Nehéz manapság egy filmet tisztán, önmagában megítélni: olyan szinten rátelepszenek az előzetes elvárások, akár pozitív, akár negatív irányból, hogy az alól sem az átlagnéző, sem pedig a profi (vagy annak titulált) kritikus nem képes kivonni magát. Tegyük hozzá, hogy ehhez a stúdiók marketingje - avagy manapság sokszor inkompetens producerek, stúdióvezetők - is hozzájárulnak, hogy akár egy nagy stúdiófilmre, akár egy díjnyertes alkotásra, vagy egy elismert kis függetlenfilmre már a bemutatása előtt kihagyhatatlan vagy fertelmes filmélményként tekintsünk (és akkor a Rotten Tomatoes-t, Metacriticet és egyéb kritikai gyűjtőoldalakat nem is említettem). Mire pedig a néző beül az adott filmre, sokszor irreális elvárásokat támaszt, amelyeknek vagy görcsösen igyekszik megfeleltetni (mert filmtörténeti mérföldkő és mi van, ha mást gondol?), vagy pont rossz feltételeket kér számon rajta. Ezzel együtt pedig a nézői igények helyezkednek egyre magasabbra (20 éve elég volt, ha egy felhőkarcoló dőlt össze, ma pedig egy hold Vasemberhez vágásától alélunk el), és a stúdióigények egyre alacsonyabbra, miközben olyan kiüresedett kifejezésekkel dobálózik néző és kritikus egyaránt, mint a középszerű, a felejthetetlen, a mestermű vagy a szar. Mi lehet erre a megoldás? Létezik egyáltalán?
Eme cikknek a megírása az évek alatt már többször felmerült bennem. Azt tudni kell rólam, hogy nagyon mindenfajta hype ellen vagyok - ami nem egyenlő azzal, hogy ne várnék piszkosul egy-egy alkotást, hiszen én is emberből vagyok - de amikor 5 éve, mielőtt az első A galaxis őrzői kijött volna, szabályosan rosszul voltam, ahogy előzetesen mindenki elvolt tőle alélva, mert cool zenék, cuki mosómedve és vicces Chris Pratt volt a trailerekben. Persze nem tagadom, jól szórakoztam rajta, a csapatdinamikája tényleg tanítani való, a zenéi kiválóak, hovatovább azon kevés MCU-film közé tartozik, amelynek van egyfajta vizuális stílusa, egyénisége is (a folytatásnak még inkább). De a szememben mégsem volt több, mint egy brand jobban sikerült újabb terméke, amely viszont például Thanos beemelésével nem volt képes a saját lábán megállni, főgonosza rettentő erőtlen és röhejes, akciójelenetei - Sam Raimi Pókember-filmjeivel ellentétben - pedig teljesen felejthetőek. Hol van például James Gunn mozija hatását tekintve Tim Burton Batmanjéhez képest? Mai fejjel persze lehet azon vitatkozni, hogy mennyire hiteles a képregényekhez képest a főhős, csak mert a rendező a saját képére formálta, ugyanakkor a Batman és a Batman visszatér - vagy akár Christopher Nolan mozijai, nem csak a Sötét Lovag-trilógiát beleértve - pont azért a mai napig megismételhetetlenek, mert annyira magán viselik rendezője kézjegyeit. Persze már a fenti összevetésben is ott vannak a személyes preferenciáim éppúgy, minthogy Burton fent taglalt filmjeinek megadatik, hogy 30 év távlatából szemlézzük őket (már aki hajlandó, persze), miközben ez idő alatt mind a filmiparban, mind a technológiában és a tartalomfogyasztásban hatalmas változások álltak be, a generációs különbségekről, ingerekről nem is beszélve.
Az elmúlt hónapok azonban nagyjából a Bosszúállók: Végjáték hype-járól szóltak, amelyről hazudnék, ha nem mondanám kicsit sem voltak jogosnak, hiszen tényleg 11 év és 21 film generálta ennek a szériának a kicsúcsosodását, az abból fakadó elvárásokat, de arról kevesebb szó esett, hogy a néző igazán jó filmet akar kapni. Filmet és nem produktumot! Mert hiába voltak például libabőrözősek, avagy könnyfakasztóak egyes jelenetei, ezek jó része ugyebár pont a korábbiakban leírható karakterfejlődéseknek, történéseknek volt köszönhető, viszont szerkezetileg nagyjából 3 filmet gyúrtak össze, ami így 3 elkülönülő részben közel sem mondható egységesnek sem stílusukat, sem színvonalukat tekintve. Ennél fogva érthetőek is voltak a csalódottabb hangok a lényegesen egységesebb és lekerekítettebb (de távolról sem tökéletes) Végtelen háborúval szemben. Viszont mivel a Marvel az elmúlt években ügyesen építette saját univerzumát, ezzel együtt brandjét, biztosan szállított egy konstans minőséget és jelen film esetében minimális marketinggel fokozta az amúgy is hatalmas elvárásokat, az egész kihagyhatatlan jellegét, ezért a nagyobb (avagy hangosabb?!) csalódottság éppúgy érthető, mint a gigászi bevétel.
Pont a fentiek miatt is ülök be az ilyen hype-pal vastagon átitatott filmekre úgy, ahogy egy Oscar-jelölt vagy klasszikus filmalkotásra: nulla, vagy legalábbis igen alacsony elvárásokkal, így a csalódás is kizárható, vagy legalábbis a minimálisra redukálható. Ugyanis semmi sem garantálja, hogy a filmért odáig leszek. Sem a kritikai visszhang, sem a bevételek, sem a nézői reakciók, sem pedig az, hogy a film mikor készült. Hogy ne csak szuperhősös példával éljek: annak ellenére sikerült nem kis csalódásként megélnem Bradley Cooper tavalyi Csillag születikjét, hogy a kritikák, kollégák, barátok ódákat zengtek róla (és azt se lehetne mondani, hogy minden ok nélkül). A film első 15-20 perce még engem is elkapott, csak pont Cooper és Lady Gaga vásznon zajló románcának nem sikerült egyetlen másodpercig sem megtalálnia tartalmilag, érzelmileg pedig annak ellenére sem mondott semmi újat, hogy Cooper egyértelműen ígéretes rendezőnek bizonyult. De az, hogy számomra (James Bond után szabadon) egy ótvar giccs a film, eszembe nem jutna általános értékítéletet mondani a film felett, hiszen tisztán világos, hogy mint minden alkotás esetében, a befogadás szubjektív, az egyéntől is függ, nem csupán az alkotótól. (Ezért sem lehet továbbra sem objektív egyetlen kritika se, az objektivitás a hírek dolga.)
Viszont ilyenkor még egy olyan, viszonylag sokat látott kritikusban, mint bennem is ott van az az égető, feszítő, kellemetlen érzés, hogy szembe úszik az árral, pláne egy méltatott film esetében, de ez ugyanennyire igaz fordítva is. Hogy egy friss és igencsak intenzív példával éljek: ahogy fentebb írtam, nem szokásom felülni akármilyen hype-nak, de az X-Men: Sötét Főnix esetében ez abszolút sikerült, negatív értelemben. Ebben egyrészt ott voltak a folyamatos premier-tologatások, az újraforgatások, a film körüli botrányok, a Fox felvásárlása, a rendező személye - amelyek a film végleges minőségére is egyértelműen kihatással voltak -, másrészt az erőtlen marketing, kritikusi oldalak - nem kis részt a fentiekből adódóan - lesújtó véleménye, a közösségi médiában akár cikkek, akár kommentek formájában uralkodó negatív visszhang (amelyek egy része az MCU biztos minőségének a piedesztálra emeléséből és az igazán kiváló alkotás fogalmának keveréséből is ered) - ilyen formában esett szó Simon Kinberg alkotásáról hosszú hónapokon keresztül. Vagyis a filmre már úgy ültem be, hogy garantáltan kínkeservesen szenvedni fogok rajta (akármennyire is szerettem a szériát) és a film 2 órája alatt azon rugóztam egyfolytában, hogy mikortól fogom meggyűlölni az egészet. A körülményekhez képest viszont meglepően jól elvoltam vele - másodjára nézve, már mindenféle rárakódott hype nélkül, annak tudatában, hogy tudtam mire számítok, valamivel jobban élveztem - avagy a mostanában mémmé váló szöveget idézve a Csernobilból: "Nem jó, de nem is tragikus."
Persze ha akármelyik filmhez már így kell hozzáállni, az nem éppen pozitív ómen, de míg az átlagnéző esetében - aki csak azért megy moziba és hagy ott csinos összegeket, mert 2 órára szórakozni akar - érthető a felháborodás és a vulgáris tőmondatokban való ítélet, de egy a filmekkel akár hobbi-, akár hivatásszerűen foglalkozó kritikus, vagy a tudatos mozizó esetében ez már közel sem elnézhető. Nyilván itt is közrejátszanak a személyes preferenciák, habitus, ízlés, kor, no meg nem utolsó sorban a háttértudás, de egy kritikusnak - még ha saját szemüvegén keresztül nézi is az egészet - nem az a dolga, hogy ráhúzza a saját elvárásait az alkotásra, az alkotókra (unom a filmet, ergó Daniel Craig is unta a játékát a Spectre-ben), hanem hogy lássa a nagyobb összefüggéseket, megértse és a nézővel megértesse az alkotói szándékot, ami lehetséges, hogy totálisan szembemegy az egyén ízlésével, avagy preferencáival. Ebben pedig továbbra is ott van a szubjektivitás, hogy ki, mely szempontokat értékeli és melyeket nem. Leszögezem, hogy az elkövetkezendőkben nem magát az ellenvéleményt kívánom nehezményezni, hanem magának a véleménynek, a kritikának már túlontúl a személyes benyomásokra, érzelmekre való alapozását, amiben a filmes lexikális tudás túlságosan háttérbe - avagy ellenkezőleg, elitista módon túlságosan előtérbe - kerül, mert mondjuk a Csillagainkban a hiba nem egy Keresztapa 2. Az ellenvélemény is simán elfogadható, még ha nem is értünk egyet vele, de fontos, hogy egy filmet úgymond mindig a helyén kezeljünk és azt is, aki éppen véleményt formál róla, hiszen egy olyan digitális korban élünk, ahol manapság bárki eljuttathatja a véleményét ezrekhez pár kattintással, hogy kritikája valóban releváns-e, azt manapság elsősorban a követők száma határozza meg. És annak pszichológiai vonzatába bele se megyek, hogy mennyire fontos, hogy hallassuk a hangunkat és ezen vélemények helyességében visszaigazolást kapjunk lájkok, kommentek formájában.
Hogy továbbra is a szuperhősös példánál maradjak még egy kicsit: a Shazam! kapcsán a leggyakrabban előforduló (ellen)vélemény, amivel találkozom akár kritikusi, akár nézői oldalról, hogy túlontúl gyermeteg a humora. Mindezt egy olyan filmnél nehezményezik, amelynél éretlen kamaszok a főszereplők, akik közül az egyik történetesen varázsszóra felnőtt testbe kerül, amit ráadásul a marketing is az első perctől az utolsóig hangoztatott. Vagyis ez irányú elmarasztalása (most a többibe szándékosan nem mennék bele) a személyes preferenciák számonkéréséből fakad, nem pedig abból, hogy mi volt az alkotói szándék! Mert ettől még a film humorát éppúgy lehet szeretni, mint rühellni. Az már teljesen más lapra tartozik, hogy ez az alkotói szándék hogyan működik az egyén számára. Hogy az, hogy Billy-ék a film egyharmadát/felét végig ökörködik, a képességeit felfedezve éppúgy egy klasszikus eredettörténet és egy coming of age mozi részét képezik, ahogy tiszteleg az olyan 80-as évekbeli mozik előtt, mint a Kincsvadászok vagy az egyértelműen megidézett Segítség, felnőttem!, de ezek csak nagy ritkán kerülnek említésre. Hogy nem teljesen a megszokott? Nem hát, de efféle koncepcióval sem találkoztunk még szuperhősfilmben! Mert ilyen esetekben lép be a szubjektum, elsősorban az érzelmi hatás (amit a marketing és a kritikák is előzetesen túlontúl befolyásolnak), ami akármelyik mű élvezeténél, legyen az festészet, vagy zene elengedhetetlen, ugyanakkor a megértés, az alkotói szándék felismerése háttérbe szorul, avagy teljesen megszűnik és jönnek a kiüresedett jelzők: giccses, középszerű, felesleges, szar (=élvezhetetlen).
Ráadásul a fentiekben kivétel nélkül tömegfilmekről beszéltem, amelyek - ahogy a megnevezése is mutatja - a széles közönséghez szólnak, olyan témákkal, olyan elbeszélésmódokkal, amelyet (elviekben) megért a sarki fűszerestől kezdve a menő brókerig mindenki. Viszont egy ekkora arctalan masszát kielégíteni nem csupán hálátlan, hanem lehetetlen feladat is (lásd a Star Wars esetét), ezért stúdiófrontról is egyre népszerűbb a biztonsági játék, ha pedig a fent említett témák, avagy elbeszélések kívül esnek a megszokott komfortzónán, akkor jön a népharag (szintén a Star Warsnál maradva: Az utolsó Jedik) és az alkotó kerül pellengérre. A néző részéről az elvárás helyessége, a megfelelő háttértudás kérdése, avagy a megfelelő érzelmi intelligencia hiánya fel sem merül. És mindez nem egyenlő azzal, hogy - a fenti példánál maradva - mondjuk Rian Johnson döntéseit ne lehetne elmarasztalni vagy elismerni egyik, avagy másik oldalnak.
A különböző fesztiválfilmek, avagy díjszezonra szánt alkotások pedig egyre inkább a fenti kommersz alkotások alapján kerülnek megítélésre. Ez persze kicsit a 22-es csapdája, ugyanis már az év elején tartott Sundance Filmfesztiválon a nagyobb stúdiók, forgalmazók, valamint szakmabeli kritikusok azt keresik, azt nézik, hogy a majd egy év múlva esedékes Oscar-díjátadón mely filmeknek van esélye. Azon az Oscaron, amelynek a megítélése és a nézettsége ugyan évről évre gyötrelmesebben hanyatlik, viszont presztízs értékét nem lehet elvitatni, hiszen már maga a jelölés is reklámértéket hordoz, nemhogy a díj, ezáltal pedig a széles tömegek figyelmét is felkeltik. Ami Oscar-díjas, az kihagyhatatlan! - ezt hirdetik, avagy az Oscar, amely a széles tömegekhez kíván szólni olyan témákkal, alkotásokkal teszi mindezt, amit nem feltétlenül nekik szántak (érdemes megnézni az elmúlt évek jelöltjeinek a bevételeit), így tipikusan az "egy seggel két lovat" esete áll fenn, méghozzá hosszú évek óta. Ezzel egy időben pedig ezekben az alkotásokban is egyre inkább megjelenik az, hogy minél szélesebb igényeket elégítsenek ki akár narratív, akár megvalósítás szempontjából, miközben ezek a témák a mainstream stúdiófilmekben nem, vagy szinte alig bukkannak fel. Részben innen ered az elmarasztalása is ezen filmek témáinak, hogy "túlontúl politikailag korrektek", és kényszeresen emelnek be kisebbségi témákat, mint a nők, feketék, melegek helyzete és hogy ezek már nem fontosak, nem mondanak újat (vagy éppen ellenkezőleg: provokálni akarnak), csak a díjakra hajtanak, stb.
Ezekben a kijelentésekben persze leledzik nem kevés igazság is, hiszen az Akadémia a technikai kategóriák díjazásán kívül egyértelműen ódzkodik a blockbusterek, mainstream filmek érdemi elismerésétől, akár színészi, akár forgatókönyvírói fronton nézzük. De nem is az a feladatuk (elviekben), hogy szórakoztassanak, hanem elgondolkodtató, meg nem énekelt történeteket meséljenek, társadalmi problémákra hívják fel a figyelmet, értéket közvetítsenek. Viszont ezen filmek már témaválasztásaikkal, elbeszélésmódjukkal (amit sokszor a büdzsé is meghatároz) is szembehelyezkednek a tömegigényekkel, hiszen nem lehet elvárni, hogy Benedict Cumberbatch ugyanazt a teljesítményt nyújtsa a Kódjátszmában, mint a Doctor Strange-ben. Hiába ugyanaz a színész, hiába ad a filmnek nem kevés reklámértéket a személye, biztosít egyfajta minőséget és mindezzel együtt érhető tetten a figurákon a színész karaktere, teljesen más élményeket ad a két film. De ez nyilvánvaló. Mert persze lehet azon élcelődni, hogy a második világháborús filmeket és a meleg témát is kipipálták az alkotók, hogy garantált legyen az Oscar, de egy effajta alkotásnál sokkalta nagyobb szabadság adatik meg a készítőknek, mint egy stúdióérdekek és széles nézői igények által vezérelt mainstream mozinál, hiszen a két alkotás is más szándékkal készül és nem az az elsődleges cél, hogy Oscarra nevezzenek vele (még ha ott is lebeghet a készítők szeme előtt). Míg Strange egyértelműen profitmaximalizálási és brand bővítési céllal jött létre elsősorban, addig a Kódjátszma Alan Turing és az ő teljesítménye előtt kívánt tisztelegni, neki emléket állítani, valamint az őt ért igazságtalanságokkal a történelem szégyenfoltjaira, azok beismerésére és ezen problémák még mindig meglévő mivoltára felhívni a figyelmet. Jelen esetben mindkettő könnyen dekódolható film, de másképp, más közegnek.
Hogy nem reformálja meg a műfajt, vagy nem mond olyat morálisan, amit egy erkölcsileg érett felnőtt ember ne tudna magától? Valóban nem, de ezek valójában nem mindenki számára magától értetődőek (avagy újszülöttnek minden vicc új), és ilyen esetekben jön be a filmekkel szemben támasztott elvárások egyik rákfenéje: hogy miért nem mond újat?! Ha nincs benne (számunkra) új gondolat, a kivitelezése is mentes mindenféle forradalmiságtól, akkor az már nem jó, elhibázott, középszerű alkotás. Avagy megint kiüresedett frázisok puffogtatása történik, ami meghatározza a közbeszédet, a filmről alkotott érdemi eszmecserét. De akkor fordítsuk meg a kérdést: ha egy film egy valóban egyedi témával rukkol elő, a szereplők és a (technikai) kivitelezés is elsőrangú, akkor az már automatikusan garantálja, hogy jó, hovatovább felejthetetlen filmet kapunk? Maradjunk a Kódjátszma direktoránál, Morten Tyldumnál: a Kódjátszmát követő filmje, az Utazók forgatókönyve jó ideje előkelő helyen szerepelt a Black Listen, az eredeti ötletekre vadászó (és azokat a stúdióérdekek által rendre kivéreztetett) producerek kereszttüzében. Tehát adva volt egy kétségtelenül eredeti szkript, szakmailag elismert rendező, zeneszerző (Thomas Newman), színészileg sem elhanyagolható star power (Jennifer Lawrence, Chris Pratt), bátor műfajiság (sci-fi, romantikus dráma)... a film pedig kritikailag és anyagilag is megbukott. Pont a szkript miatt elsősorban. De hogy ne csak filmeket és a mozit említsük: miközben a Netflix sokáig valóban minőségi alternatívát jelentett a biztonsági játékot űző filmiparral szemben, azóta a streaming szolgáltató annyira ráfeküdt a mennyiségre, hogy a valóban érdekes, elgondolkodtató újdonságokat magában foglaló tartalmakra már egyenesen vadászni kell.
Vagyis a tartalomfogyasztásból, annak átalakulásából is adódóan (a sorozatok már rég a filmek fejére nőttek e tekintetben) a nézői ingerküszöbünk is megnőtt, kevesebbel egyre ritkábban érjük be. Nem azt nézzük, hogy az alkotás önmagában mit vállal, mit akar elmesélni, és azt végül hogyan teljesíti, hanem hogy a marketing mit ígér (ami a legtöbbször totál ellentmond egymásnak) és hogy ez az ígéret mennyire feleltethető meg a saját elvárásainkkal, világfelfogásunkkal. Többek között olyan elvárásokkal, ami a nosztalgiából ("Régen minden jobb volt!"), nosztalgiasznobizmusból éppúgy, ("Ez a régi film csak a nosztalgia miatt túlértékelt.") mint egyértelmű személyes preferenciáinkból. A neves, már a szakmai csúcsukon túl eső alkotókat (Steven Spielberg, Robert Zemeckis, David Fincher) még mindig évtizedekkel ezelőtti munkásságukkal, teherbírásukkal, mondandóikkal azonosítjuk, azt nézzük, mennyire új, forradalmi, ritkán látott az alkotás, és a többi. Avagy ezek az elvárások sokszor még a legegyszerűbb filmek esetében is képesek teljesen irreális mértékeket ölteni és rátelepedni a végtermékre, például hogy Spielberg miért rendezett megint egy unalmas és száraz történelmi filmet? A válasz egyszerű: mert ő Steven Spielberg. Mert megteheti, mert már mindent elért, amit lehetett és mert a 70 éves mestert nem az érdekli, mint a 30 évest, akinek a filmjein felnőttünk.
És hogy mi lenne a megoldás?! Ennek egyik legegyértelműbb módja az lenne, ha már a filmeket, a filmelméletet, történetet egészen kiskortól fogva tanítanák iskolákban az irodalomhoz hasonlóan a középiskola végéig (minimum!). No persze nem azon a poroszos módon, ahogy nálunk szokás, hogy a tanár ad egy központilag adott magyarázatot a filmre és akkor az a helyes és kikezdhetetlen, ha pedig a gyerek nem magolja be, akkor egyes. Ezzel ugyebár csak azt érnék el a derék pedagógusok, hogy a diákok megutálják a filmeket. A cél éppen az lenne, hogy párbeszéd szülessen a filmekről, a gyerek idejekorán megtanulja befogadni ezeket az ingereket, dekódolja, majd szavakba öntse, kifejezze, hogy neki mit adott. Meghallgassa a többiek véleményét is, ne szégyellje a sajátját, ha ellenkezik is másokéval, mindemellett az ezekben megfogalmazott gondolatokat, témákat (akár társadalmi kérdésekben, akár emocionális szinten) feldolgozva jobban tudjon reagálni az őt ért környezeti hatásokra a későbbiekben. (Ergo kommunikációs szempontból is többszörösen hasznos!) Ez már csak azért is lenne fontos, mivel a gyerekek igen hamar találkoznak a mese, a film fogalmával évtizedek óta, a mindennapjaik részét képezik (még ha sokaknál szabályozva is), viszont ezek értelmezését sem otthon, sem az iskolában nem tanítják meg (kellőképpen), miközben egy több, mint 100 éves, az emberi társadalmat meghatározó művészeti ágról van szó. Éppen ezért a kor embere sokszor funkcionális analfabétaként viselkedik a filmek esetében még mindig és olyan dolgokat kell elmagyarázni egy-egy kommentben az értetlenkedőknek, amit az adott moziban a szereplők, a dramaturgia többször is megtett, csak nem feltétlenül olyan egyértelmű módon, ahogy azt elvárná. Márpedig ha tudatosabb, intelligensebb nézőket, fogyasztókat nevelünk, úgy a jövő generációja is igényesebb tartalmakat követel majd, avagy készít a későbbiekben.
De ha ennek utópisztikus gondolatát el is vetjük, akkor hogyan javulhat az, hogy a filmekről alkotott diskurzusaink, azok megítélése javuljon? Álljon itt végezetül néhány jó tanács!
1. Ne felejtsük el egy filmről alkotott, elmérgesedő vita során azt (akár kritikusok, akár nézők vagyunk), amit Alfred Hitchcock is mondott: "Ez csak film!" Sem a mi, sem pedig a másik zsebében nincs ott a bölcsek köve, viszont kétségtelenül klassz dolog ezeket a filmeket szeretni, rajongani értük, ezt akkor is tiszteljük, ha nem értünk a másikkal egyet. Nem egyetértenünk kell a másikkal (pl. kritikussal), hanem megérteni az álláspontját, elfogadni azt, már amennyiben érvrendszere, ok-okozati összefüggései valóban következetesek és nem mondjuk (habzó szájú) elfogultságtól vezéreltek.
2. A marketing legyen akármennyire klassz is, az elsődleges feladata az, hogy felkeltse vagy fokozza az érdeklődést, előre eladja a filmet. A film végleges minőségével éppen úgy szemben állhat (lásd Suicide Squad), mint annak valódi tartalmával, avagy alkotói szándékával. Ez a megtévesztő marketingek korában nem feltétlenül egyenlő az átveréssel, esetleg az ebből fakadó csalódással. Az Aladdin marketingje például nem sikerült fényesre, de az idei év egyik legkellemesebb meglepetése kerekedett belőle, J.J. Abrams pedig előszeretettel készít alkotásaihoz félrevezető reklámokat, hogy a moziközönség jobban meglepődjön.
3. Mindig azt nézd elsősorban (!!!), hogy a film, az alkotó mit akar mondani, mi a koncepciója és ezek számodra mennyire működnek (!), ne pedig azt, hogy a film a te személyre szabott, előre lefektetett elvárásaiddal hogyan rezonál. Ha egy film nem passzol veled, attól az nem lesz feltétlen objektíve rossz (persze egyáltalán nincs kizárva), lehet, hogy csak az ízlésvilágodnak nem megfelelő! Egy alkotásnak rengeteg embernek kell megfelelnie, te ezek közül csupán egy vagy!
4. Vigyázz, hogy hogyan minősítesz egy alkotást és másokat, akár agyatlan blockbuster, akár egy mélylélektani dráma esetében! Ne felejtsd el, hogy egy filmen akár évekig is dolgozhat több ezer ember, megfeszített munkatempóban! Szarozni, minősíteni, lehúzni bárki tud! Kritizálj bátran, ha kell, de magaddal szemben ugyanúgy legyél kritikus! Kérdezd meg magadtól olykor, hogy az elvárásaid, a film egy adott hibájával szembeni számonkérésed vajon reális-e?
5. Ha a film valóban rossz, avagy nem sikerül jól akár az alkotókhoz, akár a koncepcióhoz, akár egy széria korábbi részeihez képest, nézd meg, hogy mi az, ami félrement és azt is, hogy mi az, ami nagyon is működött! Ha elsőre nem világos, olvass utána, folytass róla diskurzust! Ne felejtsd el, hogy a filmkészítés rengeteg ember összehangolt munkája, amiben a minél jobb, avagy rosszabb végeredményt rengeteg minden befolyásolhatta: stúdióérdekek, záros határidő, bizonyos készítők alkalmatlansága, költségvetés, premier dátum éppúgy, mint alkotók személyes válsága vagy a tiédtől eltérő felfogása, koncepciója! Egy film sem lesz rossz, mert bizonyos elemei (túlságosan) rosszra sikeredtek és egy sem lesz jó, mert például technikailag tökéletes a kivitelezés! Az se szégyen, ha a filmet, az alkotó koncepcióját történetesen nem értetted! Nem minden film adja könnyen, avagy elsőre magát! Nem minden alkotás való mindenkinek! Számos film a szerencsés véletlenek miatt is lett klasszikus (pl. Szellemirtók) és számos alkotásra rájárt a rúd (pl. Alien 3)! Ugyan még készülnek fekete-fehér filmek, a filmek megítélése csak a legritkább esetekben lehet ennyire kétpólusú!
6. Mielőtt megnézel egy filmet, tájékozódj! Ha adsz az olyan oldalaknak a szavaira, mint a Rotten Tomatoes, a Metacritic, vagy az IMDb, először is legyél tisztában a működésükkel, a pontozási rendszerükkel, valamint hogy a te ízléseddel melyek és mennyire rezonálnak!
7. Ha feltétlenül megakarsz nézni egy filmet, akkor tegyél úgy! Ne érdekeljen, hogy mit mond más, akár kritikus, akár jóbarát az illető! Ez nem egyenlő azzal, hogy teljesen zárd ki ezeket a véleményeket, de a te ízlésedet neked kell a legjobban ismerned!
8. Ha követsz kritikusokat, szakmabelieket, nyilván a hozzád legközelebb állók véleményére figyelj, de ne tekintsd szent beszédnek, vagy kizárólagos igazságnak, amit mondanak! A kritika szubjektív, az adott kritika pedig az adott szerző egyéni véleménye, akivel bármikor kerülhetsz azonos, vagy éppen ellenkező álláspontra! Ha minél objektívabb képet akarsz kapni egy filmről, mielőtt beülsz rá, minél több helyről informálódj, olyanoktól is, akikről tudod, hogy valószínűleg nem értesz velük egyet!
9. Légy nyitott! Akár ellenvéleményről, akár filmalkotásról van szó! Tágítsd az ismereteidet, hiszen a filmek műfajtól, jellegtől, büdzsétől függetlenül is számos témával operálnak, részben a változó világra reflektálva (hiszen ez minden művészeti ág feladata), részben azért, hogy valami újat is mutassanak! Ettől a régi Schwarzenegger akciófilmek nem lesznek értéktelenek és az Oscar-díjas klasszikusok sem értékesebbek. Azért ne bojkottálj egy filmet, mert mondjuk van benne egy meleg karakter, vagy a nőket helyezi előtérbe! Egyik sem garantálja, hogy mert szerepel benne jó lesz a film, vagy a témamegközelítés, de bármikor adhat olyat egy ilyen alkotás is számodra, amire addig nem gondoltál! Az alkotót, a műfajt, a szériát csak akkor ignoráld, ha tudod, hogy neked egyáltalán nem fekszik!
10. Reméld a legjobbat és készülj a legrosszabbra! Semmi és senki sem garantálja, hogy az adott film neked tetszeni fog, avagy gyűlölni fogod! Sem a kritikusok, sem a kommentelők, sem a bevételek! A csalódástól - kellemestől és kellemetlentől egyaránt - megkímélni sem itt, sem másutt az életben nem tudod magad! Ha nagyon vársz egy filmet, sokkalta inkább kalkuláld bele magadnak a csalódás lehetőségét is, mintha csak leülnél spontán elütni az időt egy mozival, ha pedig előzetesen fenntartásokkal kezelsz valamit, vedd számításba, lehet hogy a félelmed alaptalan!