Nem lehetne azt mondani, hogy 2018 kiemelkedő lenne filmzenei szempontból, de volt már sokkal rosszabb is, például 2009-ben vagy 2013-ban (ehhez ugyanilyen gyatra filmfelhozatal társult). Annyi bizonyosan kijelenthető, hogy az olyan alkotók, mint Michael Giacchino, Alexandre Desplat, James Newton Howard és Daniel Pemberton továbbra sem nyughatnak és az idei nem kevés zenéjük közül nem egy kiemelkedőre sikeredett, de jóformán az olyan veteránok, mint Alan Silvestri is ide sorolható. Ellenben az olyan rutinos vén rókák, mint Thomas Newman vagy Hans Zimmer idén inkább háttérbe húzódtak. Mindenesetre filmzene rajongónak lenni az elmúlt egy évben is érdemes volt, még ha pont a csúcskorszakát élő szuperhősfilmek egy jelentős része nem is rendelkezett kiemelkedő score-ral. Viszont a drámai és klasszikus kaland score-ok nagyon is kezdenek feltámadni hamvaikból és animációs fronton se nagyon lehetett okunk panaszra.
A legjobb filmzene albumok
Valahol beszédes, hogy eme lista felét a Daniel Pemberton-Michael Giacchino duó teszik ki, de jelenleg náluk felkapottabb szerző nem igen van a szakmában. Ugyanakkor az olyan veteránok, mint John Powell, James Newton Howard, vagy Alan Silvestri is felfértek ebbe a Top 10-be (utóbbi nem azzal, amit várna az ember). Eme felhozatalból kitűnik, hogy a nagyzenekari csörték, valamint a laza, vagány dallamok uralták a leginkább a mezőnyt 2018-ban.
+1. Spider-Man: Into the Spider-verse - Daniel Pemberton
Ugyan a Pókverzum kapcsán nem győzték dícsérni Pemberton zenéjét, bennem elsőre picit kisebb csalódást keltett. Ez leginkább onnan eredeztethető, hogy a filmhez hasonlóan Pemberton muzsikája is túlontúl tömény, virtuóz, ami ritkán nyugszik le. Viszont mindezek ellenére valóban egy rettentő kreatív és intenzív zenei kavalkád, amely egyben az év egyik legegyedibb és legjobb darabja.
10. Molly's Game - Daniel Pemberton
Már év elején biztos voltam benne, hogy Pemberton ezen szerzeménye fent lesz az év végi összegzésben. Aaron Sorkinnal nagyon jól összehaverkodtak a Steve Jobs forgatásán, mert egy ahhoz hasonlóan igényes zene született az Elit játszma esetében is. Míg ott azonban a klasszikus zene mixelésén volt a hangsúly a számítógép hangjaival, jelen esetben egy hol rockos, hol funkys cool alap megteremtése volt a cél, ami maximálisan sikerült is.
Jurassic World: Fallen Kingdom - Michael Giacchino
Szerencsére Giacchino a folytatásban - a filmhez hasonlóan - lényegesen jobban elhagyta az alapokat és támaszkodott a saját elképzeléseire, amelyet a kísértetházas második félidő csak még inkább elősegített. Bayona horror tónusához pedig maximálisan passzol ez a masszív kórussal átitatott csörte.
8. Love, Simon - Rob Simonsen
Egyszerre retro és modern szinti-wave muzsika, amelynek az indusztriál rockeggyütteseket idéző férfi vokállal megtámogatott dallamai tökéletesen leképezi címszereplője belső útját, fellélegezni próbálását. Az év leginkább bennsőséges muzsikája.
7. The Incredibles 2 - Michael Giacchino
A hihetetlen család 2-höz hasonlóan a szerző is szó szerint onnan vette fel a fonalat, ahol a 14 évvel ezelőtti első rész elhagyta. Gyakorlatilag nem is érződik hangzásban a különbség a két zene között, masszivitásban és Giacchino ez idő alatt felszedett tapasztalatában viszont tetten érhető ezen a még mindig John Barry James Bond klasszikusait idéző zenén.
6. Ocean's 8 - Daniel Pemberton
2018 mindenképpen Pemberton éve volt és ezt az itt jelen lévő harmadik score-ja is bizonyítja. Márpedig a csajbanda rablásához sikerült egy Az U.N.C.L.E. emberét idéző, kellemesen retro, big bandes zenét produkálnia, amely keresztben megeszi David Holmes az eredeti trilógiához írt szerzeményeit. Cool!
5. Isle of Dogs - Alexandre Desplat
Az immár kétszeres Oscar-díjas szerző az utóbbi években elkényelmesedett, mióta Wes Anderson Grand Budapest Hoteljáért átvette az első szobrát és úgy fest újra Anderson kellett ahhoz, hogy egy ismét játékosan bolondos score szülessen a kezei alatt, mindezt a Felkelő Nap Országának birodalmába helyezve bambuszfurulyával, taiko dobokkal és kántáló férfi kórussal. A kutyafáját!!!
4. Black Panther - Ludwig Göransson
18 film kellett, hogy az MFU - a legtöbbször joggal kritizált - sematikus zenéit végre felrázzák és egy valóban eredeti mű születhessen. Göransson pedig vegyítette az afrikai dallamokat a hip-hoppal, mindezt pedig egy enyhe James Bond-tónussal nyakon öntött, nagyszabású kalandzenében. Nagyot karmol a Fekete Párduc albuma!
3. Welcome to Marwen - Alan Silvestri
A legendás komponista 2018-ban igencsak termékeny évet tudhatott a magáénak, azonban legjobb munkáját mégiscsak több évtizedes alkotótársa, Robert Zemeckis kurta-furcsa mozijához sikerült megalkotnia. És ezt nem csak éves távlatból tessék érteni, hanem a szerző elmúlt bő egy évtizedben tanúsított bizonyítványai alapján is. Meghitt témái éppúgy a pályája csúcsán lévő Silvestrit idézik, mint mozgalmas, katonás dallamai, amelyek ezzel együtt is rettentő fülbemászóak.
2. Solo: A Star Wars-Story - John Powell és John Williams
Ami 2 éve idő hiányában nem sikerült Michael Giacchinonak a Zsivány Egyessel, az most sikerült John Powellnek a Soloval: úgy újat hoznia a franchise zenei világába, hogy közben Williams klasszikus dallamai sem sérültek. Powell pedig rettentő ügyesen egyensúlyoz a saját, az utóbbi időben már manírossá váló stílusa és a főtémáért felelős Williamsé között.
1. Fantastic Beast: The Crimes of Grindelwald - James Newton Howard
Amennyiben Howard a hátra lévő részekben is ilyen magas színvonalú, sok rétű és témákban gazdag műveket alkot, akkor szerzeményeit odatehetjük majd Williams Star Warsai és Howard Shore Gyűrűk Ura-zenéi mellé, a legnagyobbak közé (amikhez előreláthatólag hamarosan csatlakoznak Powell sárkányai is). Az elsőnél ugyan masszívabb lett ez a zene, de a már meglévő témák mellett sikerült újakat is alkotni, amelyek éppúgy tudnak bensőségesek lenni, mint grandiózusak, ahogy az J.K. Rowling varázslatos világához illik.
Egyéb említésre méltó albumok:
Aquaman - Rupert Gregson-Williams
A Wonder Woman esetében Gregson-Williams még jócskán támaszkodhatott Zimmerék instant klasszikussá váló témájára és ezt bőségesen ki is használta. A vízi macsó első önálló kalandjánál viszont nem volt mi mögé bújni és ez érdekes mód egy valamivel szórakoztatóbb zenét szült, ha eredetit nem is. Kellemesen zúzós, rockos kalandzene.
Creed II - Ludwig Göransson
Az első résztől (valamint a fenti listáról) éppen hogy csak lemaradt Göransson bunyós zenéjének második eresztése, de ahogy a filmnek, úgy ennek sincs szégyenkezni valója. A reggeli kávé mellé ez is garantált adrenalinlöket.
First Man - Justin Hurwitz
Hurwitz egyelőre továbbra is csak Damien Chazelle mellett tud érvényesülni, így jelen munkája alapján is nehezen megítélhető, hogy a rendező zenei érzéke mennyiben játszott közre a végeredményben. Ami ugyan jócskán elmarad a Kaliforniai álomtól, mégis vezértémája rettentő fülbemászó, amely egyben az év egyik legerősebb zenei momentumához is hozzájárul.
The Haunting of Hill House - The Newton Brothers
Ha horrorzenéről van szó, akkor jobbára a csörgés-zörgés, vagy a feszültség érvényesül és csak a legritkább esetben a lágyabb dallamok. Szerencsére a Netflix sorozata elsősorban dráma és abban nagyon erős, akárcsak zenéjében, de a Newton-tesók szerencsére a feszült dallamokkal is ízlésesen bánnak.
Mandy - Jóhann Jóhannsson
A tragikus hirtelenséggel elhunyt Jóhannsson hattyúdala a szerzőhöz mérten igazi pszichedelikus zenei trip, méghozzá a 80-as éveket idéző, szinti-waves stílusban. Jóhanssonhoz mérten nehezen fogyasztható, de szerencsére a legkevésbé sem méltatlan búcsú tőle. Őrület!
Mission: Impossible - Fallout - Lorne Balfe
A temérdek évi tucatzene mellett Balfe összehozta a Mission: Impossible-sorozat legdinamikusabb aláfestését - még ha messze nem is a legjobbat - amely elődeivel ellentétben Lalo Schiffrin más klasszikus témáihoz is bátran nyúl és használja fel pulzáló energikusságához.
The Nutcracker and the Four Realms - James Newton Howard
Howard egyértelműen a fantasy világokban érzi magát a leginkább elemében és eme katasztrofális Disney-meséhez írt szerzeménye ugyan nem ér fel egyéb hasonló műveihez az elmúlt évekből, kellemesen csillingelő darab karácsony környékén.
The Quiet Place - Marco Beltrami
Beltrami a jelenlegi horrorzenék egyik királya, ennél fogva nem meglepő, hogy John Krasinski a filmjéhez őt választotta. És noha Beltramira és zenéjére hálátlan feladat hárult, mivel a csendet kellett aláfesteniük (vagyis sokszor a zene éppen ezért túlvezéreltnek hat), a feszült és a drámai pillanatok ügyesen adogatják egymásnak a stafétát.
Ready Player One - Alan Silvestri
A John Williams helyére beugró Silvestri egyértelműen ügyes helyettesnek minősült és egy igényes, a szerző saját múltjához is jó érzékkel nyúló, klasszikus kalandzene született. Csak az a fránya plusz hiányzik belőle.
The Summer of ' 84 - Le Matos
Ha manapság a 80-as években játszódó, a gyerekeket a középpontba állító kaland-, avagy horrorfilm születik, akkor garantált a szintipopos hangzás az aláfestésben. A francia-kanadai szinti-wave formáció pedig már csak a munkásságukból adódóan is komolyan vette a feladatát és az amúgy feledhető filmnek a fináléja mellett pont a zenéje lett a leginkább emlékezetes.
Az év kellemes meglepetései
The Predator - Henry Jackman
Miután Shane Black a legtöbb esetben John Ottmannel dolgozik együtt, ezért elsőre csalódáskeltőnek tűnt, hogy a középszerűség élő szobra, Henry Jackman szerzi az újabb Ragadozó-mozi zenéjét. Annál nagyobb volt a meglepetés, hogy milyen ügyesen idézte meg Alan Silvestri dallamait, még ha újat hozzáadni nem is tudott.
Mortal Engines - Tom Holkenborg
Az előző versenyzőhöz hasonlóan itt is inkább Junkie XL önmagához képest nyújtott teljesítménye jelentette a kellemes csalódást, semmint a végeredmény. Ami szerencsére minőségében közelebb van a Mad Max: A harag útjához, mint a szintén 2018-as Tomb Raiderhez vagy a Deadpoolhoz, és még valamiféle témácskák is akadnak ebben a kétségtelenül nagyszabású kalandzenében.
Az év csalódást keltő albumai
3. Venom - Ludwig Göransson
A sebtiben összedobott Venomhoz kétségtelenül klassz ajánlólevél lehetett a Fekete Párduc zenéje Göranssontól, de egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy a szerző képességeit csupán Ryan Coogler tudja kiaknázni (csak mint a fentebb említett Hurwitz esetében). Ennek eredménye lett ez a se íze, se bűze, jellegtelen akciózene, ami egy azon évben Wakanda hősével különösen nagy blama. A Bosszúvágy remake borzalmához passzoló score-ral az év legrosszabbjai között is bérelt helye lenne.
2. Ant-Man and the Wasp - Christophe Beck
Ez a kategória 2018-ban kétségtelenül a szuperhősöké volt (lásd még az első helyezettet), és különösen fájó, hogy a Hangya első részhez szerzett fülbemászó, big bandes dallamai után Beck ennyire feledhető score-ral állt elő.
1. Avengers: Infinity War - Alan Silvestri
Az év legjobban várt (és legsikeresebb) filmjéhez sikerült a szuperhőscsapathoz visszatérő Silvestrinek megalkotnia az MFU legjellegtelenebb zenéjét (pedig a fent taglalt A Hangya és a Darázzsal szoros lenne a verseny), ami az első rész és Silvestri képességeinek a fényében különösen fájó. Lehet persze, hogy a Ready Player One miatt lett ennyire fájdalmasan, az első rész fő témáira támaszkodó rutinmunka, ami remélhetőleg a Végjátékban már nem lesz tettenérhető.
Az év legjobb videojáték zenéi
3. God of War - Bear McCreary
A komponista munkabírása igazán elképesztő, hiszen sorozatok és filmek mellett videojátékok zenéjéért is felel, mindezt pedig a legkülönbözőbb témákban. Kratos visszatértéhez egy igazán megkapó, férfikórussal, vagy Eivør éteri hangjával átitatott, robosztus zene született. Isteni!
2. Spider-Man - John Paesano
Az eddigi legjobb Pókember-játékhoz Paesano egy ehhez mérten dinamikus és hősies zenét készített, megkapó főtémával. A zenén érezhetően tetten érhetőek Elfman, Horner és Zimmer, a korábbi filmekhez írt zenéinek a hatásai, mégis a score-nak megvan a saját identitása és egy ízig-vérig szuperhős zene, amely a Marvel 2018-as filmzenei termésének a nagyját garantáltan alázza.
1. Detroit: Become Human - Phillip Sheppard, John Paesano, Nima Fakhrara
Eléggé beszédes, hogy eme kategória kizárólag PS4-exkluzív címekből áll, de az egyértelmű győztes kétség kívül a három android történetét aláfestő zene lett. A három főszereplőhöz három komponista dukált, akik az eltérő karakterekhez mérten eltérő megközelítést is alkalmaztak, mindezt sikerült mégis egységes egésszé kovácsolni, miközben az év legjobb akciótételei közül nem egy, nem kettő, nem három itt csendül fel. Mestermunka!
Az év válogatás albuma
Love, Simon
A Bleachers frontembere, Jack Antonoff által összeállított ízléses zenei válogatás nem csak tökéletesen kifejezi, hogy mi jár fiatal szereplői fejében, hanem ezzel együtt remek képet ad a mai fiatalok ízléséről, amelyben éppúgy megférnek az aktuális pop és hip-hop számok, mint a klasszikus Whitney Houston, vagy The Jacksons 5 slágerek. Imádnivaló!