Hirdetés

A műfajkeverés határai: a zsánerek megújulása Hollywoodban

|

Vajon elértük volna a műfajok keverhetőségének határát? És ha igen, milyen más lehetőségeik maradtak a hollywoodi íróknak, hogy megújítsanak egy-egy zsánert?

Hirdetés

Korábbi cikkeink a témában:

Mesteri antagonisták a filmvásznon: mitől lesz egy ellenfél több, mint szimpla gonosz?
Hősök és antihősök: A hős útja
Karakter vagy történet? - A forgatókönyvírók két fajtája
A logline ereje, avagy hogyan add el a sztorid egy mondatban?

FIGYELEM! A cikk spoilereket tartalmaz a Deadpool 2 és az Egy kis szívesség című filmek kapcsán. 

Bevezető: Az ambivalencia határán

Év elején végigtekintve az idei filmes kalendáriumon nem gondoltam volna, hogy az Egy kis szívesség és a Deadpool 2 kapcsán húzok majd olyan párhuzamot, ami végül egy cikket is megihlet. Ránézésre a Blake Lively - Ryan Reynolds kapcson túl gyanúsan nem is sok összefüggést véltek felfedezni a két mozi között. És habár előbbiben szignifikánsan erősebben éreztem az írásom központi témáját, a másodikban is okozott bőven diszkomfortos pillanatokat a jelenség.

Miszerint nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit is érezzek velük kapcsolatban. Egész pontosan, hogyan is érzem magam a megtekintésük közben.

De nem a narratíva, a karakterdinamikák, a vágás vagy a zenei betétek terén. Hanem az általuk képviselt kevert műfajok vegyes, egymással teljesen szemben álló érzelmi tónusaival nem tudtam és tudok a mai napig teljesen kibékülni. Félreértés ne essék: mindkét film alapvetően rendben van és összességében jól szórakoztam rajtuk, pusztán egy -  de igencsak erőteljes - aspektusát éreztem mindkettő esetén disszonánsnak.

Hirdetés

Az Egy kis szívesség gyakorlatilag ízig-vérig egy thriller/vígjáték hibrid. A két központi karakter mindkét zsánerre egy-egy tökéletes archetípus, a történet tálalása pedig még a fináléban is alapvetően komikus, mégis thrillerekre jellemzően pattanásig feszült és megjósolhatatlan.

A Deadpool 2 kapcsán nem tapasztaltam hasonlót ilyen végletekben, pusztán a film egyes jeleneteinél lógott ki a lóláb. Vanessa halála rögtön a film elején ugyanis kellőképp drámaira és szomorúra sikerült, amit rögvest Wade kocsi elé vetődése párja gyilkosával, valamint a Celine Dion által felénekelt, baromkodós intró követett. Később végül mindegyik Vanessa-DP jelenetnél úgy éreztem, hogy nem tudom eldönteni nevessek (hiszen a film 80-90%-ban egy teljesen elszállt, 18+ szatíra) vagy sírjak a szerelmi drámai részeken.

A legfőbb probléma, hogy a szóban forgó zsánerekre jellemző és általuk indukált érzések az emocionális skálán túlságosan is messze helyezkednek el egymástól. Emiatt a film nézése alatt végig zavaróan erős és egymásnak ellentmondó, ambivalens érzéseim támadtak.

A zsánerek keverése már a '70-es évektől nem számít újdonságnak, sőt, többen azt is tagadják, hogy egyáltalán létezik tisztán egy zsánerbe besorolható film. Viszont felmerül a kérdés: vajon elértük volna a keverhetőség egy olyan határát, amit már nem szabad átlépni a műfaji sajátosságok miatt?

És ha igen, milyen más lehetőségeik maradtak a hollywoodi íróknak, hogy valamiféle torz hibrid létrehozása nélkül megújítsanak egy-egy zsánert?

1. A műfajok keverése - a jellemző út

Eleve az első kérdés, amit fel kell tennünk, hogy mitől lesz egy zsáner zsáner?

Némelyik egy jellemző helyhez vagy időhöz kötött, mint például a western, ami az Egyesült Államok vadnyugatát mutatja be, legtöbbször a XIX. század végén/XX. elején. Sci-fi esetén szinte mindig - habár hibásan, hiszen nem alapkövetelmény egyáltalán - a tágas, sötét űr és a távoli, kifürkészhetetlen jövő jut eszünkbe.

Vizsgálhatunk jellemző karaktereket is, mint pl. a nyughatatlan detektív, a végzet asszonya (femme fatale) és a titokzatos gyilkos a krimi műfajában. Vagy a fantasy történetekben szinte mindig fellelhető ifjú kalandor és idős mentor archetípusok.

A hanghatásoktól a tipikus kamera-beállításokon és színhasználaton át a stáblistáig számtalan filmes elem alapján vagyunk képesek kategóriákat létrehozni. A legjellemzőbb mind közül azonban két olyan skála, ami igazán meghatározza egy film teljes egészéről alkotott benyomásunkat: az emocionális és a tematikus skála.

1.1. Az emocionális skála

Előbbi képviselői esetén rögvest adódik, hogy az alapvető érzéseinkre hat. Megnevettet, vagy a frászt hozza ránk? Izgalommal tölt el, esetleg gyengéd, könnyes pillanatokat okoz?

Ide sorolhatjuk a (zárójelben a megfelelő érzelmi világ)

  • romantikus filmet (szeretet),
  • a vígjátékot (humor),
  • az akciót (izgalom),
  • a thrillert (feszültség)
  • vagy a horrort (félelem).

Egy lehetséges megkülönböztetési módszer az efféle, alapjaikban az emberi érzelmekre ható zsánerek esetén, hogy az általuk kifejtett emóciókat egy negatív-pozitív skálán helyezzük el. Vizsgáljuk tehát, hogy melyik zsáner hat alapvetően "rossz" vagy "jó" típusú érzésekre bennünk:

A romantikus filmeket és a vígjátékokat egyértelműen a pozitív, míg a thriller és a horror filmeket a negatív oldalon találjuk. A "tiszta akció" középúton a maga izgalmas mivoltával (angolul sokkal kifejezőbb szó erre az exciting) átmenet a két világ között.

Hogyan tudjuk ezeket a zsánereket keverni, melyek tehát az alapvető emberi érzelmekre ható eszközökkel operálnak? A fenti skála és a "puszta józan ész" alapján igazából rögtön adódik, hogy azok a zsánerek tudnak megfelelő szinergiát alkotni, melyek a tengelyen közel helyezkednek el egymáshoz. Ergó, hasonló kaliberű (pozitív/negatív) érzelmeket váltanak ki a nézőből. Ezért nézünk végtelen és egy romantikus vígjátékot. Vagy akció-thrillert.

És ez a kulcsgondolat, amiért "picit" furán érezhettem magam az Egy kis szívesség alatt. Ott ugyanis a könnyed vígjátékot (és nem a 18+ fekete humort, mint ami például egy Éjszakai játékra vagy egy Haverok harcára jellemző) vegyítettek a thrillerrel, amik már kellőképp messze helyezkednek el egymástól. A film egyik pillanatban igyekezett bárgyú és röhejes módon jókedvre deríteni, míg máskor pedig a székhez szegezni, hogy pörögjön az agyam a háttérben megbújó rejtélyeken.

A Deadpool 2 kapcsán is hasonló a helyzet a maga módján: ott a romantikus vonalat vegyítettek egyszerre a hardcore "R" humorral és a grafikus, tömegmészárlásokkal tarkított akcióval.

1.2. A tematikus skála

Erről a részről már csak rövidebben értekezem, úgyhogy kellőképp leegyszerűsítve: gyakorlatilag azt vizsgáljuk, hogy miről szól a film. Itt aztán sorolhatnám naphosszat, hogy milyen különböző témákat és a rájuk jellemző, narratívabeli elemeket dolgoznak fel a filmek. Életrajzi mű, sport film, sci-fi, krimi, katasztrófa film, fantasy, háborús film, buddy-cop filmek, felnövés történetek ("coming of age"), kaland, hajsza ("heist") mozik, western, képregényfilmek… és még sorolhatnám jó darabig.

Őket szabadabban lehet és keverik is előszeretettel a mai napig Hollywoodban. Sőt, nyilvánvalóan nemcsak egymás között, hanem természetesen az emocionális skálán bemutatott filmekkel is lehet őket vegyíteni. Erre tökéletes példa egyébként jelenleg a képregényfilmek helyzete: a Wonder Woman vagy Amerika Kapitány egy-egy első- és második világháborús "period piece". A Sötét lovag egy bűnügyi akció/thriller, a Galaxis Őrzői egy sci-fi vígjáték, a Hangya egy heist komédia, az új Pókember: Hazatérés pedig egy "coming of age" receptre épült.

Ráadásul a téma gyakran automatikusan meg is határozza és maga után vonja az érzelmi töltetet: egy háborús film esetén kvázi elkerülhetetlen, hogy ne legyen benne akció. Egy "whodunit" típusú krimi esetén a thriller vonal, vagyis a szorongás és a feszültség szinte biztosan adott.

Látjuk, hogyan lehet keverni a zsánereket és hogyan nem feltétlenül célszerű. Viszont a zsánerek - habár sokan vannak - egy idő után kifogynak vagy kiapadnak. Ismert zsánerelemek összemixelése ugyan eredményezhet valami érdekeset, de egy idő után ugyanúgy határok közé szorítjuk magunkat. Valahogy meg kell újulniuk.

Felmerül tehát jogosan a kérdés, hogy vajon a műfajok szimpla vegyítésén és keverésén túl milyen más, természetes módszerekkel tudunk "valami újat" mutatni egy-egy zsáneren belül? A cikk soron következő, második része ezeket a kérdéseket taglalja majd részletesen.

2. Idővel minden változik: A zsánerek evolúciója

A zsánerek eléggé rugalmas jószágok. Megannyi jellemző eszközt használnak, amiknek a használata azonban nincs kőbe vésve. Képesek megújulni, ám ehhez a befogadó közönségnek, vagyis a társadalomnak is fejlődnie, változnia kell - ami viszont közel sem egy gyors és egyszerű lefolyású folyamat.

Viszont: ha a társadalmunk változik és érezhetően más témák kezdik el foglalkoztatni, vagy bizonyos témákat más szemmel kezdenek el vizsgálni, úgy arra a filmgyártás (és persze bármilyen művészeti ág is, lásd rock&roll) remekül tud válaszolni.

Erre remek példa a '70-es évek Amerikája, ami a cinizmus és a kilátástalanság korszakát hozta el. A vietnámi háború, a Watergate-ügy, az első olaj (és energia) válság mind-mind szkepticizmust ébresztett az emberekben - ami több zsáneren is éreztette hatását. Semmi sem volt már fekete és fehér, a gonosz (ami a valóságban a különböző politikai vagy gazdasági vezetőket jelképezte) nem mindig nyerte el méltó büntetését.  Ez pedig zsánerenként egészen máshogy csapódott le.

A klasszikus spagetti western a '70-es évekre már kezdett kiapadni. A már-már mitológiai történetek, melyek jó és rossz párharcáról szóltak és a jó győzedelmeskedéséről szóltak, nem feltétlenül passzoltak a moziba érkező emberek aktuális valóságához. A zsáner először egy szatírával reagált a világ történéseire, és a western műfajban fellelhető konvenciókat a feje tetejére állította (erősen leleplezvén és reflektálva a vadnyugaton jellemző fasizmusra) a Fényes Nyergek (Blazing Saddles) c. komédiában, 1974-ben.

Az üzenet akkorát ütött, hogy a western gyakorlatilag kényszerpihenőre ment 15-20 évre. A '90-es évek elején tért igazán vissza, hogy megújulva egyfajta társadalmi drámaként mutassa be a zsáner által képviselt világot. A korábbi fekete-fehér helyett a morálisan szürke zóna kezdett el dominálni, amire mi sem tökéletesebb példa, mint '90-ben a Farkasokkal táncoló (Dancing with Wolves), '92-ben pedig a Nincs bocsánat (Unforgiven).

Egy másik zsáner is reagált a '70-es évek korrupt Amerikájára, méghozzá a bűnügyi dráma/krimi. A Kínai negyed (Chinatown) egy olyan detektív történettel nyűgözte le és rémítette meg szimultán közönségét, mely elképesztően valós emberi és üzleti problémákat mutatott be… és amelynek a végén ezúttal nem a "jó" győzedelmeskedett. A "Forget it Jake, it's Chinatown" zárómondat gyakorlatilag az egész amerikai társadalom akkori életérzését magába foglalja és vált az egyik leghíresebb filmes idézetté. A Chinatown nyitott utat később egyébként olyan krimiknek, amelynek a végén a nyomozó vagy a detektív nem kapja el a tettest és a végkifejlet sokszor tragikus, elveszett érzést sugall. Történt ez így például az Elemi ösztön (Basic Instinct) vagy a Hetedik (Se7en) esetén is a későbbiekben.

Jól látható egyébként az is, hogy egy-egy, a zsánert megújító és meghatározó mű mekkora hatással bír a piacra a későbbiek során. A '78-as Halloween megteremtette a horror zsáner egy új alkategóriáját, a "slasher"-t. Később Hollywood futószalagon tolta ki magából az ilyen típusú filmeket: Rémálom az Elm utcában, A texasi láncfűrészes gyilkos, Péntek 13, Sikoly, Tudom mit tettél tavaly nyáron és a többi, egyenként több tucat részből álló franchise. Amivel el is érkezünk az Oroszlánkirályban említett "örök körforgáshoz", hiszen egy idő után ismét kiszipolyozunk egy-egy műfajt, hogy aztán újra megújulhasson: a horrorban az előző 15-20 évben gyakorlatilag teljesen átvette a "slasher"-től az uralmat a paranormális paráztatás.

3. A megújulás négy lehetséges útja

Persze, idővel minden változik, ez mind szép és jó: de hogyan tudjuk ezt filmvásznon megvalósítani?

A western kapcsán említett Fényes Nyergek humorral válaszolt a változó világra és kvázi röhejessé tette a zsánert. De Eastwood például abszolút nem így közelítette meg a témát a Nincs bocsánatban.

Milyen járható utak mentén van lehetőségünk egy adott témakört, zsánert, üzenetet megreformáltan bemutatni valami újra, másra szomjazó közönségnek - akik maguk is megváltoztak az évek során?

John G. Cawelti a Chinatown és a zsánerek természetes megújulásával kapcsolatos értekezésében négy különböző utat vázolt fel. Zárásként ezt a négy megközelítést mutatjuk be számotokra, mindegyikre példákkal főleg a western és a képregényfilmek világából válogatva.

3.1. Burlesque, avagy a zsáner önmaga paródiája

Gyakorlatilag a zsáner komikus, már-már röhejes módon mutatja be azokat a műfaji jellegzetességeit, amiket mind jól ismerünk. Kineveti saját magát, a megújult esszenciát pedig az nyújtja, hogy képes saját magán nevetni a zsáner. Erre tökéletes példa az első Deadpool a nehezen felhúzható szuperhős kosztümtől kezdve egészen a "Superhero landing!"-ig. A műfaj tisztában van vele, hogy némileg eljárt felette az idő és mennyi butaság/klisé halmozódott fel, úgyhogy az évek során kiapasztott eszköztárát szépen annak rendje és módja szerint kiparodizálja.

A fentebb említett Fényes Nyergek is ebbe a kategóriába esik a western paródiájaként, vagy a szintén Mel Brooks által rendezett Űrgolyhók és a Robin Hood - A fuszeklik fejedelme is esetén ugyanezt tapasztaljuk - előbbi a sci-fi, utóbbi a középkori kalandfilm kapcsán mutat görbe tükröt a zsáner számára.

3.2. Nosztalgia

A szürke hétköznapokká váló jelent és a kilátástalan jövőt szembeállítja a romantizált vagy deromantizált múlttal. Tisztában van vele a film, hogy a "most" már nem elég jó és eljárt felette az idő, ezért ahol csak teheti, visszatekint az "egykor" világába… ahol persze "minden sokkalta szebb és jobb volt". A történet összehozza a két korszakot és karaktereik megtalálják a szépet a jelenben, vagy épp a rosszat a múltban.

A Watchmen valamelyest ezt próbálja folyamatosan a film során bemutatni. Az első és második generáció dicső, hős korszakainak bemutatása, a múltban élés és a jelen figyelmen kívül hagyása mind a karakterek, mind a történet fő központi motívuma. De például az X-Men: Az eljövendő múlt napjai is effajta megközelítésből mutatja be a két, összeérő idővonalat.

A westernek kapcsán A félszemű (True Grit) is jó példa a nosztalgikus megújulási formára.

3.3. Demitologizálás

Talán a legerősebb (és persze legnehezebben megvalósítható) eszköz mindegyik közül a demitologizálás. Gyakorlatilag a műfajjal kapcsolatban megszokott és közismert paradigmákat a feje tetejére állítja és olyan megközelítésből mutatja be, ahogy arra nem feltétlenül gondoltunk volna. Egy olyan valóságot látunk a közönség által jól ismert mitológiáról, amely egy egészen más, nem túl előnyös oldalát ismerteti meg velünk. A műfaj alapvető karakterisztikáját és eszközeit szedi darabokra és mutatja be annak fájdalmas, destruktív oldalát is.

Képregényfilmek esetén a Logan az a példaértékű alkotás ebben a kategóriában, amin úgy gondolom, nem fogunk összeveszni.

A korábban említett Kínai negyed is gyakorlatilag a demitologizálás fő képviselője a bűnügyi zsánerben, épp úgy, mint A keresztapa (The Godfather).

A western világában pedig a Nem vénnek való vidék (No country for old men) okozott hasonló érzéseket jó tíz évvel ezelőtt.

3.4. A hit újra megerősítése a zsánerben

A demitologizáláshoz hasonlóan gyakorlatilag itt is darabokra, legmélyebb alapjaira szedjük szét a műfajt, hogy aztán a végén újdonsült erővel ismét megerősítsük az emberek hitét nem az általunk eddig ismert valóságában, hanem a zsáner jövőjében, amiben bizakodni akarunk.

A hagyományos műfaj és annak mítosza feltárul és irreálisnak bizonyul. Végül azonban maga a mitológia is részben megerősíti egyrészt saját magát, másrészt pedig a műfajt megteremtő és igénylő emberi törekvéseket és igényeket.

Ezért - is - ütött akkorát 2008-ban a Sötét lovag (The Dark Knight). Alaposan körüljárta a mit jelent hősnek lenni, az áldozathozatal és a modern kori anarchikus gonosz témáját az alapokig, hogy aztán végül újra felépítse és más oldalról mutathassa be a zsáner jövőjét.

A 2016-os Amerika Kapitány: Polgárháború (Civil War) is használ hasonló eszközöket (a hősök és a társadalom kapcsolata, vagy a hősök mögötti megannyi szubjektív döntési faktor és konfliktusforrás), noha a tökéletes példa továbbra is a Nolan-trilógia középső darabja.

A western műfajban John Ford alkotott főleg ebben a szellemiségben, Az üldözők (Searchers) c. filmnek érdemes utánajárni, akit érdekel a műfaj és ez a fajta megközelítés.

Egy másik példaként felhozhatjuk a Vad banda (The Wild Bunch) klasszikust (amit a tervek szerint Mel Gibson tervez rebootolni), mint ebbe a kategóriába sorolható minta.

Zárszó

Az Egy kis szívesség és a Deadpool 2 kapcsán sikerült egy egészen hosszú úton (bocsi) bemutatni, hogy a zsánereknek milyen lehetőségeik vannak a megújulásra. Igazából az alapvető mondás borzasztóan egyszerű: "Mondj valami újat". Persze nekem ezt így leírni roppantul könnyedén megy, de a mai, franchise-uralta Hollywoodban egyre nehezebb dolguk van a filmeseknek. Ráadásul a bemutatott eszközök és módszerek alapos kutatást, egy adott terület vagy a világ mély ismeretét és óriási odaadást igényelnek, amire persze nem találunk példát minden utcasarkon.

Egyszerűbb azt az utat járni, hogy megnézzük, mink van otthon a konyhaszekrény felső polcán és abból összedobunk valamit gyorsan, "csak jó lesz". De az ész nélkül összedobált kajánk helyett ne csodálkozzunk, ha a vendégeink még mindig inkább a biztos mekis gyorskaját tolják be, hisz az még mindig jobban működik és alapvetően nem is olyan rossz, még ha tucatkaja is.

Mindeközben a mesterszakácsok pedig köszönik szépen, jól elvannak az HBO, Netflix, Amazon és egyéb "éttermek" konyháin. De ez már egy egészen másik történet.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.