A 15. évfordulóját ünnepli a film, ennek kapcsán frissítettük fel a kritikánkat. 

Az első két rész felolvasó estjét tartó Chris Columbus végül dobta a harmadik felvonás rendezésének a lehetőségét, mivel több időt kívánt tölteni a családjával, viszont producerként még a fedélzeten maradt. A sorozat felett bábáskodó David Heyman pedig húzott egy merészet, és a nagyközönség előtt jobbára ismeretlen, de az angol irodalom filmre adaptálásában (Szép remények, A kis hercegnő) jártas, valamint az Oscar-jelölt Anyádat is!-t dirigáló Alfonsó Cuarón-t kérte fel a rendezői székre, mondván, jól érti a tinik rezdüléseit. Az eredmény pedig: varázsvilágon innen és túl az egyik, ha nem a legjobb Potter-kaland.

A film számos erénye közül az egyik, hogy a két előd után a készítők - jó munkához idő kell alapon - lassítottak a tempón, és belátták, hogy ami a kezükben van, az több mint a karácsonyfa alá becsomagolható képeskönyv. Ennek jegyében Cuarónék sötétebbre (mit sötétebbre, horrorisztikusra!) vették a hangvételt, a karaktereket megfelelő mennyiségű érzelmekkel telítették és a sorozat kezdete óta a forgatókönyvekért felelős Steve Kloves-zal együtt feszesebbre vették a tempót, megszabadítva a sztorit a felesleges sallangoktól, sőt annál egy picivel még többtől is (pl. a Tekergők Térképének a történetét).

És itt álljunk meg egy percre, ugyanis a szériánál, mint a legtöbb könyvadaptációnál előjön annak a kérdése, hogy hogyan is érdemes hozzányúlni az alapanyaghoz. Szó szerint, minél hűbben vigyük vászonra, vagy pedig minél kreatívabban, az eredeti forrásmű szellemiségét megtartva (tehát a karakterekhez és/vagy a történethez hűen), de változtatásoktól nem félve ültessük át egy másik médiumra? Egy olyan szerteágazó fantáziavilágnál, mint amilyen Rowlingé is nehéz megtalálni az egyensúlyt, de a mexikói rendezőnek abszolút sikerült, ugyanis Cuarón felismerte azt, hogy filmre forgat, ahol más szabályok érvényesek, amik nyilván nem fognak rengeteg téren találkozni a rajongók ízlésével (talán pont ezért kereste ez az epizód a legkevesebbet), viszont filmként sokkal maradandóbb születhet.

Ennek jegyében Cuarón a Roxfortot "átköltöztette" a borongós, hegyvidékes Skóciába, ahol az iskola már nem csak díszletként szolgál, hanem élő, lélegző flórával és faunával rendelkezik. A néző ugyanúgy megborzong, ha valaki átsétál egy kísérteten, esetleg egy dementor elsuhan a közelben, vagy érzi, amint a szél a hajába kap, amikor a főszereplők hippogriffen szárnyalnak, mintha ő is ott sétálna az ezer éves iskola falai között.

Ehhez az új látásmódhoz pedig szépen idomul a látványos kamaszodáson átesett szereplők játéka. A trió jól összeszokott, fiatalos esetlenségük és drámájuk is átérezhető. Az újonnan belépők közül a prímet egyértelműen David Thewlis rém szimpatikus Lupin professzora viszi, míg Gary Oldman szokásosan az őrült karakterét hozza és Emma Thompsontól sem áll távol a kellően zakkant Trelawney figurája. A néhai Richard Harris helyébe lépő Michael Gambon Dumbledore-ként pedig végre jól van értelmezve (ennyit számít egy jó rendezői koncepció), aki nemcsak a bölcs, hanem a kedélyes mentort is remekül hozza. De Cuarón még az olyan jelentéktelen mellékkaraktereket is képes volt élettel megtölteni, mint Tom, a kocsmáros vagy a Kövér Dáma. Ráadásul a vizuális effektusok kidolgozására is kellő mennyiségű idő jutott (pénzben azért sose volt hiány), amik még mai szemmel nézve sem hatnak avittasnak: a dementorok és megjelenésük kellően vérfagyasztó (szó szerint), a vérfarkas minden sajátossága ellenére is emlékezetes, még Csikócsőr is megfelelő személyiséggel lett felruházva ahhoz, hogy ne csak egyszerű CGI lényként tekintsünk rá. John Williams aláfestése pedig végre az első két rész biztonsági játéka után elhagyta a komfortzónáját, ami remekül kiegészíti Michael Seresin csodás képeit. 

Rowling elmondása szerint a harmadik kötetet írta meg a legkönnyebben, ott találta meg nemcsak a saját élete és a média iránta való érdeklődése, hanem a karakterek és a történet közötti egyensúlyt is, és ez a filmen is maximálisan érződik. Ebben pedig kulcsszerepe van a sokat emlegetett rendezőjének. Az azkabani fogoly az élő példa rá, hogyha egy stúdió eléggé megbízik egy szerzői filmesben, akkor abból valami olyan születhet, amit úgy hívunk: NAGYBETŰS FILMÉLMÉNY.