Hirdetés

Kék bársony - Kritika

|

Egyszerű nyomozásnak indult, végül az amerikai idill alatti rothadás lepleződött le.

Hirdetés

Senki nem képes olyan mód vegyíteni a giccset, a szépséget és a pőre, emberi lélek feketeségéből fakadó horrort, mint ahogy teszi azt David Lynch. A Mulholland Drive, az Inland Empire, a Radírfej rendezője és a Twin Peaks című sorozat egyik kreátora filmes pályafutásának nagy részét azzal töltötte, hogy bemutassa zegzugos agyának rejtett szegleteit, sötét fonatú fantazmagóriáit különös, álomszerű és megfejtésre váró szcénák formáiban.

Hirdetés

A rendező ott találja meg a szépséget, ahol más csak a borzalmat találná, a giccsből egyenesen a horror fakad, az általa ábrázolt emberi lélek pedig akár az a labirintus Stephen King Ragyogásában: kiismerhetetlen és kétségbeejtő. Nem véletlen, hogy sokan Lynch abszolút alapművének és mesterművének a Kék bársony-t tekintik, hiszen mindezen, fentebb felsorolt összetevők szinte tökéletes arányban vannak jelen és úgy képes komplex, megfejtendő film lenni, hogy nem okoz fejfájást az egyszeri nézőembernek. Vagy legalábbis nem úgy okoz fejfájást. Nem gabalyodunk bele a történések és azok jelentéseinek kusza voltába, mint az amúgy csodálatos és (szerény véleményem szerint) mesteri Mulholland Drive esetében. 

Kék bársony az amerikai kertvárosi idill képsoraival indul, amelyek aztán szép lassan átalakulnak valami mássá: a vékonyka, tetszetős, ám csalóka felszíni rétegen át-átüt a belül gerjedő rothadás. A szépség és az idill hazuggá válik, mindezek helyét átveszi az abszurditás és a kiismerhetetlenség. Lynch ezen bevezető képkockákkal mintegy a film alapvető gondolatát fogalmazza meg szavak nélkül, mely valahogy úgy néz ki, hogy "Amit valóra vált álomnak hittünk, álom csupán: illékony illúziója a boldogságnak. Mindemögött a rohadás vert tanyát."

A történet maga egyszerű, már-már banális nyomozóhistóriának indul: Jeffrey (Kyle MacLachlan, Lynch egykori "múzsája") lesérült apját megy meglátogatni szülővárosába, séta közben pedig mintegy belebotlik egy levágott fülbe. Izgalmában rohan is a helyi rendőrnyomozóhoz, aki azonnal lebeszéli őt arról, hogy a továbbiakban beleártsa magát az ügybe. Jeffrey-nél azonban bekattan valami (nevezzük kalandvágynak), aminek hatására elkezd szaglászni, partneréül pedig hozzácsapódik a nyomozó lánya, Sandy is (Laura Dern, akivel Lynch szintén több ízben dolgozott együtt). Gyermekekre jellemző izgatottsággal vágnak neki a magából veszélyt árasztó kalandnak, de nem kell sok eztán, hogy az izgatottság helyét átvegye a frusztráció és bizonytalanság. 

Lynch-től talán szokatlannak hathat, de a nyomozói szál önmagában meglehetősen egyenesvonalú, mondhatni egyszerű; a csel a felszín felfejtésében van. Mivel a film a látszatokról szól és arról, ami mögötte van, így a rejtélyre váró gyilkosság(?) és emberrablás is azáltal válik olyan érdekfeszítővé és lúdbőröztetővé, hogy a rendező lehántja a főbb szereplők látszólagos normalitásának amúgy is töredezettnek ható álarcát.

Az abszurd helyzeteket, szürreális, rémálomba illő képsorokat és elemi erővel gyomrost besuhintó, kendőzetlenül erőszakos jeleneteket Lynch nem egyszer jó adag fekete humorral nyakon öntve tálalja elénk nem kis frusztrációt okozva ezzel a gyanútlan nézőnek (lásd: Booth-ék éjszakai autókázását). Máskor a film eleji képsorokkal meghatározott kontraszthatással éri el ezt a zavart érzést - egyik jelenetben például hőseink még izgatott mosollyal tervezgetik betörési tervüket, a másikban már az egyik, magatehetetlen főszereplőt döbbenetes vehemenciával és kitörő, állatias vadsággal teperi le a Dennis Hopper által alakított Frank Booth. Hopper a férfit egy esszenciális ösztönlényként viszi színre - egy ösztönlényként, aki a belépőjéig finoman csordogáló film bársonyszövetét agresszívan tépi fel. Meglehet, hogy bizonyos értelemben jogosan érheti az a vád a színészt, hogy túlzásba viszi az őrjöngést, de lynch-i karakterként szerencsére nem érheti az a vád, hogy jelenléte csupán saját célját szolgálná. Ha úgy tetszik, ő szimbolizálja a Mumust, vagy azt a parazitaszörnyet, mely belülről rohasztja az amerikai társadalmat. De ha úgy tetszik, szimplán minden idők egyik legemlékezetesebb antagonistája, mindezektől függetlenül is.

Hopper habzó szájú őrülete mellett valahogy nehéz kitűnni, de azért a többi játékos is megteszi a maga részét. Kyle MacLachlan, az instant szimpatikus, finoman furcsára hangolt fiú szerepében képes a karaktert kellő mód árnyalni - sugallva Jeffrey kokettálását is saját sötétebbik énjével. Partnernője Laura Dern mindeközben tündibündi, szemlátomást őszintén boldog és rózsaszín megjelenésű Sandy-ként tündököl - a forgatókönyv túl sok mindent nem bízott rá, de már jelenlétével beragyogja a vásznat/képernyőt, rendíthetetlen optimizmusa és naivitása pedig sikeresen ellenpontozza a film keserű kiábrándultságát. Ám legyenek az imént felsorolt színészek bármily nagyszerűek, Isabella Rossellini lágy erotikával, jó adag melankóliával és belső fájdalommal telített játéka a Booth által sakkban tartott énekesnőként a film talán legfrusztrálóbb pontja. Búgó hangjával, zavarodott pillantásaival és érzéki kisugárzásával a lynch-i filmográfia egyik legenigmatikusabb s legtragikusabb női karakterét nyújtja. Ahogy a kék színekben pompázó háttér előtt énekli a bárban a Blue Velvet-et, akár egy csendes és szívet sanyargató beletörődés, úgy hat. Beletörődés abba, hogy ebből a pokoli szituációból nem létezik egyenes kiút. 

Amikor pedig mi nézők szemtanúi vagyunk az utolsó képsoroknak, az újra felbukkanó kék égnek, a madárkáknak, a fehér kerítésnek és a tűzoltókocsinak, az egész kicseszett paradicsomi idillnek, felvetődik a kérdés: létezhet itt egészséges, színtiszta happy end? Ha egyértelmű választ nem is tudunk erre adni, azért a szívünk mélyén sejtjük. Egyedül egy tűnik biztosnak: Lynch tud valamit, mégpedig filmet rendezni és történetet mesélni úgy, mint senki más kerek e világon. 

Értékelés: 95%

Kiknek ajánljuk!

David Lynch rajongóinak.
Azoknak, akik szeretik Roy Orbisont.
Akik az elvont, szürreális hangvételű és enigmatikus filmek nagy kedvelőinek tartják magukat.

Kiknek nem ajánljuk?

Akik csak az egyszerűségre utaznak egy filmnél.
Azoknak, akik szeretik Roy Orbisont.
Akik rosszul vannak a filmes erőszaktól és Dennis Hoppertől.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.