15. Wonder Woman 1984 - Hans Zimmer
Valószínűleg az előzetesek alatt hallható "Blue Monday" Sebastian Böhm féle átiratának és Zimmer elmúlt 10 éves munkásságának fényében mindenki egy szintiwave-ben tobzódó, epikus zenét várt. Ehhez képest ahogy Patty Jenkins mozija, úgy a germán mester zenéje is szembement az elvárásokkal és Zimmer már egy régen hallható, klasszicista oldalát hozta elő, amely mind tónusában, mind hangszerelésében inkább John Williams Supermanjéhez, vagy Jerry Goldsmith méltatlanul elfeledett Supergirljéhez áll közel, elvégre maga a mozi is Richard Donner és Richard Lester két klasszikus szuperhősmozijának naiv, camp jellegét idézi. Ugyan kevés az olyan igazán kiemelkedő, epikus tétel, mint amit Zimmertől elvárnánk, de az első 3 track zseniális és sokszínű nyitányt adnak ki, a Batman Superman ellenből ismert Wonder Woman témát is inkább akciómotívumként használja - és sokkalta elegánsabban, visszafogottabban, mint Rupert Gregson-Williams tette azt az első részben - az új hős téma ráadásul még jobban kifejezi a címszereplő tiszta, humanista jellemét, mint a már ismert vagány rockzúzda. Ráadásul Zimmertől szokatlan mód kronologikusan, szinte minden tétel rajta van az albumon, így legfeljebb csak a filmben felcsendülő "Beautiful Lie" variáns hiánya miatt lehet hiányérzetünk.
14. Kingsman - A titkos szolgálat/Az Aranykör - Henry Jackman & Matthew Margeson
Amikor John Barry találkozik Hans Zimmerrel. Valahogy így lehetne röviden leírni a szerzőpáros két zenéjét. Matthew Vaughn egyértelműen a korabeli Bond-filmek előtt kívánta leróni a tiszteletét és ez a fülbemászó főmotívumban ("Manners Maketh Man") tökéletesen ki is ütközik, amelyet úgy járat a csúcsra a szerzőpáros majd minden tételben, hogy a legkevésbé sem bánjuk. Az első részben még csak Valentine elektronikus, pulzáló témájával kell megbirkóznia, Az Aranykör azonban már egy rakás új témát hoz magával a Statesmanen keresztül a főgonosz Poppy fenyegető taktusaiig, miközben a "Take Me Home, Country Roads" című klasszikust is a score részévé teszi, mégis parádésan viaskodnak, vagy keverednek össze ezek a témák. Ugyan mindkettőről hiányoznak találó akcióvariánsok (főleg az elsőről), mégis mindkettő szépen magába foglalja a zenék lényegét és érdemi hiányérzetet nem hagynak maguk után.
13. Az Acélember - Hans Zimmer
Alighogy letette a lantot Zimmer a DC táján Nolan Sötét Lovag-trilógiájával, már útjára is indította a Supermannel rebootolt univerzumot. Zimmer eme műve inkább az egyszerűségének köszönhetően megkapó, az ütősök ritmikussága (ezért Junkie XL felelt inkább), az elektronika, vagy a női vokál egy alapjaiban egységes albumot adnak ki. Amiért ennyire hátra soroltam, az az eddigre már Zimmer és a trailerek által is agyonhasznál hajókürt effektus, és hogy maga a zene is inkább a trailer zenék érzelmi sekélyességén mozog, a Batmanekkel ellentétben nincs igazán érzelmi, hanem legfeljebb csak impulzív íve van és mentes azok kreatív megoldásaitól (Batman-, Joker-, Bane-téma) is. A másik ilyen probléma a Zimmer albumok szokásosan sekélyes kiadása. Noha mind a szimpla, mind a Deluxe változat önmagában jól összefoglalja Zimmerék zenei elképzelését Zack Snyder mozijáról, egy rakás izgalmas variáns hiányzik a filmből, mint a kryptoni nyitány, a Tron-beütésű menekülés Zod hajójáról, vagy a smallville-i csata adrenalinpumpáló taktusai, amihez képest a témák demóverzióinak, ötleteinek felpakolása csalódást keltő.
12. X-Men: Az eljövendő múlt napjai/Apokalipszis - John Ottman
John Ottman visszatérése a mutáns univerzumba sokkalta jobban sikerült, mint annak idején a belépője az X-Men 2-vel, noha annak főtémáját (amelyet hozott is vissza magával) és Árnyék Fehér Házi csörtéje alatt hallható Dias Irae átiratot azóta is emlegetjük. Az eljövendő múlt napjai - annak is különösen a Rogue Cut-ja - azonban úgy foglalja össze a széria addigi zeneiségét, hogy Ottman képes mégis egyéniséget adni az egésznek. Ott van benne Kamen első részének karcossága, Powell a harmadik részhez szerzett robosztus apokaliptikussága és Jackman elektronikus pulzálása egyaránt, de fel-felbukkan egy kis, a szériától addig idegennek ható, a heist jellegből fakadó játékosság, valamint nem kevés meghittség. Utóbbi "Hope (Xavier's Theme)" ugyan egyértelműen Hans Zimmer "Time"-jából eredeztethető, de mégis egy gyönyörű, az albumot összefogó vezérmotívummá válik. Az Apokalipszis már egy sokkalta tradicionálisabb - és kakofóniába hajló - nagyzenekari mű, amelyben a címszereplő ősmutáns témája önmagában kevésbé működik ugyan, viszont parazita módjára csodásan fertőzi meg ezt a lassan hömpölygő, robosztus művet, amely nem egy emlékezetes momentummal (a Beethoven átirattal, a Főnix feléledésével, vagy a zárlattal) szolgál.
11. Pókember: Hazatérés/Idegenben - Michael Giacchino
Miután Giacchino A hihetetlen családot követően Doctor Strange a kelleténél virtuózabb zenei kalandjával visszatért a szuperhősökhöz, mindenki kíváncsi volt, hogy mit alkot a közkedvelt és barátságos Hálószövőhöz. Lényegében semmi forradalmit, vagy olyat, amit ne hallottunk volna a szerzőtől korábban, de egyben pont ezért is remek mindkét album. Jóleső, manapság egyre inkább ritkaságszámba menő nagyzenekari hangzás, egy a főhőshöz mérten fiatalosan játékos, fülbemászó téma, amely mindkét epizódban viaskodik a gonoszok motívumával, de mindkét esetben másképp. A Keselyű szintén fülbemászó, fenyegető taktusaival nyíltan összecsap, a két téma gyakorlatilag egymásnak adogatja a stafétát, miközben olykor Giacchino Mission: Impossible-ös múltja is visszaköszön egy-egy track erejéig, míg Mysterio esetében a csalókán hősies motívum olykor ravasz mód ötvöződik a főhősével, észrevétlenül árulkodva arról, hogy a gonosz is ott van. Ugyan a szerelmi témák mindkét esetben erőtlenek (mentségére szóljon, hogy egyik esetben sem volt mivel dolgoznia), de az albumok nem hagynak maguk után hiányérzetet egy-egy kisebb szekvenciát leszámítva.