Hirdetés

Vélemény: Miért is érdektelen az Oscar?

|

Avagy találkozhat-e valaha a közönség ízlésével?

1 hete, hogy lezajlott a 90. Oscar-gála, amely viszont az általános vélemények szerint nem csupán érdektelen volt és jóformán meglepetésektől mentes, hanem 26,5 milliós nézettségével negatív csúcsot is döntött.  Az Akadémia már hosszú évek óta folyamatos harcot folytat a közönség kegyeiért és eleddig igencsak hullámzó eredményeket tud csak felmutatni. A kérdés, hogy létezik-e egyértelmű megoldás? Rögtön lelövöm a poént: nem, nem létezik. Ez persze nem jelenti azt, hogy az Oscar ne ragadhatná meg jobban a nézők figyelmét, éppen ezért pontokba szedtem, a lényegi kérdéseket. 

Hirdetés

A gála hossza

Az idei show egyik leginkább egyértelmű kritikája - amit a Facebookon mi is nehezményeztünk - hogy túlontúl hosszú az a 3 óra 50 perc, amit negyed óránként meg is szakítanak  reklámmal. Célszerű lenne a gálát 2 óra hosszúságúra, vagy legalábbis 3 óra alatt tartani a játékidejét. Ennek egyik leginkább célszerű eszköze az lenne, ha a betétdalok nem kapnának külön műsoridőt, mivel ezek felkonferálásával és előadásával feleslegesen elmegy az idő, pláne akkor, amikor nincs egyetlen érdemi nóta sem a jelöltek között. Idén szerencsére volt, viszont a Szólíts a neveden! és a Coco betétdalai mellett a többi kifejezetten érdektelenre sikeredett. Ha már elő kell adni, akkor célszerű lenne, ha a gála végén a nyertes zárásként tenné ezt meg.

Legközelebb a legrövidebb showt levezénylő host kap egy jetskit.

Ugyan ez már jelenleg is így zajlik, hogy az egy kategóriába esőket, mint a hangvágás, hangkeverés, vagy az animációs- és dokumentumfilmek esetében lehetőleg egy svunggal adják át őket, nem kellenek külön díjátadók mindegyik kategóriához. Viszont ha már ezek következnek, akkor a felkonferálás, a felvezetés legyen annál szórakoztatóbb és látványosabb, mint hogy Mark Hamill azt hajtogatja, hogy "Csak ne mondd a Kaliforniai álmot! Csak ne mondd a Kaliforniai álmot!"

A gála struktúrája

Itt el is érkeztünk az Oscar egy másik fontos aspektusához, annak szerkezetéhez. Nem azzal van a probléma, hogy a kevésbé fontos kategóriák vannak elől, hanem azzal, hogy a show-t miként tölti ki az adott házigazda. Míg Jimmy Kimmel a tavalyi malőr ellenére is egy rendkívül szórakoztató műsort hozott össze, azt már akkor is ellehetett mondani, hogy nem a show elemekre helyezte a hangsúlyt, hanem a verbalitásra.

A (legnagyobb?) showman, Hugh Jackman a 2009-es gálán.

Márpedig az Oscarnak kellenek ezek a szegmensek, hiszen itt mégiscsak a filmvilág és a szakma ünnepléséről, saját vállon veregetéséről van szó (erről később picit bővebben). Viszont ezekkel sem lehet túlzásokba esni, mint tette ezt annak idején Hugh Jackman, aki egy valóságos revü show-t csinált az egészből, amelyben hostként ráadásul alig szerepelt. Ebből a szempontból pedig még mindig hálásabb egy Jimmy Kimmel, egy Jon Stewart, egy Seth McFarlane vagy egy Neil Patrick Harris, amennyiben nem kötik meg a kezüket, de talán jobb lenne, ha párban csinálnák, így valaki a verbális részért, van aki pedig a már említett látványos szórakoztatásért felelne. Sajnos azonban az Akadémia producerei látványosan nem engedik szabadjára őket, nehogy az idősebb tagokat, avagy nézőket megsértsék.

Az Oscar túlságosan politikus?

Az Oscar már évtizedek óta reflektál a közéletre, vagy legalábbis próbál, ez nem újdonság, hiszen a 2002-es gála egyértelműen 9/11 árnyékában telt, amelyen még a gálától évtizedek óta magát távol tartó Woody Allen is felszólalt. Nem is tehet mást, hiszen a filmek maguk is ezt teszik a maguk módján, ahogyan azt írtam is korábban, az életben maradásukhoz, az anyagi megtérülésükhöz, a relevanciájuk ez elengedhetetlen. Ráadásul az idei gála kapcsán rengeteg mindenre kellett reflektálnia az elmúlt évből: ezek élén ott volt a Weinstein-botrány és a #metoo kampány, kisebbségek helyzete, a Wonder Woman és a Fekete Párduc menetelése, a Trump-éra aktualitásai, nem beszélve a tavalyi botrányos Kaliforniai Álom-Holdfény bakiról, amely mellett még ott voltak az Oscar-esélyes filmek. Rendkívül nagyot ment az elmúlt 1 évben a filmvilág, ahogy arra Kimmel már a nyitóbeszédében is utalt.

Emlékszem azokra az időkre, amikor Hollywoodban nem hitték, hogy egy nő vagy egy fekete kisebbségi egy szuperhősfilm főszereplője lehet. Azért emlékszem erre, mivel tavaly márciusban történt.

Maga a gála még mindig kevésbé politikus, mint egy-egy film körül kialakult párbeszéd, elég csak megnézni nálunk A víz érintése körül kialakult vitákat, a folyamatos PC-zéseket, amelyek kapcsán pont, hogy a filmről nem folyik érdemi diskurzus. Ezt már múltkor kifejtettem, de ettől függetlenül érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy vajon idehaza miért nem tud maga a szakma sem mit kezdeni del Toro filmjével. Ebben talán közrejátszik az, hogy a film az amerikai, avagy a nyugati közízlés szája íze szerint készült, az abban a társadalomban megfigyelhető, észlelhető kulturális és társadalmi jelenségekből indul ki, amelyek a közép-európai/balkáni ember számára sokkalta idegenebbül hathatnak.

Változatosabb műfajok, nyitás a nagyobb közönség felé

Ennek kapcsán fel is róják a gálának, hogy túlontúl nagy hangsúlyt fektet a megtörtént eseteket, életrajzokat, kisebbségiek helyzetét feldolgozó alkotásokra és nem enged teret a nagyobb, a szélesebb közönséget megmozgató filmeknek, ami a nézettségben is visszaköszön. Ez azonban túlságosan le van egyszerűsítve. Egyrészről a legtöbb alkotás, amely eljut az Oscarig, rendre képviseli magát a különböző fesztiválokon, egyenesen onnan indulnak. A Szólíts a neveden! a tavalyi Sundance Filmfesztiváltól, 2014-ben A Grand Budapest Hotel a Berlinálén kezdte meg a diadalútját (többek között ezért is nyerhetett a filmzenei kategóriában Alexandre Desplat Hans Zimmerrel szemben, mivel sorra díjazták), a Saul fia pedig Cannes-tól menetelt előre. Ezekkel szemben a legtöbb látványfilm - ahogy a megnevezésük is mutatja - a látványon túl nem sok mindent tud felmutatni, ha meg igen, akkor az a szimpla szórakozásnál nem több (lásd. Marvel), hiába volt arról szentül meggyőződve Vin Diesel, hogy a Paul Walker hattyúdalának szánt Halálos iramban 7 az esélyesek között lesz és egy újabb Sötét Lovag kerekedhet belőle. 

Ha Ledgert sem jelölték volna, akkor garantáltan lángba borult volna az Akadémia.

Ha pedig már Nolan-remekművénél tartunk. Annak idején a film kimaradt a Legjobb film szórásából, viszont az ezt követő évtől kezdve (nem kis részt a felháborodottak panaszaira hallgatva) az Akadémia kibővítette  a kategóriát, hogy szélesebb palettáról kerüljenek be alkotások. Ez a nyilvánvaló érdekek mellett (nézettség=> bevétel) a frissebb, üdébb hang megütését, a változatosabb felhozatalt is szolgálta és akarva-akaratlanul is jobb teljesítményre sarkallhatja a filmeseket. Így már bekerülhet olyan is a legjobb film kategóriájába, mint a Fel!, az Eredet, a Mad Max: A harag útja, vagy akár jövőre vélhetően a Fekete Párduc, legalábbis az előzetes híresztelések szerint, amire még Christopher Nolan szerint is hatalmas az esély.

A Mad Max mondandójában is tudott aktuális lenni.

Hogy miért nem kerül be akkor mégis több alkotás? Egyrészt, ahogy fentebb írtam, nem készülnek olyan minőségben, másrészt pedig mostanra a szerzői filmek és a szórakoztató alkotások élesen elkülönültek egymástól. A nagy stúdiófilmek elsősorban a szórakoztatást tűzik ki célul maguk elé, ami nem jelenti egyfajta minimális üzenet hiányát, csak ez nem elegendő az Akadémia mércéjének, a komolyabb mondanivalók pedig a független filmekre és a sorozatokra maradnak. Nem hiába váltogatnak a nagy nevek is, mint Jennifer Lawrence, Michael Fassbender, vagy James McAvoy (csakhogy a három mutánst említsem) a kettő között, hiszen ha megcsípnek egy jól fizető és minőségi franchise-t, ami mellett a rajongók is kitartanak, kedvükre válogathatnak a számukra érdekesebb, nagyobb kihívásokat rejtő, kisebb produkciók között és több réteghez is szólnak, a fiatalokhoz éppúgy, mint a szakmához.Azzal viszont, hogy (ideje korán) olyanokat díjaznak, mint Jennifer Lawrence (Napos oldal), vagy Eddie Redmayne (A mindenség elmélete) egyértelműen a fiatalok felé is próbál nyitni az Akadémia.

Kivédhető-e a papírforma?

Az Oscarnak gyakran felróják, hogy híján van az érdem meglepetéseknek, vagy pedig ha van, akkor azok is inkább kellemetlenek. Azt viszont sokan elfelejtik - és erre már fentebb is utaltam - hogy az Oscar, az egy 1 éves fesztiválszezon lezárása, avagy betetőzése, és mire idáig jutunk, addigra képbe kerülünk a kategóriák esélyeseit illetően. 

"Meglepetés!!! A Holdfény nyert."

Viszont ez is nagyban függ az adott év filmtermésétől és azok minőségétől. Míg az egyik évben egy-egy alkotás "túlnyerheti" magát, avagy elhalmozhatják díjakkal, addig a következőben valószínűleg nincsen érdemi nyertes és a díjak szépen eloszlanak. Ez az utóbbi években egyébként is egy jól tetten érhető tendencia, hogy  az Akadémia inkább igyekszik elosztani igazságosan a jelöltek között a szobrokat, vagyis míg pár éve a Legjobb film és a Legjobb rendezés díja rendre ugyanannál az alkotásnál kötött ki, addig az utóbbi években rendre szétválik a kettő, van hogy kisebb felháborodást követve (Túl a barátságon - Ütközések), és van, hogy mindezt mellőzve (Gravitáció - 12 év rabszolgaság). 

A változás szele, új kategóriák, régi műfajok elismerése

Az Akadémia törekszik a változásra ez tetten érhető nem csupán az elmúlt évek díjazottjain (Holdfény, Birdman, A visszatérő), hanem az idei víz érintésén is, hiszen egy fantasy, egy mese nyerte a legjobb film díját, egy olyan alkotás, amely nem egy franchise bejáratott darabja volt, mint A király visszatér, amelynek a technikai teljesítménye letudta nyűgözni a tagokat, hanem egy ebbe a zsánerbe csomagolt szerelmes film, amely mindemellett aktuális is tudott maradni. Ez viszont továbbra sem változtat azon a tényen, hogy a sci-fitől, vagy  a fantasy-től alapvetően még mindig fázik az Akadémia. Pár éve hiába kampányolt a Warner a Harry Potter és a Halál Ereklyéi II. részéért és elsősorban Alan Rickman jelöléséért, nem álltak kötélnek, ezzel megint sokak felháborodását kiváltva, de ugyanezt meglehetne említeni az Egy új remény kapcsán éppúgy, mint most a Szárnyas fejvadász 2049 esetében és akkor még a látványos félredíjazásokról (pl. a most jutalmazott Roger Deakins, a kétszeres gitárpengetéssel legjobb filmzenei Oscarral jutalmazott Gustavo Santaolalla vagy a Vaslady Legjobb smink díja) nem is beszéltünk. Az Akadémiai tagok többsége még mindig 60 év fölötti fehér férfiakból áll, és ugyan próbálkoznak megfelelni az elvárásoknak, úgy nehéz, ha a tagok meg sem nézik a kiküldött screenereket, csak a kollégák és a kritikusok szavai alapján szavaznak, vagy ignorálnak egy Túl a barátságont, mert az ellentmond mindannak, amilyen westernt ők készítettek évtizedekkel ezelőtt. Ezt később esetleg (túl)kompenzálással próbálják meg kiegyenlíteni, akár a feketékről, akár a melegekről, vagy a nőkről legyen szó. 

"Adjatok már végre egy drááágaszágosz aranyszobrot!"

És akkor még nem beszéltünk az új technikai lehetőségekből adódó díjazásokról, mint amilyen a Mocap-technológia. Andy Serkis folyamatos ignorálását A majmok bolygója, valamint A Gyűrűk Ura-filmek kapcsán folyamatosan nehezményezik, de a színész elmondása szerint már javában dolgoznak azon, hogy a mocap és a szinkron teljesítményt is elismerjék. Előbbi esetében szóba került egyrészt a külön kategória létrehozása, viszont jelenleg még nincs éves szinten annyi és olyan minőségű alakítás, hogy azokat jelölni lehessen. (És egyébként is mindet Serkis nyerné.) Szerintem itt is célszerű lenne ugyanúgy szétválasztani, mint a sminkesek esetében is, hiszen A legsötétebb órában is Gary Oldmant láttuk elmaszkírozva, ami a teljesítményéből semmit sem vont el - éppen ellenkezőleg, hiszen máshogy kellett mozognia, játszania - és a sminkcsapatot is díjazták. A mocap esetében is ugyanez lenne a célszerű, hiszen ugyanazok az elvek érvényesülnek, mint fentebb, csupán a végeredmény látványosabb és a lehetőségek korlátlanabbak. 

Az Oscar továbbra is szakmai díjazás

Elérkeztünk a talán leglényegesebb ponthoz, vagyis hogy kikhez szól az Akadémia? Ezt a fentiekben többször is pedzegettem, de célszerű nyíltan kimondani, hogy itt mégis a szakma magát ünnepli, magát díjazza, a saját tudása, elvei mentén. És ez ugyanígy van Cannes-ban, a Berlinálén, vagy a BAFTA-n. Egy alkotó, egy rendező, egy színész, egy operatőr, egy forgatókönyvíró, egy maszkmester, egy producer, magyarán egy a filmiparban dolgozó delikvens, aki belülről látja  a folyamatokat, az más elvek mentén értékeli a filmeket, mint akár a kritikus, vagy akár az egyszeri néző. És akárcsak egy kritika esetében, egyetlen filmfesztivál, vagy díjátadó sem fog soha olyan döntést hozni, amellyel mindenki, maradéktalanul elégedett, vagy ami évek múlva is relevánsnak hathat (hol is van azóta A némafilmes és csapata?). Nem közönségdíjazásról van szó - arra számos másik show és díjátadó ott van - még ha a BAFTA, vagy a Golden Globe könnyebben is csúszik, de azokra kisebb figyelem is irányul.

"Mi mind egy nagy család vagyunk."

Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy az Akadémia gondolkodása még mindig túlontúl poros, merev. A tagok átlag életkorából adódóan számos kérdésben régimódiak, ezért még jó ideig csodaszámba megy, ha egy képregény gonoszt, mint Heath Ledger Jokere díjra jelölnek, és még jó ideig mindennapos lesz, hogy az olyan "tipikusan Oscarra gyártott" alkotások, mint A király beszéde, A mindenség elmélete, vagy A legsötétebb óra inkább kerül díj közelbe, mint egy olyan alkotás, amitől mondjuk kellemetlenül érzik magukat a tagok. Viszont az, hogy mostanra már az olyan, egyértelműen kis független - és érdemi kampány, lobbi híján jóformán esélytelen - gyöngyszemek, mint a Lady Bird, a Holdfény, vagy A messzi dél vadjai is ott sorakoznak a jelöltek között azt mutatja, hogy az Oscar igenis változik. Még ha ezt lassan is teszi.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.