Ingerszegény. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott a Point Blank film kapcsán (magyarul elvileg Közvetlen célpont lett a címe, de inkább maradjunk az eredetinél), miközben a stáblista pergett előttem. Pedig a hivatalos előzetes után egy kellemes kikapcsolódást nyújtó akciólövöldének könyveltem el, ami annak ellenére, hogy nem akar nagy babérokra törni, hozza a hoznivalót - ami manapság egy akciófilmtől már-már elvárás. Viszont a július 12-i premiert követően pechünkre még ezt a minimális szintet sem volt képes elérni, ehelyett páros lábbal ugrott bele a feledhető és a teljesen lényegtelen filmek mocsarába. Nem ez lesz az az egész estés film, amivel a Netflix eladja magát, de még egy hétvégi filmes kikapcsolódásnak sem lesz jó.
Holott az előzetes és persze a klassz színészgárda nagyon nem ezt takarta. Egyrészről egy rettentő pörgős, izgalmas akciószcénákkal teletűzdelt moziként adta el magát (pedig nem is mutatta be egyetlen egy mozi sem), ami egy sörös-boros baráti összejövetel alkalmából tökéletesen elduruzsolt volna a háttérben. Másrészről pedig kisebb bizakodásra adtak okot a színészek és a készítők neve is; a filmet az a Joe Lynch rendezte, aki (megkockáztatom) soha nem fog bekerülni a direktorok felsőbb kategóriájába. Ő az a filmes, aki megrekedt a még szórakoztató, piff-puff látványmozik szintjén (pl. a Salma Hayek nevével eladott Everly - Gyönyörű és veszélyes vagy éppen a Mayhem - Súlyos testi sértés Samara Weavinggel), és onnan nem is szeretne kikerülni. Viszont a két főszereplő meglepően jó párosnak bizonyult, hiszen Anthony Mackie és Frank Grillo nem idegenek egymás számára. Mind a 2014-es Amerika Kapitány: A Tél Katonájában és mind a 2016-os Amerikai Kapitány: Polgárháborúban már harcoltak a két ellentétes oldalon mint Sólyom és Crossbones. Mackie rendesen beletenyerelt a Netflixen futó projektek legtöbbjébe (mint a közel szörnyű IO, avagy a Black Mirror legújabb évada), és Grillo is nagy bőszen errefelé kacsintgat (Fightworld, Wheelman). Viszont mindebből semmi sem úgy alakult, ahogy elképzeltük…
A Point Blank egy kórházban dolgozó ápoló, név szerint Paul (Mackie) történetét mutatja be, ahogy a már-már túlzóan idillinek mondható élete fenekestül felfordul. Egyik este, mikor behívják dolgozni, mert egy gyaníthatóan bűnöző (Grillo) ájultan fekszik a kórházban, az otthon maradó terhes feleségét elrabolják, és arra kényszerítik Pault, hogy szöktesse meg a bűnöző Abe-et, mert valójában ártatlan az őt ért vádakban. Paul belemegy a játékba, és megszökteti a férfit, viszont ezzel nem csak a rendőrök, hanem az Abe-re vadászó rosszarcúak kereszttüzébe is kerül, és egy macska-egér játék közepén találja magát, ami külön bemutatja a bajtársiasságot, a zsoldoslét szörnyűségeit, a természetesen korrupt rendőröket és bizonyítani vágyó fiatalokat.
Már az elején érdemes leszögezni, hogy a film tökéletes ellentéte annak, amit a papíron leírt története és az előzetese sugallt. A Point Blank egy végtelenül lassú, unalmas, semmitmondó alkotás lett, ami kicsit sem izgalmas, vagy pörgős, vagy látványos. Teljesen ráillik a "közel 20-30 évet késett" kifejezés, hiszen ha ez a film ténylegesen a '80-as évek vége felé jelent volna meg, akkor egy a maga korában élvezhető buddy movie lett volna, amit a technikai hátrányai ellenére is lehetett volna szeretni. Viszont 2019-ben, olyan akciófilmek után, mint a Mad Max: A harag útja, a John Wick-trilógia, a Mission Impossible-alkotások vagy éppen a jobban sikerült Marvel-mozik, a Point Blank arcpirítóan kilóg a sorból. Egész egyszerűen ebben a filmben nem történik semmi kirívó; minden egyes fordulatot, tanulságot, "nagyobb" volumenű jelenetet ismerünk, ezerszer láttuk már sokkal jobban bemutatva, tálalva. Egy akciófilmhez képest pedig összesen van két darab lövöldözési szekvencia és kész, vége, ráadásul azok sem valami eget rengetően izgalmasak vagy megkapóak.
Még ha akciófilmnek nem is akciófilm, de legalább ha jó karakterekkel vagy igényes jellemfejlődéssel rendelkezne az alkotás, akkor csak-csak megbocsáthatóak lennének a fentebb leírt (megjegyzem lényeges) dolgok. Viszont ezeket is nagyítóval kereshetjük és pusztán a hűlt helyüket találjuk: az, hogy jellemfejlődés kimerül abban, hogy a szereplők előbb elszámolnak tízig mielőtt megszólalnának. Még úgymond karakterekről sem beszélhetünk, hiszen itt mindenki egy, maximum két jellembeli tulajdonsággal rendelkezik, amiket még maguk a színészek sem tudnak hitelesen bemutatni. Anthony Mackie élete egyik legrosszabb alakítását láthatjuk jelen esetben, ami talán a film eleji "tükörbe nézős - kapkodva lélegzős" jelenetnél csúcsosodik ki. Frank Grillo ezzel szemben meg sem erőlteti magát; a szövegét pontosan elmondja, vicsorog vagy kettőt és vége, ami talán amiatt tekinthető közel tragikusnak, mert egy 2017-es szintén Netflix-filmben (Wheelman) drámát és érzelmeket is bele tudott csempészni a játékába, ami flottul működött is. Itt viszont csapnivaló.
Viszont mindezekkel egyetemben a Point Blank film lehetett volna szórakoztató, lehetett volna bűnös élvezet, de még ezt sem volt képes elérni. Nem izgalmas, nem látványos, nem pörgős egy akciófilmhez képest, és ha a fentieket ezek mellé csapjuk, akkor már teljesen érhető a borzasztóan alacsony pontszámok, vélemények, százalékok felbukkanása a film értékelésénél. Konkrétan minden porcikámat megerőltetve se tudok egy épkézláb, pozitív dolgot kiemelni az alkotással kapcsolatban, leszámítva azt, hogy egyáltalán nem kötelező megnézni. És ez egyfelől elkeserítő, hiszen azt mindig szem előtt tartjuk, hogy bármilyen rossz is az adott film, egy pozitívumot biztos ki tudjunk emelni (legalább), másfelől pedig ez a legfontosabb kérdést vonja maga után, amit egy filmes produkció csak megkaphat, miszerint akkor minek készült el? Ha a stábban, a készítők közül senki nem érezte magáénak ezt a projektet, akkor miért nem fújták le, és adták volna oda a lehetőséget sokkal ambíciózusabb, bizonyítani vágyó kezdő filmeseknek, akik tömegével ott tolonganak a producerek/ügynökök ajtói előtt?
A Point Blank büszkén állhat be az idén januárban debütált Polar mellé, annyira röhejes és pocsék lett, viszont ez legalább egyvalamit megint bebizonyított: Hollywoodban még mindig nagyon tudnak szerethető, izgalmas előzetest összevágni. A filmet maximum amiatt lehet ténylegesen filmnek nevezni, mert több mint 70 perc, de ezen kívül mindenben megbukik, amiben meg lehet. Nem ez a világ legrosszabb alkotása, szó se róla, de még a középszert sem tudja hozni. Ha a YouTube-ra készült volna, még annak is borzasztó lenne, de legalább másként kezelnénk, másként viszonyulnánk hozzá. Nem a Point Blank fogja aláásni a Netflix filmek színvonalát (hiszen azért jó néhány nagyon kiváló és közel fantasztikus alkotás látott már ott napvilágot, mint a Beasts of No Nation, a Mudbound, az Apostle, a The Ballad of Buster Scruggs, az I Am Mother, a Roma, a The Other Side of the Wind, az 1922, a Gerald's Game, a The Meyerowitz Stories, a 22 July és még bőven lehetne folytatni), de ha minél előbb elfelejtjük ezt a borzalmat, annál jobb lesz mindenkinek. És főleg azért, mert a Point Blank egyáltalán nem ér ennyit.