Hirdetés

A műfajkeverés határai: a zsánerek megújulása Hollywoodban

|

Vajon elértük volna a műfajok keverhetőségének határát? És ha igen, milyen más lehetőségeik maradtak a hollywoodi íróknak, hogy megújítsanak egy-egy zsánert?

Korábbi cikkeink a témában:

Mesteri antagonisták a filmvásznon: mitől lesz egy ellenfél több, mint szimpla gonosz?
Hősök és antihősök: A hős útja
Karakter vagy történet? - A forgatókönyvírók két fajtája
A logline ereje, avagy hogyan add el a sztorid egy mondatban?

FIGYELEM! A cikk spoilereket tartalmaz a Deadpool 2 és az Egy kis szívesség című filmek kapcsán. 

Bevezető: Az ambivalencia határán

Év elején végigtekintve az idei filmes kalendáriumon nem gondoltam volna, hogy az Egy kis szívesség és a Deadpool 2 kapcsán húzok majd olyan párhuzamot, ami végül egy cikket is megihlet. Ránézésre a Blake Lively - Ryan Reynolds kapcson túl gyanúsan nem is sok összefüggést véltek felfedezni a két mozi között. És habár előbbiben szignifikánsan erősebben éreztem az írásom központi témáját, a másodikban is okozott bőven diszkomfortos pillanatokat a jelenség.

Miszerint nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit is érezzek velük kapcsolatban. Egész pontosan, hogyan is érzem magam a megtekintésük közben.

De nem a narratíva, a karakterdinamikák, a vágás vagy a zenei betétek terén. Hanem az általuk képviselt kevert műfajok vegyes, egymással teljesen szemben álló érzelmi tónusaival nem tudtam és tudok a mai napig teljesen kibékülni. Félreértés ne essék: mindkét film alapvetően rendben van és összességében jól szórakoztam rajtuk, pusztán egy -  de igencsak erőteljes - aspektusát éreztem mindkettő esetén disszonánsnak.

Hirdetés

Az Egy kis szívesség gyakorlatilag ízig-vérig egy thriller/vígjáték hibrid. A két központi karakter mindkét zsánerre egy-egy tökéletes archetípus, a történet tálalása pedig még a fináléban is alapvetően komikus, mégis thrillerekre jellemzően pattanásig feszült és megjósolhatatlan.

A Deadpool 2 kapcsán nem tapasztaltam hasonlót ilyen végletekben, pusztán a film egyes jeleneteinél lógott ki a lóláb. Vanessa halála rögtön a film elején ugyanis kellőképp drámaira és szomorúra sikerült, amit rögvest Wade kocsi elé vetődése párja gyilkosával, valamint a Celine Dion által felénekelt, baromkodós intró követett. Később végül mindegyik Vanessa-DP jelenetnél úgy éreztem, hogy nem tudom eldönteni nevessek (hiszen a film 80-90%-ban egy teljesen elszállt, 18+ szatíra) vagy sírjak a szerelmi drámai részeken.

A legfőbb probléma, hogy a szóban forgó zsánerekre jellemző és általuk indukált érzések az emocionális skálán túlságosan is messze helyezkednek el egymástól. Emiatt a film nézése alatt végig zavaróan erős és egymásnak ellentmondó, ambivalens érzéseim támadtak.

A zsánerek keverése már a '70-es évektől nem számít újdonságnak, sőt, többen azt is tagadják, hogy egyáltalán létezik tisztán egy zsánerbe besorolható film. Viszont felmerül a kérdés: vajon elértük volna a keverhetőség egy olyan határát, amit már nem szabad átlépni a műfaji sajátosságok miatt?

És ha igen, milyen más lehetőségeik maradtak a hollywoodi íróknak, hogy valamiféle torz hibrid létrehozása nélkül megújítsanak egy-egy zsánert?

1. A műfajok keverése - a jellemző út

Eleve az első kérdés, amit fel kell tennünk, hogy mitől lesz egy zsáner zsáner?

Némelyik egy jellemző helyhez vagy időhöz kötött, mint például a western, ami az Egyesült Államok vadnyugatát mutatja be, legtöbbször a XIX. század végén/XX. elején. Sci-fi esetén szinte mindig - habár hibásan, hiszen nem alapkövetelmény egyáltalán - a tágas, sötét űr és a távoli, kifürkészhetetlen jövő jut eszünkbe.

Vizsgálhatunk jellemző karaktereket is, mint pl. a nyughatatlan detektív, a végzet asszonya (femme fatale) és a titokzatos gyilkos a krimi műfajában. Vagy a fantasy történetekben szinte mindig fellelhető ifjú kalandor és idős mentor archetípusok.

A hanghatásoktól a tipikus kamera-beállításokon és színhasználaton át a stáblistáig számtalan filmes elem alapján vagyunk képesek kategóriákat létrehozni. A legjellemzőbb mind közül azonban két olyan skála, ami igazán meghatározza egy film teljes egészéről alkotott benyomásunkat: az emocionális és a tematikus skála.

1.1. Az emocionális skála

Előbbi képviselői esetén rögvest adódik, hogy az alapvető érzéseinkre hat. Megnevettet, vagy a frászt hozza ránk? Izgalommal tölt el, esetleg gyengéd, könnyes pillanatokat okoz?

Ide sorolhatjuk a (zárójelben a megfelelő érzelmi világ)

  • romantikus filmet (szeretet),
  • a vígjátékot (humor),
  • az akciót (izgalom),
  • a thrillert (feszültség)
  • vagy a horrort (félelem).

Egy lehetséges megkülönböztetési módszer az efféle, alapjaikban az emberi érzelmekre ható zsánerek esetén, hogy az általuk kifejtett emóciókat egy negatív-pozitív skálán helyezzük el. Vizsgáljuk tehát, hogy melyik zsáner hat alapvetően "rossz" vagy "jó" típusú érzésekre bennünk:

A romantikus filmeket és a vígjátékokat egyértelműen a pozitív, míg a thriller és a horror filmeket a negatív oldalon találjuk. A "tiszta akció" középúton a maga izgalmas mivoltával (angolul sokkal kifejezőbb szó erre az exciting) átmenet a két világ között.

Hogyan tudjuk ezeket a zsánereket keverni, melyek tehát az alapvető emberi érzelmekre ható eszközökkel operálnak? A fenti skála és a "puszta józan ész" alapján igazából rögtön adódik, hogy azok a zsánerek tudnak megfelelő szinergiát alkotni, melyek a tengelyen közel helyezkednek el egymáshoz. Ergó, hasonló kaliberű (pozitív/negatív) érzelmeket váltanak ki a nézőből. Ezért nézünk végtelen és egy romantikus vígjátékot. Vagy akció-thrillert.

És ez a kulcsgondolat, amiért "picit" furán érezhettem magam az Egy kis szívesség alatt. Ott ugyanis a könnyed vígjátékot (és nem a 18+ fekete humort, mint ami például egy Éjszakai játékra vagy egy Haverok harcára jellemző) vegyítettek a thrillerrel, amik már kellőképp messze helyezkednek el egymástól. A film egyik pillanatban igyekezett bárgyú és röhejes módon jókedvre deríteni, míg máskor pedig a székhez szegezni, hogy pörögjön az agyam a háttérben megbújó rejtélyeken.

A Deadpool 2 kapcsán is hasonló a helyzet a maga módján: ott a romantikus vonalat vegyítettek egyszerre a hardcore "R" humorral és a grafikus, tömegmészárlásokkal tarkított akcióval.

1.2. A tematikus skála

Erről a részről már csak rövidebben értekezem, úgyhogy kellőképp leegyszerűsítve: gyakorlatilag azt vizsgáljuk, hogy miről szól a film. Itt aztán sorolhatnám naphosszat, hogy milyen különböző témákat és a rájuk jellemző, narratívabeli elemeket dolgoznak fel a filmek. Életrajzi mű, sport film, sci-fi, krimi, katasztrófa film, fantasy, háborús film, buddy-cop filmek, felnövés történetek ("coming of age"), kaland, hajsza ("heist") mozik, western, képregényfilmek… és még sorolhatnám jó darabig.

Őket szabadabban lehet és keverik is előszeretettel a mai napig Hollywoodban. Sőt, nyilvánvalóan nemcsak egymás között, hanem természetesen az emocionális skálán bemutatott filmekkel is lehet őket vegyíteni. Erre tökéletes példa egyébként jelenleg a képregényfilmek helyzete: a Wonder Woman vagy Amerika Kapitány egy-egy első- és második világháborús "period piece". A Sötét lovag egy bűnügyi akció/thriller, a Galaxis Őrzői egy sci-fi vígjáték, a Hangya egy heist komédia, az új Pókember: Hazatérés pedig egy "coming of age" receptre épült.

Ráadásul a téma gyakran automatikusan meg is határozza és maga után vonja az érzelmi töltetet: egy háborús film esetén kvázi elkerülhetetlen, hogy ne legyen benne akció. Egy "whodunit" típusú krimi esetén a thriller vonal, vagyis a szorongás és a feszültség szinte biztosan adott.

Látjuk, hogyan lehet keverni a zsánereket és hogyan nem feltétlenül célszerű. Viszont a zsánerek - habár sokan vannak - egy idő után kifogynak vagy kiapadnak. Ismert zsánerelemek összemixelése ugyan eredményezhet valami érdekeset, de egy idő után ugyanúgy határok közé szorítjuk magunkat. Valahogy meg kell újulniuk.

Felmerül tehát jogosan a kérdés, hogy vajon a műfajok szimpla vegyítésén és keverésén túl milyen más, természetes módszerekkel tudunk "valami újat" mutatni egy-egy zsáneren belül? A cikk soron következő, második része ezeket a kérdéseket taglalja majd részletesen.

2. Idővel minden változik: A zsánerek evolúciója

A zsánerek eléggé rugalmas jószágok. Megannyi jellemző eszközt használnak, amiknek a használata azonban nincs kőbe vésve. Képesek megújulni, ám ehhez a befogadó közönségnek, vagyis a társadalomnak is fejlődnie, változnia kell - ami viszont közel sem egy gyors és egyszerű lefolyású folyamat.

Viszont: ha a társadalmunk változik és érezhetően más témák kezdik el foglalkoztatni, vagy bizonyos témákat más szemmel kezdenek el vizsgálni, úgy arra a filmgyártás (és persze bármilyen művészeti ág is, lásd rock&roll) remekül tud válaszolni.

Erre remek példa a '70-es évek Amerikája, ami a cinizmus és a kilátástalanság korszakát hozta el. A vietnámi háború, a Watergate-ügy, az első olaj (és energia) válság mind-mind szkepticizmust ébresztett az emberekben - ami több zsáneren is éreztette hatását. Semmi sem volt már fekete és fehér, a gonosz (ami a valóságban a különböző politikai vagy gazdasági vezetőket jelképezte) nem mindig nyerte el méltó büntetését.  Ez pedig zsánerenként egészen máshogy csapódott le.

A klasszikus spagetti western a '70-es évekre már kezdett kiapadni. A már-már mitológiai történetek, melyek jó és rossz párharcáról szóltak és a jó győzedelmeskedéséről szóltak, nem feltétlenül passzoltak a moziba érkező emberek aktuális valóságához. A zsáner először egy szatírával reagált a világ történéseire, és a western műfajban fellelhető konvenciókat a feje tetejére állította (erősen leleplezvén és reflektálva a vadnyugaton jellemző fasizmusra) a Fényes Nyergek (Blazing Saddles) c. komédiában, 1974-ben.

Az üzenet akkorát ütött, hogy a western gyakorlatilag kényszerpihenőre ment 15-20 évre. A '90-es évek elején tért igazán vissza, hogy megújulva egyfajta társadalmi drámaként mutassa be a zsáner által képviselt világot. A korábbi fekete-fehér helyett a morálisan szürke zóna kezdett el dominálni, amire mi sem tökéletesebb példa, mint '90-ben a Farkasokkal táncoló (Dancing with Wolves), '92-ben pedig a Nincs bocsánat (Unforgiven).

Egy másik zsáner is reagált a '70-es évek korrupt Amerikájára, méghozzá a bűnügyi dráma/krimi. A Kínai negyed (Chinatown) egy olyan detektív történettel nyűgözte le és rémítette meg szimultán közönségét, mely elképesztően valós emberi és üzleti problémákat mutatott be… és amelynek a végén ezúttal nem a "jó" győzedelmeskedett. A "Forget it Jake, it's Chinatown" zárómondat gyakorlatilag az egész amerikai társadalom akkori életérzését magába foglalja és vált az egyik leghíresebb filmes idézetté. A Chinatown nyitott utat később egyébként olyan krimiknek, amelynek a végén a nyomozó vagy a detektív nem kapja el a tettest és a végkifejlet sokszor tragikus, elveszett érzést sugall. Történt ez így például az Elemi ösztön (Basic Instinct) vagy a Hetedik (Se7en) esetén is a későbbiekben.

Jól látható egyébként az is, hogy egy-egy, a zsánert megújító és meghatározó mű mekkora hatással bír a piacra a későbbiek során. A '78-as Halloween megteremtette a horror zsáner egy új alkategóriáját, a "slasher"-t. Később Hollywood futószalagon tolta ki magából az ilyen típusú filmeket: Rémálom az Elm utcában, A texasi láncfűrészes gyilkos, Péntek 13, Sikoly, Tudom mit tettél tavaly nyáron és a többi, egyenként több tucat részből álló franchise. Amivel el is érkezünk az Oroszlánkirályban említett "örök körforgáshoz", hiszen egy idő után ismét kiszipolyozunk egy-egy műfajt, hogy aztán újra megújulhasson: a horrorban az előző 15-20 évben gyakorlatilag teljesen átvette a "slasher"-től az uralmat a paranormális paráztatás.

3. A megújulás négy lehetséges útja

Persze, idővel minden változik, ez mind szép és jó: de hogyan tudjuk ezt filmvásznon megvalósítani?

A western kapcsán említett Fényes Nyergek humorral válaszolt a változó világra és kvázi röhejessé tette a zsánert. De Eastwood például abszolút nem így közelítette meg a témát a Nincs bocsánatban.

Milyen járható utak mentén van lehetőségünk egy adott témakört, zsánert, üzenetet megreformáltan bemutatni valami újra, másra szomjazó közönségnek - akik maguk is megváltoztak az évek során?

John G. Cawelti a Chinatown és a zsánerek természetes megújulásával kapcsolatos értekezésében négy különböző utat vázolt fel. Zárásként ezt a négy megközelítést mutatjuk be számotokra, mindegyikre példákkal főleg a western és a képregényfilmek világából válogatva.

3.1. Burlesque, avagy a zsáner önmaga paródiája

Gyakorlatilag a zsáner komikus, már-már röhejes módon mutatja be azokat a műfaji jellegzetességeit, amiket mind jól ismerünk. Kineveti saját magát, a megújult esszenciát pedig az nyújtja, hogy képes saját magán nevetni a zsáner. Erre tökéletes példa az első Deadpool a nehezen felhúzható szuperhős kosztümtől kezdve egészen a "Superhero landing!"-ig. A műfaj tisztában van vele, hogy némileg eljárt felette az idő és mennyi butaság/klisé halmozódott fel, úgyhogy az évek során kiapasztott eszköztárát szépen annak rendje és módja szerint kiparodizálja.

A fentebb említett Fényes Nyergek is ebbe a kategóriába esik a western paródiájaként, vagy a szintén Mel Brooks által rendezett Űrgolyhók és a Robin Hood - A fuszeklik fejedelme is esetén ugyanezt tapasztaljuk - előbbi a sci-fi, utóbbi a középkori kalandfilm kapcsán mutat görbe tükröt a zsáner számára.

3.2. Nosztalgia

A szürke hétköznapokká váló jelent és a kilátástalan jövőt szembeállítja a romantizált vagy deromantizált múlttal. Tisztában van vele a film, hogy a "most" már nem elég jó és eljárt felette az idő, ezért ahol csak teheti, visszatekint az "egykor" világába… ahol persze "minden sokkalta szebb és jobb volt". A történet összehozza a két korszakot és karaktereik megtalálják a szépet a jelenben, vagy épp a rosszat a múltban.

A Watchmen valamelyest ezt próbálja folyamatosan a film során bemutatni. Az első és második generáció dicső, hős korszakainak bemutatása, a múltban élés és a jelen figyelmen kívül hagyása mind a karakterek, mind a történet fő központi motívuma. De például az X-Men: Az eljövendő múlt napjai is effajta megközelítésből mutatja be a két, összeérő idővonalat.

A westernek kapcsán A félszemű (True Grit) is jó példa a nosztalgikus megújulási formára.

3.3. Demitologizálás

Talán a legerősebb (és persze legnehezebben megvalósítható) eszköz mindegyik közül a demitologizálás. Gyakorlatilag a műfajjal kapcsolatban megszokott és közismert paradigmákat a feje tetejére állítja és olyan megközelítésből mutatja be, ahogy arra nem feltétlenül gondoltunk volna. Egy olyan valóságot látunk a közönség által jól ismert mitológiáról, amely egy egészen más, nem túl előnyös oldalát ismerteti meg velünk. A műfaj alapvető karakterisztikáját és eszközeit szedi darabokra és mutatja be annak fájdalmas, destruktív oldalát is.

Képregényfilmek esetén a Logan az a példaértékű alkotás ebben a kategóriában, amin úgy gondolom, nem fogunk összeveszni.

A korábban említett Kínai negyed is gyakorlatilag a demitologizálás fő képviselője a bűnügyi zsánerben, épp úgy, mint A keresztapa (The Godfather).

A western világában pedig a Nem vénnek való vidék (No country for old men) okozott hasonló érzéseket jó tíz évvel ezelőtt.

3.4. A hit újra megerősítése a zsánerben

A demitologizáláshoz hasonlóan gyakorlatilag itt is darabokra, legmélyebb alapjaira szedjük szét a műfajt, hogy aztán a végén újdonsült erővel ismét megerősítsük az emberek hitét nem az általunk eddig ismert valóságában, hanem a zsáner jövőjében, amiben bizakodni akarunk.

A hagyományos műfaj és annak mítosza feltárul és irreálisnak bizonyul. Végül azonban maga a mitológia is részben megerősíti egyrészt saját magát, másrészt pedig a műfajt megteremtő és igénylő emberi törekvéseket és igényeket.

Ezért - is - ütött akkorát 2008-ban a Sötét lovag (The Dark Knight). Alaposan körüljárta a mit jelent hősnek lenni, az áldozathozatal és a modern kori anarchikus gonosz témáját az alapokig, hogy aztán végül újra felépítse és más oldalról mutathassa be a zsáner jövőjét.

A 2016-os Amerika Kapitány: Polgárháború (Civil War) is használ hasonló eszközöket (a hősök és a társadalom kapcsolata, vagy a hősök mögötti megannyi szubjektív döntési faktor és konfliktusforrás), noha a tökéletes példa továbbra is a Nolan-trilógia középső darabja.

A western műfajban John Ford alkotott főleg ebben a szellemiségben, Az üldözők (Searchers) c. filmnek érdemes utánajárni, akit érdekel a műfaj és ez a fajta megközelítés.

Egy másik példaként felhozhatjuk a Vad banda (The Wild Bunch) klasszikust (amit a tervek szerint Mel Gibson tervez rebootolni), mint ebbe a kategóriába sorolható minta.

Zárszó

Az Egy kis szívesség és a Deadpool 2 kapcsán sikerült egy egészen hosszú úton (bocsi) bemutatni, hogy a zsánereknek milyen lehetőségeik vannak a megújulásra. Igazából az alapvető mondás borzasztóan egyszerű: "Mondj valami újat". Persze nekem ezt így leírni roppantul könnyedén megy, de a mai, franchise-uralta Hollywoodban egyre nehezebb dolguk van a filmeseknek. Ráadásul a bemutatott eszközök és módszerek alapos kutatást, egy adott terület vagy a világ mély ismeretét és óriási odaadást igényelnek, amire persze nem találunk példát minden utcasarkon.

Egyszerűbb azt az utat járni, hogy megnézzük, mink van otthon a konyhaszekrény felső polcán és abból összedobunk valamit gyorsan, "csak jó lesz". De az ész nélkül összedobált kajánk helyett ne csodálkozzunk, ha a vendégeink még mindig inkább a biztos mekis gyorskaját tolják be, hisz az még mindig jobban működik és alapvetően nem is olyan rossz, még ha tucatkaja is.

Mindeközben a mesterszakácsok pedig köszönik szépen, jól elvannak az HBO, Netflix, Amazon és egyéb "éttermek" konyháin. De ez már egy egészen másik történet.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.