Most, hogy lassan minden hétre jut egy-egy hír a mesterséges intelligencia legújabb áttöréseiről, mintha feltűnően egyre több sci-fi alkotás karolná fel a témát. A tematikát leginkább a cyberpunk szubzsáner szereti feldolgozni, és csak az elmúlt félévben kaptunk egy egészen zseniális, akciódús Cyberpunk: Edgerunnerst, valamint a gondolkodós, világépítős sci-fit képviselő A perifériát. Most pedig a Netflix jóvoltából megérkezett a dél-koreai Jung_E, ami történetesen pont az előbb emlegetett két tartalom közé próbálja bepozícionálni magát.
A Jung_E direktora az a Sang-ho Yeon, akinek a 2010-es évek egyik legjobb zombifilmjét is köszönhettük: a Vonat Busanba: Zombi expresszt. Sajnos az agyamentbe forduló folytatáshoz is ő adta a nevét, így a hírnevén gyorsan csorba esett, viszont az Út a pokol felé mind a hat epizódjának direktori székébe is ő csüccsent bele, amit mi kifejezetten szerettünk a Puliwoodnál. Kétség sem fér hozzá, hogy aki a felsoroltak közül látta bármelyiket, az minden bizonnyal kíváncsisággal ülhet le a Jung_E elé.
Yeon legújabb filmje után kicsit átverve érezheti magát a néző. Kapunk ugyanis egy pörgős, látványos akciószekvenciát az első 5-10 percben, hogy aztán 70 percnyi drámázás után egy újabb erős akciójelenettel záruljon le a film, ám az utolsó képkockák mégis a drámai katarzist hivatottak beteljesíteni.
Most akkor egy Cyberpunk: Edgerunnershöz, egy Alitához vagy A páncélba zárt szellemhez hasonló akcióorientált sci-fit, vagy inkább egy A perifériát vagy a Szárnyas fejvadászt megidéző filozofikusabb alkotást várjunk a Jung_E-től? Yeon mindkét irányzat rajongóit próbálná megszólítani, ám a nagy egyensúlyozás és keretezés végén az egyik tábor mindenképp csalódott lesz. De akár az is lehet, hogy mindkettő.
Főleg a felütés alapján. Feliratozva tárul elénk a Jung_E disztopikus világának háttere, annak kialakulása, hogy aztán rögtön egy űrbéli rajtacsapás szemtanúi lehessünk. Hirtelen azt sem tudja a néző, hogy hova nézzen, annyira zsúfolt és kapkodós az akció (jó értelemben), ami egy váratlan fordulattal ér hirtelen véget. Ekkor pedig jön a megvilágosodás: az egész addigi jelenetsor csupán egy szimuláció volt.
A földi kormányok ugyanis már évtizedek óta harcban állnak a Föld körül keringő űrállomások által alapított Adrian Köztársasággal, és legutóbb Jung százados (Kim Hyun-joo) hősiessége révén kerültek legközelebb a győzelemhez. Jung azonban az utolsó küldetés során elbukott, ám az agyát sikerült még lementeni, hogy azt későbbi mesterséges intelligencia kísérletekhez felhasználják. Ennél a pontnál már a Valós halál tudatmentése is felsejlik a sci-fiben jártas néző fejében.
A földiek úgy gondolják, hogy ha a Jung klónozott agyával (és annak emlékeivel) felturbózott MI-nek sikerülne az utolsó küldetést teljesítenie egy ilyen szimuláció során, akkor végre a valóságban is sikert arathatnának az Adrian Köztársaság felett. A szóban forgó kísérletezés Sang-Hoon (Ryu Kyung-soo), egy igazán szórakozott laboratóriumvezető égisze alatt zajlik, a csapatában pedig Jung lánya, Soehyun (Kang Soo-youn) is megtalálható, aki anyja eredeti halála óta már középkorú nővé cseperedett fel.
A szimulációk azonban rendre Jung százados bukásával végződnek, a kutatócsapat tagjai pedig ennek okát igyekeznek feltárni - mindeközben pedig Soehyun eme kísérletek révén szeretné jobban megismerné az anyját, akit még kiskorában vesztett el.
Aki az első 10 perces szegmens alapján arra számítana, hogy egy tesztoszteronbombának beillő cyberpunk akciófilmet kap, az csalódni fog, mivel a következő több mint egy óra az anya-lánya kapcsolatra helyezi a hangsúlyt, és helyenként szemkápráztató világépítést villant fel. Egyszerre lenyűgöző és hidegrázós, ahogy az óceán által elárasztott Dél-Korea látképe sejlik fel előttünk, ám a film jelenének mindennapjaiból is kapunk egy-két kisebb részletet, melyekben szintén ez a kettősség figyelhető meg: csodás képkockák kerülnek egymás mellé, melyek azonban nyomorúságos tartalommal taglóznak le minket.
Amikor pedig már a néző azt hinné, hogy bekategorizálhatja a Jung_E-t egy drámai sci-fiként, kezdetét veszi a finálé, ami rátesz még egy, vagy inkább két lapáttal a prológusban látott akciójelenetekre. A történet látszólag lezárul, ám a megvalósított struktúra és annak kerete azt eredményezi, hogy pont addigra jönne meg igazán a néző étvágya, mire már a desszertet is megkaptuk, ám nincs lehetőség a repetára.
A megkérdőjelezhető felépítés és kivitelezési attitűd mellett ugyanis hiányolhatjuk a részletesebb világépítést - néha egészen ad-hoc fejlemények lendítik előre a cselekményt, melyek sosem kerülnek megmagyarázásra - illetve az sincs igazán validálva, hogy miért engedtek egy személyes kötődésű szakembert egy ilyen fontos kísérlet közelébe. Azt pedig már a Szárnyas fejvadász óta tudjuk, hogy tesztek kitöltetése még nem feltétlenül vezethet mesterséges intelligenciák megtalálásához vagy éppen a lojalitás megfordulásának beazonosításához.
A Jung_E grandiózusnak láttatja magát, de valójában egy sci-fi köntösbe bújtatott családi drámát mesél el. Ha ennek megfelelően nézzük, akkor minden igényünket kielégítheti, viszont könnyen beleeshetünk az első 10 perc által nyújtott akciódús illúzió csapdájába. A történetstruktúra és atmoszféraépítés szintjén alkalmazott nagyobb határozottsággal és letisztultabb határvonalakkal egy sokkal kompaktabb filmélményt is nyújthatott volna a Jung_E, mely jelenlegi formájában egy picivel nyújt többet a Tisztes középszernél, de a felsorolt egyenletlenségek miatt mégsem érdemelheti ki az Ezt látnod kell plecsnit.
A végkifejlet tükrében pedig kifejezetten szomorú, amikor bekúszik a felirat az elsötétült háttérrel, miszerint a Jung lányát alakító Kang Soo-youn már nem élhette meg a film premierjét. Nyugodjék békében.