Szinte percre pontosan egyszerre robbantotta fel a napokban két Batman-hír is az egész internetet. A szomorúbb, hogy 80 éves korában elhunyt a Mindörökké Batman, valamint a Batman és Robin rendezője, Joel Schumacher. Noha eme két filmjét finoman szólva sem lehet jónak nevezni (azonban az életműben bőségesen voltak felejthetetlen alkotásai, pl. Összeomlás), Schumacher még így is hozzátette a magáét a Sötét Lovag legendájához, amelyek a mai rossz filmekkel ellentétben, színvonaluk ellenére is képesek voltak markánsak, emlékezetesek maradni, ezzel pedig életre hívva később valami valóban nagyszerűt. Christopher Nolan trilógiáját. A másik - és ez képezi a cikk lényegi tárgyát - hogy 30 év után Michael Keaton visszatérhet Batman szerepében a régóta hánykódó Flash-mozifilmben. Konkrétumokat még keveset tudni, de az eddigi pletykák szerint Keaton Bruce Wayne-je egyfajta Nick Fury-ként toborozna csapatot, mentorálná őket, ezzel pedig vélhetően behozná a multiverzum fogalmát a mozifilmek világába, noha a CW sorozatai ezt már meglépték és nem csak a mozifilmes Flash (Ezra Miller) találkozott TV-s kollégájával (Grant Gustin), de az 1989-es mozifilmből az Alexander Knoxot alakító Robert Wuhl is cameozott egyet.
Szóval ha félreteszem most egy picit a gyermeki rajongásomat - akinek Keaton és Tim Burton két Batman-filmje jelentette a gyerekkort, egyben a belépést a képregények, a szuperhősök és a filmek világába -, akkor először vizsgáljuk meg azt, hogy vajon tényleg szükségünk van erre? Tényleg még mindig 30 évvel ezelőtti filmsikereket kell meglovagolni és azok színészeit visszarángatni, hogy filmeket, franchise-okat sikerre vigyünk?! Tényleg ennyivel erősebb, meghatározóbb mozik születtek akkoriban?! Lesz ennek bármiféle funkciója a fan service-en túl?!
Nyilván a cinikus és tömör válasz egy egyszerű "Nem!" lenne és sokan (joggal) kiáltanak új ötletekért, lehetőségekért, merészebb elgondolásokért, még egy jól ismert figura interpretációjának esetében is. Csakhogy jelen esetben a Warner képregényes univerzumépítése csúfosan, tankönyvekbe illően dugába dőlt és noha Zack Snyder végül megkapja arra a lehetőséget, hogy legalább az Igazság Ligája általa rendezett változatát lekerekítse, befejezze (ami az eredeti tervek szerint még több filmnek ágyazott volna meg), ezzel együtt is a rendező körüli huzavona, valamint a Batmant megformáló Ben Affleck magánéleti gondjai, a szereptől való megcsömörlése miatt szükségszerű mindent újratervezni. A "Snyder-verzum" romba dőlése óta is egyre jobban látszik, hogy mind a közönségnek, mind a kritikusoknak a széria esetében jobban fekszenek a különálló kalandok, eddig a nagyközönség számára viszonylag ismeretlen hősökkel, mint Wonder Woman, Aquaman, Shazam! és vélhetően Flash, nem beszélve az olyan, az univerzumtól teljesen különálló kísérletezgetésekről, mint a Joker, vagy Robert Pattinson The Batmanje.
Igen ám! Csakhogy míg a Marvel ilyen hősökre alapozta szép fokozatosan az univerzumát, majd építgette, bővítette szép lassan és ahol majd csak most, 10 év után jönnek be a közelgő negyedik fázisban a párhuzamos dimenziók, addig a Warner - saját mohóságának és inkompetenciájának árán - kénytelen ehhez a megoldáshoz nyúlni. Egyrészt abból adódóan, hogy két legnagyobb ikonjára (meg egy kompetensnek hitt Snyderre) tett fel mindent és ezen bukott. Az Acélember modern kori eljövetele alaposan megosztotta a kritikusokat és ahelyett, hogy inkább tovább építgették volna az ő figuráját, szépítgettek volna a hibákon, összeeresztették a legnagyobb képregényes ikonjukkal, Batmannel, annak is egy addig teljesen új, nem látott megformálójával és felvezettek egy csomó másik hőst... plusz megölték Supermant, hogy egy filmmel később feltámasszák. Ez pedig még nagyobb bukás lett, amitől azóta is visszhangzik az internet, miközben a fent emlegetett újoncok, akik ki mertek lépni a depresszivitás, a filozofálgatás árnyékából és univerzumépítés helyett csak egy egyszerű történetet akartak elmondani, folyamatosan halmozzák a sikereket (Joaquin Phoenix Jokere, valamint a The Batman pedig nyilvánvalóan leválik minderről, ami hatalmas előny a számukra.) Csakhogy mindezek ellenére is az egységes univerzum ötlete az át-átjárkáló szereplőkkel már nyilvánvalóvá vált, a nézők pedig részben emiatt, részben a konkurencia révén elvárják egy nagyobb kép mibenlétét. Ezt semmissé tenni, tisztalappal indítani maximum egy teljes reboottal lehetne, viszont az azt is jelentené - a stúdióvezetés inkompetenciájának nyilvános beismerése mellett -, hogy a fürdővízzel együtt az olyan gyereket is kiöntik, mint a franchise vezető alakjává előlépett Wonder Woman (utóbbira azért talán kevesen mertek volna fogadni, amikor Gal Gadotról megjelentek az első képek és mindenki azon nyavalygott, hogy még a pajzsot is képtelen felemelni, annyira vékony).
Szóval a régóta vergődő Flash-mozifilmnek, amely kapásból a figura leghírhedtebb történetével, a Flashpont Paradoxonnal indítana ezt az ellentmondásosságot kellene valahogy feloldania, tisztalapot indítania az egyre stabilabb, de azért még mindig koszos foltokkal tarkított franchise-on belül. Kvázi olyan szerepet kellene betöltenie, mint Bryan Singer Az eljövendő múlt napjai mozijának az X-Men-szériában és ama franchise-zal ellentétben a Warnernek a lehetőséggel tudnia kellene élnie ezután. Hogy ez egy finom soft reboot lenne-e az univerzumon belül, vagy esetleg valami jóval nagyobb szabású valami kezdete, amelyben az összes eddigi DC filmes adaptációt összekötik nemcsak Keaton Batmanjével, hanem Christopher Reeve/Brandon Routh Supermanjével, de még Ryan Reynolds Zöld Lámpásával is, az a jövő zenéje, mindenesetre mindkét esetben hatalmas a rizikó faktor - nemcsak a franchise-ra, hanem magára a Flash-mozifilmre nézve is.
És el is érkeztünk Michael Keaton-höz. Lehet szeretni vagy nem szeretni Tim Burton két klasszikussá nemesedett Batman-moziját, ám az vitathatatlan, hogy igazi vízválasztó mozik a mai napig. Mert ugyan ott volt a Christopher Reeve nevével fémjelzett négy, későbbi kollégájához hasonlatosan egyre gyengébb minőséget képviselő Superman-film, Burton stílusa mégis új szintre emelte, avagy ha úgy tetszik igazán elindította a képregényadaptációk hullámát, amelyek számára az azt követő évtized még inkább csak kísérletezgetéssel telt, hogy hogyan lehet az egyik vizuális médiumot a másikra átültetni. Burton mozijai azért is megkerülhetetlenek és megismételhetetlenek, mert egyértelműen magukon viselik alkotójuk senki mással össze nem téveszthető látásmódját. Mindkettő ízig-vérig Burton mozi (a Batman visszatér elsősorban az), avagy a Sötét Lovag jól állt az akkor még ereje teljében lévő Burtonnek, a gót rendező pedig jól állt Batmannek... no meg a korszaknak. Vagyis egyszerre tudott szerzői alkotás és vérbeli blockbuster lenni, pont ezért volt utánozhatatlan, tett hozzá a legendához (Batman: The Animated Series) mindamellett, hogy nem kellett azzal törődnie, hogy mennyiben felel meg a hardcore rajongók igényeinek, nem kellett más filmeket előkészítenie, hiszen nem volt internet, fórumok, közösségi média. Noha tiltakozó levelek ezrei már akkor elárasztották a Warnert, amikor Keatont bejelentették, mivel alkalmatlannak találták a szerepre, de ezek szerint a korszak rajongói nem voltak annyira kitartóak/erőszakosak, mint Snyder hívei.
És itt máris van egy lényeges különbség, mégpedig az, hogy a filmipar jelenleg már sokkalta kisebb teret enged a kísérletezgetésre, mint 30 évvel ezelőtt. Az alkotói folyamatokat elsősorban stúdióérdekek, előre szondáztatott nézői/rajongói elvárások alakítják (no meg a közösségi média rögtön ítélő ereje) és szomorú kijelenteni, de Keaton (esetleges) szerződtetése is ennek tenne eleget. Burton filmjei vizuálisan gazdagok, és ezáltal élettel teliek, megismételhetetlenek, élvezet elveszni bennük, amelyek valóban igénylik, hogy készüljön hozzájuk egy újabb fejezet (hiszen a hős gazdag történelme is indokolja), ugyanakkor mindkét mozi kerek, lezárt egész. Ha akármelyik méreteset bukott volna, akkor se lenne az emberben hiányérzet, mert a hősök és a gonoszok útja bezárt egy teljes kört, Batman legendája az emberek fejében él tovább.
Mint ahogy rengeteg más minden is. A két Batman-film és Keaton alakítása azért is állta ki az idő próbáját, mert nem magyarázott meg sok mindent, élt a mese, a mesélés szépségének eszközeivel. Csak egy példa. Amikor a Batman visszatérben először pillantjuk meg Keaton Bruce Wayne-jét, ő szótlanul ül a sötét kastélyában, maga elé merevedve. Vár. Majd amint felvillan a Batsignál, talpra szökken és eltökélten pillant ki az ablakon. Készen áll arra, hogy újra belevesse magát az éjszakába és bűnözőket verjen laposra, mert csak ez ad neki megnyugvást, csak ezt ismeri, ebben tud kiteljesedni (és a néző is elsősorban ezt várja el tőle). Amellett, hogy a mozitörténelem egy ikonikus képsora, Burton és Keaton szavak nélkül mesél a figura magányáról, megszállottságáról és küldetéstudatáról. Keaton még az első film forgatásakor jó érzékkel tapintott rá arra, hogy a figurája keveset beszél, mintha fejben mindig máshol lenne, ezért a szövegei jó részét - akármilyen csodásak voltak is - kihúzatta. Ami működött, a színész így tudta megteremteni azt a néma őrt, amely a mai mozgóképes interpretációk alapját képezi (elvégre Adam Westet nehéz lenne annak tartani) és Bale vagy Affleck izomkötegei ellenére is képes volt komolyan vehetővé, fenyegetővé tenni a karaktert (a mélyebb hangtónus Batmanként is tőle származik), hiszen mindemellett a korba, Burton látásmódjába is tökéletesen passzolt.
Ezzel szemben Batman nolani megújulása egyfajta magyarázkodással is járt. Félreértés ne essék! Nem azt mondom, hogy Nolan rosszabb munkát végzett volna Burtonnel szemben. Ő már egy teljesen más korban, más nézői igényekkel szemben, teljesen más megközelítésből ragadta meg ezt a világot. Őt a karakterek, a történetek pszichológiai és filozófiai vetülete érdekelte, hogy ezeket hihetővé, reálissá tegye, Burton egyszerre sötét és játékos szürrealizmusából kirángassa a kegyetlen valóságba. Például, hogy megértesse a nézővel, hogy mi késztet valakit arra, hogy folyton denevérnek öltözve bűnözőket verjen laposra. Ehhez tökéletesen passzolt Christian Bale érzelmekkel elfojtott, feszült játéka és kigyúrt felsőteste, de egyben valamennyit meg is ölt a figura titokzatosságából, a világ misztikumából. Részben Nolannek, részben pedig a filmipar kényszerű eredetmagyarázatának hála - ami már George Lucas Star Wars-előzményeivel is kezdetét vette - mára már ott tartunk, hogy a nézők mindenre kiterjedő magyarázatot várnak, még egy egyszerű, távolba révedő nézésre is. Komolyan. Vagy arra, hogy Bruce Wayne konkrétan hogyan is jutott vissza Gothambe A Sötét Lovag - Felemelkedés című moziban, mert az a válasz nekik egyszerűen nem elég, hogy ő Batman.
Éppen ezért rohadtul nagy a rizikófaktora annak, hogy a teljesen más korszakból, teljesen más elbeszélésmódot alkalmazó Keaton Batmanjét idősen, mentorszerepben visszahozzák, hiszen egy teljesen más ízlésvilággal kell összefésülni, egy nagy egészhez hozzáigazítani. Egyrészről ha Ezra Miller Flash-ével megbolygatják a különböző dimenziókat és ezzel az eddig önálló entitásként működő filmeket, az nem veszélytelen játék (lásd még ugyanitt: Alien: Covenant). Ha Keatont valóban a burtoni dimenzióból teleportálják át valahogy a jelenlegi DCEU-ba, akkor ahhoz az eredeti hangulat, világ újrateremtése is szükséges lesz (ha csak ideiglenesen is), ehhez pedig Keaton mellé - ha csak tanácsadóként is - kellene Burton és ha már itt tartunk, Danny Elfman is. (Igaz, sok anyázás közepette az Igazság Ligájában újrahasznosította a klasszikus Batman-témáját és azóta is hallgathatja, hogy hogyan merészelte... a művészt mostanra már szolgáltatóipari dolgozóként kezelik, de ez egy másik cikk témája lenne.) Másodszor valahogy magyarázatot kell adni a Ben Affleck-féle inkarnáció (esetleges) távolmaradására, kiírására, akinek ugye az eredeti tervek szerint filmeken átívelő szerepe lett volna, ezt pedig elegánsan megoldani szintén problémás, legalábbis egyelőre nehéz innen látni a végét, hogy a Flash-filmből (merthogy Keaton abban tenné először tiszteletét) még egyetlen képkockát sem forgattak.
Tévedés ne essék! Amikor megpillantottam a hírt, hogy Keaton visszatérhet Batmanként hangosan ujjongtam örömömben (efféle hangos ovációt kihozni belőlem már nagybetűs művészet) és most is gyermeki izgalom fog el, ha csak arra gondolok, hogy gyerekkorom hősét ugyanannak az embernek a tálalásában láthatom, ugyanakkor a fentiek miatt bőségesen van bennem félelem, kétség is. Ha a Warner valóban vissza akarja hozni a Keaton által már egyszer életre keltett figura időskori énjét, mégpedig több film erejéig, akkor ezt rendkívül okosan, ügyesen kell megtenniük (és mivel a Warnerről van szó, ebben azért sokunknak okkal van kétsége), hiszen ezen nem csupán egy jelenleg kesze-kusza franchise sorsa múlik, hanem két, a popkultúrát és a filmtörténelmet meghatározó mozi megítélése is, továbbá egy legendás színész renoméja, akit szerencsére a filmesek (pont a Batman és a teljes szakma elé görbe tükröt tartó Birdmannek hála) ismét felfedeztek maguknak az utóbbi években. Vagyis egy behatárolható és lezárható karakterívet kellene ez esetben felvázolni, elvégre Keaton sem mai gyerek a majd 70 évével.
Azt mindenképpen járható útnak tartanám, hogyha valóban a DC eddig nem igazán ábrázolt, fiatal hősei számára lenne mentor figura, toborzó tiszt, akkor ez idővel egy futurisztikus Batman: Beyond mozifilmben végződne (talán ismét Burton dirigálása alatt), amelyben átadja a stafétát nemcsak a fiatal Terry McGinnis karakterének, hanem jelképesen egy sor potenciállal bíró ifjú hősnek is (a hír kapcsán Batgirlről pusmognak), az öreg Bruce Wayne pedig végérvényesen letenné majd a lantot, Keatonnel együtt, aki végleg búcsút intene a figurának. Mert akármennyire is reményteli, izgalmas az, hogy Batman visszatér, legalább annyira aggodalommal teli, hogy a világ egyik legnagyobb stúdiójának franchise-a kénytelen a kezét fognia a régi legendáknak és azok segítségével életben maradni.