A napokban a mozikba került Fekete Párduc már a bemutatását megelőzően sem volt mentes a botrányoktól. Ezeket kivételesen nem valamilyen film körüli botrány, vagy bárminemű újraforgatások jelentették, hanem elsősorban dühödt DC rajongók egy csoportját, akiknek szent meggyőződésük, hogy a Disney-vel szemben elfogultak a kritikusok és szabotálják a Fekete Párduc értékelését. (Utóbbi egyelőre az IMDb-n úgy fest be is vált, az egyértelműen pozitív kritikai visszhang ellenére ugyanis 7 csillag alatt indult a film.) Szerintük a világ minden részén lefizetik az ítészeket, ennél fogva a Marvel- és Star Wars-filmekről éppúgy nem születnek reális értékelések, mint a DC "érdemtelenül" lehúzott alkotásairól, amelyek nem csak a bevételeken látszódnak meg, hanem a stúdiókat arra kényszerítik, hogy az eredetileg ezen fanok szerinti kiváló koncepciót dobják a kukába és a fent említett riválisokhoz hasonlóan könnyed hangvételű alkotások szülessenek. Azonban ez nem egy új keletű jelenség, a filmes fórumokon, cikkek alatt évek óta fokozódó, sokszor dühödt kirohanások újabb testet öltése mindez, amelyről minél nagyobb kontextusban érdemes beszélni.
Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen oldalon elsősorban mindenki filmekről szeret olvasni - és az újságírónak is nagyobb öröm, ha magáról az alkotásról és nem az a körüli hisztériáról, a jelenség okairól kell írnia - viszont azt is meg kell értenie az olvasónak, avagy a filmnézőnek, hogy olykor a társadalmi változásokat is szükséges szóba hozni, hogy megértsük, avagy megértessük mi miért történik. Mert ne áltassuk magunkat! Amikor elhangzik egy-egy feministázás, vagy nem is annyira burkolt zsidózás a kommentekben, akkor azzal automatikusan megvan mérgezve a filmről, mint művészi alkotásról alkotott párbeszéd és vagy a szándékosan, vagy a társadalom eme megnyilvánuló frusztrációjában el is tereli az adott moziról való véleménynyilvánítást. A másik hazugság - avagy önámítás, ha úgy tetszik - hogy moziba szórakozni járunk, kikapcsolódni. Nem akarunk a világ gondjairól hallani, ne mutogassanak bennük melegeket, ha a saját életünkben képesek voltunk őket teljesen kizárni. Csakhogy aki ezzel a magyarázattal takarózik, az elfelejti azt, hogy a művészetnek mindig is feladata volt a valóságra, a társadalomban bekövetkező problémákra reagálni, máskülönben a filmipar (amelynek a megnevezésében az IPAR szó nem véletlenül szerepel) rég megállt volna még a némafilmeknél és Borathoz hasonlóan mi is örülnénk neki, hogy bemutatták nálunk a King Kongot. Az 1933-asat. Viccet félretéve azonban mi lehet a probléma?
"Végre nem fekete-fehér karaktereket kell játszanunk!"
A kulcsszó mindenképp a diverzitás, avagy a sokszínűség. Az elmúlt bő 100 évben több változás állt be az emberi jogokban, mint az azt megelőző 2000-ben együttvéve. Szavazathoz jutottak a nők, jogaikért harcoltak a feketék és a melegek, a legtöbb országban eltörölték a halálbüntetést, mindemellett Glóbuszunk a történelme során a kisebb-nagyobb háborúkat leszámítva az elmúlt évtizedekben viszonylagos (avagy látszólagos) békében élt, ennek következtében - csakhogy Ryan Coogler aktuális filmjének idevágó passzusát idézzem - leomlottak a falak és hidak épültek a különböző országok között (sokkalta gyorsabban, mint előtte bármikor). Ezzel viszont a világ szemmel láthatóan nem tudott lépést tartani - legalábbis nem minden része - pláne a tömegkommunikáció turbógyorsaságra kapcsolásával, és akkor még nem említettük a túlnépesedés problémáját, valamint a kultúrák ütközését sem.
Az első vacsora a barátnőd szüleivel mindig kínos.
Erre nemhogy a világ kormányzati szervei, de a szórakoztató ipar sem tud normális ütemben reagálni. Amikor Sidney Poitiert az 1967-es Találd ki, ki jön vacsorára! című klasszikusban fehér kedvese (Katherine Houghton) bemutatja a - mellesleg liberális szellemiségű - szüleinek (Katharine Hepburn és Spencer Tracy) az nem csupán a film szereplői szemében számított nagyon is merésznek annak fényében, hogy alig néhány évtizeddel azelőtt a feketéket is kifestett fehér színészek alakították és akkoriban még az efféle kapcsolatokat több államban is törvény büntette. Poitier, de azóta többek között Denzel Washington, Morgan Freeman, Halle Berry, Octavia Spencer, vagy Viola Davies fekete színészként nyert Oscart, nem kis részt hozzájárulva a filmművészethez és emelve a fekete közösség öntudatát. 1969-ben a Jon Voight és Dustin Hoffman nevével fémjelzett Éjféli Cowboy pornográf tartalomnak minősült, mert férfi prostituáltakat helyezett a középpontba, és melegeket is szerepeltetett benne (olyan korról beszélünk, amikor ezt még sokkterápiával is "gyógyították"), amiért az Akadémia könyörgött John Schlesinger rendezőnek, hogy vágja meg filmjét (az nem tette meg, a film Oscart nyert, a korhatár-besorolást pedig ez követően újra fazonírozták), manapság pedig sorozatok állandó szereplői, filmesek gyakori témája a másság, annak megélése, és nyíltan meleg hírességek, mint Neil Patrick Harris, vagy Jodie Foster a showbusiness legnagyobb sztárjai, míg a nők esetében az engedelmes, odaadó háziasszony, avagy könnyes szemű szerelmesektől eljutottunk a férfiakat megszégyenítő hősnőkig, mint Ellen Ripley, Sarah Connor, Furiosa, Leia, vagy Katniss Everdeen éppúgy, mint a női lélektannal, életmóddal foglalkozó Hatalmas kis hazugságok.
Stephen King eredetijében Red (Morgan Freeman) egy fehér, vörös hajú ír férfi volt.
Vagyis a szórakoztatóipar - nem csak a filmeket, de a könyveket, képregényeket, zenéket is beleértve - lényegesen sokszínűbb lett, akárcsak a világ maga. Ugyanakkor a társadalmi berögződések, a több évszázados hagyományok nem kopnak ki, avagy ha képesek rá, nem idomulnak ilyen ütemben ezekhez a változásokhoz. (Ennek tökéletes látlelete a Weinstein-botrány és ami körülötte forog.) A nők még mindig a férfi színészek gázsijának töredékét kapják - ha pedig ennek tetejébe színes bőrűek is, akkor a töredék töredékét - a feketék jobbára még mindig alul reprezentáltak, akárcsak a melegek, akiknek ábrázolása számos országban propagandának minősül, ezért tiltják is, ez pedig bevételkiesés lehet a stúdiónak. De ez csak a mérleg egyik nyelve, a másikban ott van a néző. Margit néni nem érti a kis borsodi faluban, hogy Sandra Bullock miért a karriert erőltette a Nászajánlatban, hogy aztán hozzá keljen mennie a Ryan Reynoldshoz, nehogy kitoloncolják, hiszen 40 évet ledolgozott a helyi termelőszövetkezetben és 42 éve él boldog házasságban, olyan fekete embert, mint a Morgan Freeman vagy a Danny Glover csak a Halálos fegyverben és A remény rabjaiban látott, azt pedig végképp nem érti, hogy a Barátok közt Tóbiásának miért kell kérkednie azzal, hogy meleg, hiszen annak idején a Gézáról és a Béláról is mindenki tudta a faluban, csak senki sem beszélt róla. Azonban ezt a "gondolati izolációt" nem csak a Margit nénik, hanem közvetlen környezetük, rokonaik, barátaik, ismerőseik (és azok hozzátartozói) is képviselik - és akkor most a politikát és a vallást direkt nem keverem bele - akik ezzel nem tudnak mit kezdeni. Hovatovább dühösek lesznek, frusztráltak, mert a világ nem úgy működik, ahogy addig hitték és a magyarázatot éppúgy kereshetik a Bibliában, mint a "régen minden jobb volt" féle önámításban (inkább másképp volt jó vagy rossz), vagy a különböző konspirációs elméletekben. Magyarán bármiben, ami megnyugvást hoz a számukra, önigazolást ad és nem készteti őket arra, hogy a nézeteikkel teljesen ellentétes válaszokkal szembesüljenek, felülbírálják egész életükben magukkal cipelt, sziklaszilárd(nak hitt) világnézetüket.
A white trash már a filmekben is célba veszi a nőket és a feketéket.
Ezzel pedig el is érkeztünk a lényegi részhez, vagyis a film meg- avagy ilyen esetekben sokszor elítéléséhez. Azzal, hogy a korábbi részekkel ellentétben a Star Wars Rey személyében női hőst avatott, sokak szemében feminista kiáltvány lett, mit sem törődve azzal, hogy egyrészt a lányoknak a sok hercegnő mellé adott egy teljesen új figurát példaképként, másrészt figurája morálisan semmivel sem ad kevesebbet, vagy többet egy Luke Skywalker által képviselt értékrendnél, a Fekete Párduc pedig annak ellenére túlságosan politikailag korrekt ezen megállapítások szerint, hogy afrikai országban, afrikai törzsek leszármazottait helyezi a középpontba. Az egyik probléma, hogy az olyan fogalmak, minthogy feminista sokak számára egyet jelent a férfigyűlölő nőkkel (kétségtelenül van ilyen is, őket a közbeszéd igyekszik elkülöníteni a femináci kifejezéssel), nem pedig azzal, hogy a társadalom területén azonos jogokra törekednek (lásd azonos bérek, zaklatások érdemi kezelése), a filmekben, sorozatokban pedig mindez abban nyilvánuljon meg, hogy a 21. századi nőt is merjék belevalónak ábrázolni éppúgy, mint esendőnek, érzékenynek. A politikai korrektség pedig azzal kapott negatív jelentéstartalmat, hogy egyesek szerint jobb színben tüntetik fel és túl reprezentálják a feketéket, ázsiaiakat, melegeket, vagy éppen a nőket, miközben csupán szerepelteti, ábrázolja őket, igaz így is van, hogy sztereotipikusan teszik mindezt (feketéket lásd a Halálos iramban-szériában, melegeket pedig A szépség és a szörnyetegben). Ilyenkor jönnek azok a kényszer magyarázatok, hogy egy szám szerinti, előre meghatározott kvóta alapján történik, mert ha nem, akkor egyből visonganak ezen csoportok különböző érdekvédelmi szervezetei.
DC fanatikusok tüntetnek a Warner székházánál Az Igazság Ligája Snyder-féle változatáért. Mindannyian. Hétvégén.
Továbbra sem kívánok politizálni, de Magyarországról éppúgy sokaknak elképzelhetetlennek hathat az, hogy bizonyos embercsoportoknak, akik a történelem folyamán okkal tömörültek egy egységbe vannak képviselőik, mint amennyire ez az értetlenség meghatározó Donald Trump Amerikájában, mely szerint a fehér embernek, szimplán azért, mert fehér semmi ilyesmire nincs szüksége, hiszen a történelme során elnyomásban legfeljebb más nemzetek által volt részese, de sosem a bőrszíne, a neme, vagy az orientációja okán. Trump megválasztásában pont az játszott közre, hogy míg az évtizedek alatt a kisebbségek kialakították a képviseleteiket, harcoltak a jogaikért - akár tettlegesen, akár lobbizva - és szépen beszivárogtak a tömegkultúrába (amiben a film, mint művészeti ág folyamatosan új csapásirányai, ábrázolásmódjai is közrejátszottak), addig rengetegen - főleg a "white trashnak" is gúnyolt fehérek - úgy érezték, hogy ők nincsenek képviselve, elveszve érzik magukat, csak mert nem látták, vagy nem akarták látni mindezeknek a folyamatát. Ez tavaly azokban az - egyébként Trump támogatói köréhez is köthető - alternatív jobboldali (alt right) mozgalmakban kulminálódtak, amelyek a polgárháborúban a rabszolgatartók oldalán harcoló Lee tábornok szobrainak visszavonása elleni megmozdulásokat szerveztek (és okozták ott emberek halálát), és amely mozgalmakhoz - csakhogy a politika fertőjét végre magunk mögött hagyjuk és visszakanyarodjunk a cikk témájához - a Facebookon alakuló DC Rajongói csoport vezetőit is kötötték, akik a Fekete Párduc leminősítésére készülődtek (később azért a DC rajongók megmutatták, hogy kivetik magukból az ilyen bomlasztó egyéneket és összefogtak a jó ügy érdekében).
Egy nyugati iskola osztályának összetétele olyan tagokból áll, mint Peter Parker haverjai.
Mert ne legyenek kétségeink! Ügyelnek arra, hogy egy film minél szélesebb tömegeket szólítson meg. Ezt elsősorban az egyszerű, könnyen fogyasztható tartalommal és minél diverzebb szereplőkkel kívánják elérni. Amikor a mozilátogatottság évről évre komoly harcot vív a kalózkodással és a streamingszolgáltatókkal a minél szélesebb közönség megnyeréséért (no meg persze az ezzel együtt járó bevételért), ahhoz minél több embert kell megszólítani: fehéret, feketét, ázsiait, nőt, meleget, gyereket, macskásokat stb. Ez egyrészt egyszerű üzletpolitika, másrészt viszont tudatos társadalmi szerepvállalás. Nem több és nem kevesebb. Ha a fenti csoportok úgy érzik, hogy találnak kifejezetten a számukra szóló üzenetet (ez az egyszerű szórakoztatástól a személyi preferenciákig akármeddig terjedhet), akkor nagyobb eséllyel ülnek be újra a moziba, veszik meg a DVD-t, vagy a filmhez kapcsolt merchandise-ing termékeket.
Idris Elba isteni kisugárzásával ki tudna versenyre kelni?
Azonban - ahogy erre már fentebb is utaltam - azzal, hogy ezt elvitatják, és kényszeredett megfelelést, összeesküvést, vagy színtiszta politikát látnak bele és számon kérik az adott csoportokon a film adott tartalmát (Miért vannak benne feminista felhangok? Miért szerepelnek benne feketék? Miért nem csinálnak külön filmet a melegeknek?), megakarják vonni tőlük az esetleges többletet, amit a film számukra jelenthet egy-egy a csoportjukba tartozó karakterrel. Ezzel a hozzáállással az a probléma, hogy nem csak a filmet sajátítják ki maguknak az illetők, hanem magáról a filmről is érdemben elfelejtenek vitatkozni. Innentől kezdve nem csak arról lesz szó, hogy a film önálló alkotásként miként funkcionál, a filmnyelvi eszközök alkalmazását mennyire sikerült az alkotóknak, hanem a ráaggatott, avagy valóban megfogalmazott üzenettől lesz rossz, mert ez a vélt, vagy valós üzenet ellentétes az egyén személyes preferenciáival, ami pedig képes az érdemi vitát teljesen más irányba terelni, más felhangokkal ellátni. Vagyis innentől kezdve az új Star Warsok hőse nem azért lesz esetleg rossz egyesek szemében, mert a film adott koncepciójában nem működik, hanem mert nő. Részben azért lesz rossz a Thor, mert az egyik skandináv istenség benne fekete és mert az eredeti képregényekben és a mitológiában nem az volt, miközben a bőrszíne a karakternek elhanyagolható eleme, ez a külsőségein kívül semmiben sem nyilvánul meg. Ráadásul nem tényleges mitológiáról beszélünk, hanem egy képregény által felhasznált változatról szuperhősökkel, amiből egy teljesen más film készült. "Meleget ne erőltessenek bele blockbusterbe, mert szexelni fognak, egyébként is a gyerek elkapja és az én retinám is kiég, és csináljanak maguknak külön filmet, ne rontsák ezt el, csak ha a történethez érdemben hozzáadnak." Ezzel s az ehhez hasonló állásponttal viszont pont az a baj, hogy olyan szegregáció mellett teszik le a voksukat az illetők, mint amilyennek annak idején a feketék is ki lettek téve a külön iskolával, busz hátuljában utazással.
Egy film megítélésére mostanra rátelepedtek az ideológiák, a különböző teóriák (pl. a Disney-vel szemben elfogultak a kritikusok) és ezzel együtt nem hagyjuk az adott alkotásnak, hogy saját jogán bizonyítson. Utóbbit kétségtelenül megnehezítik az előzetes kritikusi értékelések éppúgy, mint az agresszív marketing és az ezekkel felsrófolt elvárások, de az olyan esetekben kétségkívül a világnézet és az elméletgyártás dominál, amikor a Fekete Párduc egy-egy negatív kritikájában egyesek a politikai korrektséggel szembeni kiállást látnak (valamint a saját önigazolásukat) és ignorálnak minden egyes, a sajátjukkal ellentétes véleményt (általában ezek az emberek hajtogatják az objektív kritikák hiányát) miközben arról van szó, hogy az adott cikk írónak nem tetszett a film, nem működött. Jelen esetben a Fekete Párduc negatív kritikáinak sem a filmben megfogalmazott üzenetekkel van a bajuk, mint azt egyesek kiolvassák a soraikból, hanem azt mondják, hogy az üzenet hiába nemes, alapjaiban jó, a film (SZÁMUKRA!!!) nem működik, nem vállalja az ígéreteit, amiket előzetesen lefektetett. Ilyenkor pedig nyugodtan elkezdhetjük boncolgatni azt a kérdést is, hogy mi, vagy az adott kritikus mennyire reális elvárásokkal ültünk le adott film elé, mennyire találkozik a személyes ízléssel, avagy a film tényleg rossz, vagy csak azért, mert a bennünk élő prekoncepciókkal szemben nem működött?
Nem voltak elég szellemesek.
Az is előfordul, hogy egy filmet már előzetesen maga alá temet a prekoncepció. Erre a legkiválóbb példa a 2016-os női Szellemirtók, de akár a Fekete Párducban is szereplő Michael B. Jordan nevével fémjelzett Fantasztikus Négyest is. Paul Feig filmjének első előzetes hihetetlen gyűlölethullámot szabadított el a neten, részben abból adódóan, hogy sokan úgy érezték a nosztalgiától, hogy a gyerekkori emlékeiket gyalázza meg Hollywood, részben pedig színtiszta szexizmusból. Mire eljutottunk a film bemutatójáig, és a film előzetes lepontozásáig (ennek ellentettje is káros, teszem hozzá), kevés szó esett arról, hogy egyeseknek (avagy sokaknak) a film improvizatív humora nem jött be jobban, vagy a női karakterek, habár a főszereplő Saturday Night Live-os komikák révén a kettő szorosan összefüggött egymással. Eme film kapcsán pedig gyakran előforduló kritika, hogy inkább kellett volna valami újat alkotni ahelyett, hogy Szellemirtóknak nevezik őket és meggyalázzák az eredeti filmek emlékét.
Ha ezzel a filmmel a testvér (Kate Marát fogadták örökbe) bőrszíne lett volna a legnagyobb baj!
Ilyenkor hozakodnak elő sokan azzal, hogy a filmipar miért nem nyúl eredeti ötletekhez ahelyett, hogy elrontaná azt, ami működött. Csakhogy eme megállapítás alapjaiban véve hibás. Hollywood jobbára már a kezdetektől fogva hozott alapanyagból dolgozik, nézzük meg a temérdek Robin Hood és Shakespeare feldolgozást a kezdetekről és akkor az olyan filmtörténeti, nem egyszer Oscar-díjas remekműveket még nem is említettük, mint az Elfújta a szél, a Cápa, a 2001. Űrodüsszeia, vagy mondjuk a Keresztapa. Most olyan korszakot élünk - és ez részben a már korábban hivatkozott információs társadalomból fakadó termékkapcsolásnak is köszönhető - amikor Hollywood a korábbi sikereihez nyúl vissza és azokat dolgozza fel, igyekezve a kor elvárásaihoz igazítani egy bejáratott brandet, avagy megismertetni mindazt a fiatalabb generációval. Viszont ha az nem sikerül, attól - állítsanak akármit a sértett hangok - nem lesz meggyalázva senkinek sem a gyerekkora (lásd Star Wars), nem teszi tönkre az eredeti művet (pl. Harry Potter vagy akármelyik tetszőleges képregényfilm), hiszen az továbbra is érintetlenül ott van a polcon és annak korábbi jelentését nem tudja elvenni semmi sem, csupán a film adaptálásában bizonyos dolgok elcsúsztak, mindenkinél más preferenciák döntenek arról, hogy mi. Viszont ha a néző óhatatlanul ugyanazt az élményt akarja visszakapni, mint gyerekként, vagy amit az adott könyv, képregény nyújtott, akkor garantáltan csalódni fog. Ez a csalódottság pedig haraghoz, dühhöz, frusztrációhoz vezethet (vagy hozzáadhat a már meglévőkhöz), amihez akkor különösen szükséges az önigazolás, ha azt látják, hogy a szakma, vagy az egész világ (megint csak a Star Warst kell idecitálnom, mint ékes példát) velük ellentétes véleményen van és minden létező információba belekapaszkodnak, ami kicsit is igazolja őket. Az ebből fakadó viták pedig értelemszerűen elmérgesednek, hiszen a véleményével - lásd a Fekete Párduc analógiát - mindkét fél óhatatlanul falakat emel maga köré és a saját igazát hajtogatja (avagy a szemellenzés tipikus esete) ahelyett, hogy hidakat építve megpróbálnák a másik álláspontját tiszteletben tartani és konszenzusra jutni. Ezt viszont kétségtelenül megnehezíti az egó, a tévedhetetlenséghez való ragaszkodás, az arrogancia (az internetes, de akár a magyarországi vitakultúra hiányáról nem is beszélve) és hogy egyes véleményformálókat (mondjuk bizonyos kritikusokat) profétikus magasságokba emelünk, csak mert a miénkhez hasonló értékelést adtak az adott filmre. Mert még ilyen esetekben az sem feltétlenül állja meg a helyét, hogy ugyanazt gondolja, mint amit bele szeretnénk látni az egészbe, mint most a Párducnál a negatív hangok és a politikai korrektség kérdése. Ryan Coogler mozija nem egy dühös fekete film, feketék vs. fehérek analógiával, hanem emberek és az ő nézeteik állnak szemben más emberekkel és nézeteikkel, aki jó része történetesen fekete, de a két hangsúlyos fehér szereplő is a saját jogán létező, önállóan lélegző karakter. (Ez utóbbi fordított helyzetben sokszor nem mondható el.)
A Tangerine elviekben egy Oscar-nyertes film.
Ha pedig már a PC és az Oscar szóba került, akkor azt a kommentekben gyakran előforduló véleményt is érdemes szóba hozni, amikor szentül meg vannak arról győződve egyesek, hogy az Akadémia a témák miatt díjaz filmeket. Ilyenkor pedig éppúgy szóba kerül az az egyesek szerint vicces, valójában mostanra rettentő primitív megnyilvánulás mely szerint
Remélhetőleg lesznek benne feketék, melegek, zsidók és transzneműek is az erős nők mellett, így garantált a siker.
mint olyankor, ha egy filmet dolgoznak fel újra, de ezekben az esetekben akár hajlamos az illető mindezen jegyeket egy karakterbe sűríteni. Eme modoros (avagy burkolt) gyűlölködés közepette elfelejtik azt, hogy eljutni az Oscar-jelölésig rengeteg fesztiválon való szereplést, rengeteg szakszervezet és bizottságnak az ajánlásán, díjazásán keresztül vezet az út. Ilyen alapon a Floridai álom rendezőjének, Sean Bakernek a korábbi munkája, a transzvesztitákat középpontba állító Tangerine - az abszolút pozitív kritikai hátszéllel - simán tarolt volna az Oscaron, ehhez képest díj közelbe sem került. Ezt az is bizonyítja, hogy a Saul fia nem a holokauszt téma miatt kapta meg az Oscart - állítsanak akármit a zsidózó kommentek - hanem annak újszerű dokumentarista ábrázolása, mikro közege miatt, ami éppen annyira nyűgözte le (és borzasztotta el) az idős nénit, aki megélte a háborút, vagy családtagjait veszítette el, mint mondjuk a Hollywood egyik álló csillagának számító Harrison Fordot, mindamellett, hogy sorra tarolta le a filmfesztiválokat. Arról nem is beszélve, hogyha megnézzük az elmúlt 10-15 év Legjobb film kategória nyerteseit, akkor elvétve találunk köztük holokauszt, fekete, vagy meleg filmet, utóbbi kettő kategóriába történetesen a 2017-es gálán a Holdfény esett, azt is egy nagyon csúnya közjátékot követően.
A szolgálót már a film cselekménye előtt hazaküldték, ami akkoriban elképzelhetetlen lett volna.
Azonban érdemes feltenni a kérdést, hogy ezen hőzöngőknek a legkisebb igazuk sincsen? Nincsenek alapjai annak, amit mondanak? A helyzet az, hogy nagyon is van, csak nem úgy, ahogy ők azt rendre összemossák minden esetben. Valamilyen kisebbségit alakítani kétségtelenül hálás feladat lehet, hiszen rengeteg olyan pillanattal szolgálnak a színész vagy a film rendezője számára, amely temérdek szakmai kihívást rejt magában, ugyanakkor ahogy fentebb írtuk, az Oscar-díjig göröngyös és kiszámíthatatlan út vezet, az alkotók nem azonnal díjakban gondolkoznak, hacsak nem Harvey Weinsteinnek hívták az illetőt. A másik elgondolkodtató kérdés, hogy a különböző nációjú karakterek beemelése mennyire lehet torz? A legsötétebb óra már most méltán híres-hírhedt metrós jelenetében a fekete, irodalmár munkás éppúgy hazugság - pláne a hírhedten konzervatív Churchill mellett - mint Sofia Coppola Csábítás című filmjéből kihagyni a fekete szolgáló nőt, aki a Clint Eastwood féle A tizedes háreme eredetijében hangsúlyos szerepet is kapott. Mert hiába történelmi közegbe helyezett játék- és nem dokumentumfilmek ezek - függetlenül attól, hogy meglévő eseményeket dolgoznak-e fel dramatizálva, vagy sem - ez már a történelemhamisítással határos. Ugyanakkor ezek (mindeddig) elszigetelt esetek és nem esnek egy csoportba azzal, hogy Heimdall fekete, vagy Albus Dumbledore meleg, minek után eme fantasy-k egyik állandó eleme a diverzitás, a sokszínűség. Az ilyenkor előkerülő kettős mérce, avagy "white washing", mely szerint ha feketéket beleerőltetnek egy-egy filmbe, akár azzal, hogy eredetileg teljesen más etnikumú karaktereket tesznek azzá (de ugyanezt a példát hozhatnám a nemek, vagy a szexualitás megváltoztatásáról), akkor ez fordítva miért nem működik, az illetők megfeledkeznek mindezek filmben ábrázolt arányáról. A legtöbb esetben a bőrszín mellékes, a nem, vagy szexuális orientáció cseréje sem ördögtől való (habár ezek James Bond esetében pont, hogy megmásíthatatlanok, mivel mindhárom a karakter meghatározó amplitúdója), az alapvető értékeit (becsület, hősiesség) megtartva újraértelmezheti a karaktert, vagy új irányokba viheti el. Többségében még mindig a patriarchális társadalom elvárásai érvényesülnek a filmekben, vagyis a legfőbb célközönség a fehér hetero férfiak filmben, reklámban egyaránt, amit talán érthető módon akar egyensúlyba hozni a többi (kisebbségi?) csoport.
Na, ki a király?!
A legjobban talán mégis Kevin Feige foglalta össze a Fekete Párduc és a hasonló üzeneteket magukban hordozó filmek fontosságát a minap egy a Vulture Magazinnak adott interjújában:
Ha fehér férfiként nő fel az ember az Egyesült Államokban, teljesen természetesnek gondolja, hogy a filmek hősei úgy néznek ki, mint ő. [...] Nem gondolunk bele, hogy az emberek szeretnék magukat látni a hőseinkben és a karaktereinkben, pedig évtizedeken keresztül ez a helyzet állt fenn képregények, és most már a filmek esetében is.
Márpedig ezen a majd 8 milliárd lelket számláló golyóbison sokan vagyunk és sokfélék, a filmeknek pedig - még ha szórakoztatnak is - pont az a lényegük, hogy a lehető legtöbb embernek adjanak valamit, de ha a gondolatainkkal, a szavainkkal falakat emelünk, akkor azzal elzárjuk magunkat egymástól éppúgy, mint egy film érdemi élvezetétől, vagy annak hibáinak a megvitatásától. Márpedig eme egyre szűkösebb planétán kellenek azok a bizonyos hidak.