapóak ezek a animációs történetek.
A teljesség igénye nélkül fog elkészülni ez a cikksorozat, ezért említem meg már az elején, hogy milyen művek nem kerülnek be. Az első egész estés animációs filmje, a Cagliostro vára (Lupin III: The Castle of Cagliostro) egy már ismert manga és anime karakter újabb kalandját meséli el, ami nem annyira hordozza magán Miyazaki kézjegyét. Illetve kimarad még A könyvek hercege (Whisper of the Heart), az Arrietty - Elvitte a manó (Arrietty) és a From Up on Poppy Hill, mivel ezeknek csak írásában vett részt Miyazaki, de a rendezésében már nem. De így is tíz film van még a listán, amelyek teljes egészükben Miyazaki felügyelete alatt és fantáziája által manifesztálódtak.
A Miyazaki visszatekintő eddig megjelent cikkei:
- Nauszika - A szél harcosai
- Laputa - Az égi palota
- Totoro - A varázserdő titka
- Kiki - A boszorkányfutár
- Porco Rosso - A mesterpilóta
- A vadon hercegnője
- Chihiro Szellemországban
- A vándorló palota
- Ponyo a tengerparti sziklán
- Szél támad
A Laputa - Az égi palota 1986-os premierje után Miyazaki egy könnyed, derűs történeten szeretett volna dolgozni, amit látva csupa pozitív érzést vihetnek magukkal a nézők a moziból. Így született meg a Totoro - A varázserdő titka (My Neighbor Totoro). A debütálásának érdekessége, hogy egy másik Ghibli filmmel küldték egyszerre a moziba, a Szentjánosbogarak sírjával (Grave of the Fireflies), ami a Totoróval ellentétben egy nyomasztó és szomorú történet egy testvérpárról, akik próbálják túlélni a második világháború borzalmait Japánban. A két filmet együtt reklámozták, illetve csoportos jegyet is lehetett vásárolni, amivel mindkét filmet meg lehetett nézni.
A Totoro - A varázserdő titka története az 1950-es évek Japánjába kalauzolja a nézőt, ahol Tatsuo Kusakabe és két lánya, Satsuki és Mei egy régi házba költöznek egy vidéki településen, hogy közelebb legyenek a lányok anyukájához, akit egy közeli kórházban ápolnak tartós betegsége miatt. Satsuki és Mei ahogy felfedezik új otthonukat és a körülöttük lévő erdőt, fura és különleges szellemlényekkel találkoznak. Ezek közül egyik maga a címszereplő Totoro, a nagy, szőrös, vigyorgó lény, akivel többször is összefutnak a lányok és különféle kalandokat élnek át együtt.
A film cselekménye nem túlkomplikált, valóban azt láthatjuk, ahogy a két gyermek felfedezi új otthonukat, iskolába járnak, várják apukát haza a munkából, növényeket ültetnek a kertbe, majd persze kalandoznak a mókás erdei szellemmel, Totoróval. Nem véletlen, ha a Ghibli filmek többségével szemben a Totoro - A varázserdő titkát egyesek unalmasnak, eseménytelennek, vagy szimplán gyerekesnek találják, mert ez a film valóban igényli azt a fajta elmélyülést, aminek hála értékelni tudjuk a sztori által nyújtott apró örömöket, nyugalmas pillanatokat, gyönyörű tájakat és gyermeki lelkesedést. Mert igencsak fontos, hogy tudjunk azonosulni a két kislánnyal, akiknek a vadon felfedezése, a szomszédok megismerése, az új házban alvás is igazi kaland és meghatározó élmények.
Totoro figurája nagyon szép szimbolikája annak, hogy megpróbáltatások alatt is képesek kell legyünk derűt és tréfát csempészni a bizonytalanság közé. Ahogy a lányokat apjuk lelkesíti, hogy nevessék ki a félelmeiket, úgy Totoro arra, hogy merjék hangosan megélni az érzéseiket, nem szükséges magukban lefolytatni ezeket, nem ez teszi a felnőttlétet. A házban lakozó és azt körülvevő szellemekben egyrészt felfedezhető a sintó vallás animizmusa, ami szerint minden tárgyban, természeti jelenségben lélek lakozik. Másrészt a szellemekkel való kalandozás szimbolizálja, hogy a lányok fantáziájuk által hogyan birkóznak meg félelmeikkel. Nem véletlenül a legikonikusabb jelenet a filmből, amikor egy este Satsuki és Mei egy buszmegállóban várják apjukat, aki nem ért még haza a megbeszélt időre az egyetemről. A lányoknak amúgy is elég nyugtalanító, hogy édesanyjuk hosszú ideje kórházban lábadozik, aztán apjuk késését is eltűnéseként élik meg a sötétben, ami minden gyermek egyik legnagyobb félelme, hogy szülei eltűnnek és elárvul. Ekkor jelenik meg Totoro, aki bájos jelenlétével és a cicabusz érkezésével elterelik a testvérpár figyelmét az aggodalomról, és fantáziájuknak hála kalandként élik meg a várakozást.
A Miyazaki korábbi filmjeiről szóló cikkeimben írtam már, hogy visszatérő témája az ember és a természet viszonya, viszont a Totoro - A varázserdő titkában ténylegesen átélhetjük ezt az idilli, természetközeli, harmonikus életet, ahol a család köszönetet mond a nagy fának az oltalmazásért, ahol a növények kicsírázása mágikus erejű eseménynek hat, és ahol a szellemekkel barátságban élnek főhőseink. Ez a sintó tanításokkal is összhangban van, ami a nyugati mentalitástól eltérően azt állítja, hogy a természet nem miértünk van, amit a technológiai fejlődés árán uralmunk alá kell hajtanunk, hanem azzal összhangban kell élnünk. Hogyan is vághatnánk ki egy hatalmas fát, aminek lelke van?
A Ghibli filmek talán legbájosabb, legbékésebb, legmeditatívabb alkotása a Totoro - A varázserdő titka, ami gyermekeknek ideális szórakozás, felnőtteknek pedig nagy életbölcsességeket nyújt a fantázia és humor fontosságáról a borús helyzetekben. Hiszen nem csak Satsukinak és Mei-nek, de nekünk is szükségünk van Totoróra.