Hirdetés

VÉLEMÉNY: Mi a baj az MCU Pókemberével?

|

Merthogy gond az akad bőven...

Hirdetés

Már eltelt pár hét a Pókember: Nincs hazaút premierje óta és a kritika kapcsán meg is kaptam, hogy szétspoilereztem a filmet és azért is keresztre lettem feszítve, mert az év legjobban várt filmjétől nem minden tekintetben estem hasra. (Megtanulhatnánk már szétválasztani Az év legjobban várt filmjét Az év legjobbjától… ezek csak a legritkább esetben jelentik ugyanazt.) Pedig a tévedések elkerülése végett: szerettem a filmet, mint ahogy az előző két epizód is rokonszenves moziknak számítanak a szememben. Jobban bírtam, mint az Idegenbent (Jake Gyllenhaal ide vagy oda), azonban több problémám volt vele, mint a Hazatéréssel, és ezek jó része pont a korábbi epizódokból eredeztethető, DE… ez nem azt jelenti, hogy azért mert szeretek valamit, nem kritizálhatom, nem elemezhetem, nem zavarhatnak egyes elemei. Pont azt jelenti a rajongás valami iránt, hogy ne feltétel nélkül tegyem mindazt, elvégre mint oly sokaknak, Pókember figurája nekem is rengeteget jelent, azért is koptatom itt a billentyűzetet több tízezer karakteren keresztül. (Szeretett főszerkesztőm már ennél a mondatnál sírva fakad és verejtékezve kutatja, hogy az asszony hova dughatta a házi pálinkát ilyen esetekre.)

 

Hirdetés

Mielőtt azonban kifejteném a problémáimat Tom Hollanddal és az MCU felfogásával kapcsolatban, a tisztán látás végett szükségesnek érzek pár dolgot letisztázni. Akik követnek jó ideje, avagy olvassák az írásaimat, azok tudják, hogy hozzám Andrew Garfield interpretációja áll a legközelebb, beleértve Marc Webb filmjeit. Nem, távolról sem hibátlan mozi egyik A csodálatos Pókember sem, de bármikor bevédem őket (igen, még a másodikat is!), mert egyértelműen ott van bennük az alkotói ambíció, színészi és rendezői részről a szenvedély, hogy ezt a több, mint fél évszázados karaktert a XXI. századhoz igazítsák. (Az érdemi panaszokkal tessék a Sony Pictures és a producer, Avi Arad ajtaján kopogtatni!) Garfield kívülálló, magányos, földhöz ragadtabb Peter Parkerjével a kezdetektől tudtam rezonálni, ami Sam Raimi nosztalgikus, de nem éppen szépen öregedő filmjeinek mindvégig lúzer főhőséről nem éppen volt elmondható.

Ennélfogva, amikor bejelentették Garfield és Webb távozását és Tom Holland megválasztását, tudtam azt, hogy ő már nem az én hősöm lesz, ezt pedig el is fogadtam, de a Marvel és Kevin Feige csupa olyat ígértek, amik így is rettentő közel állnak hozzám, így bizakodva vártam az újabb eljövetelt: John Hughes szellemiségének a megidézését, a Harry Potter-filmekhez hasonlatos, egy adott iskola évre koncentráló cselekményt, pluszban még ott volt, hogy gyerekkorom hősét, Batmant, avagy Michael Keatont tették meg rosszfiúnak az első szóló filmben, aki kapásból az MCU legjobbja lett. (Így van, Thanos! Húzz a sarokba játszani a kis kövecskéiddel!) Mégsem tudtam feltétel nélkül szeretni Jon Watts filmjét… egyiket sem. Hogy pontosan miért is, azt alább kifejtem.

FIGYELEM! INNENTŐL SPOILEREKKEL találkozhatsz a Nincs hazaútra és a korábbi filmekre vonatkozóan!

Belépés az MCU-ba

Az a helyzet, hogy ezzel az interpretációval a probléma, az ellentmondásosság már a kezdet kezdete óta jelen van. Ugyan Tom Holland Pókembere kétségtelenül sokat lazított a Polgárháború súlyos morális ellentétein, jelenléte több szempontból is visszás. Az egyik és ez a legnagyobb: a szerepe totálisan kihagyható lenne a film cselekményéből, ami - hogy magának Kevin Feige-nak a szavaival éljek - az MCU "koronaékszerétől" igencsak nagy gond. Tisztán érződik, hogy a film forgatásának úgy álltak neki Russóék, hogy annak cselekménye a figurát nem tartalmazta és az utolsó pillanatban passzintották bele ezt a verziót, miután Feige nem kért Andrew Garfieldból. (Oh, the irony!) Már Sólyomszem és a Hangya szerepeltetése is visszás narratív szempontból a képregényekből inkább csak a címet és alapkonfliktust kölcsönző adaptációban, de az ő szerepvállalásuknak mind az Ultron kora, mind a Hangya megágyazott, valamelyest védhetővé teszi a suta színre lépésüket. Itt viszont egy a film cselekményét, sodrását totálisan megakasztó kis kamarajelenet azzal megy el, hogy ezt a verziót prezentálja, felvezesse. És noha karrier szempontból mind Holland, mind pedig Garfield jól járt, hogy így alakultak a dolgok, érdemes eljátszani a gondolattal, ha utóbbi csatlakozik a franchise-hoz és ebben a jelenetben egy a még Gwen halálától megtört fiatalt kellene győzködnie Tony Starknak. Mennyivel intenzívebb, a hős felelősségének kérdését firtató beszélgetés kerekedett volna belőle, amely a film cselekményére is tökéletesen rímelt volna és egy sokkalta inkább feszültebb, konfliktusokkal tarkított, érettebb kapcsolatot eredményezett volna Stark és Parker között a későbbiekben. De ez csupán egy gondolatkísérlet, a Mi lett volna, ha… kérdéskört hagyjuk meg a Disney+-nak!

Pókember színre lépésével az MCU-ban azonban van egy másik gond is: totál ellentmond a filmnek. Tony Stark ugyanis azért áll be az egész konfliktust kirobbantó Sokoviai-egyezmény mögé, mert az Ultron korában elkövetett mentőakciójuk többek között ártatlanok, gyermekek halálát is okozta, a bűntudata ebből fakad, ezzel is példálózik a Bosszúállók előtt, miután egy gyermek anyja szembesítette őt ezzel (nem beszélve Zémó motivációiról). És ezek után Stark mit csinál?! A harcukba belevisz egy 15 éves gyereket, annak testi épségét kockáztatva!!! Ez is példásan mutatja, hogy milyen az, amikor az üzleti érdekek felülírják a kreatív folyamatokat és disszonanciát okoznak karakter és narratív szempontból, ráadásul nem is ez lesz az egyetlen eset eme Pókember eddigi 6 filmes pályafutásában az MCU-n belül, de erről majd később.

 "A nagy erő nagy felelősséggel… meg persze high-tech kütyükkel jár." - Tony Stark

Oké, essünk már most túl a fekete levesen: Tony Stark szerepén Pókember életében. Hogy az MCU vezéralakját, annak életre hívó hősét tették meg mentorfigurának, megintcsak számos szempontból szembe megy a főhőssel. A képregényekben mind Stark, mind pedig Amerika Kapitány meghatározó figurák Peter Parker életében, de közel sem annyira, mint szeretett Ben bácsija. Ehhez képest Feige-ék utóbbi kettő szerepét a nullára redukálták a figura esetében. A Kapitánnyal egy-két mondatos csevej formájában megállapítják, hogy kvázi "földik", ugyanúgy New Yorkiak és ennyi, míg Ben bácsira ködös utalásokat tesznek a Polgárháborúban és a Hazatérésben, de nevén nevezni is csak a Disney+ What if… sorozatának zombis epizódjában teszik. Ehhez képest Stark mindenkinél nagyobb ráhatással van Peter Parker életére: ő adja a ruháit és a hozzá tartozó kütyüket, de még erkölcsi iránymutatást is ő próbál neki adni felelősségvállalásról. Szóval a "melósok rocksztárja" (by Tony Stark), akinek a lételemét képezik az anyagi gondok, hogy saját maga készíti a ruháit és pont ettől is rettentő azonosulható karakter évtizedek óta a folyamatos magánéleti problémák mellett, több száz milliós öltözéket kap a világ egyik legbefolyásosabb, leggazdagabb emberétől, hovatovább annak halála után annak magángépén szereli össze az új ruháját Stark volt inasa/biztonsági főnöke kíséretében. Hol vannak az olyan jelenetek, mint amikor Tobey Maguire a mosodában tisztítja ki a ruháját a Pókember 2-ben és észreveszi, hogy minden holmija piros-kékben parádézik?! Vagy hol vannak az olyan szekvenciák, mint amikor Andrew Garfield a sufniban próbál rájönni arra elemek és kocsiból kiszerelt akkumulátorok (valamint egy búvárruha) segítségével, hogy hogyan győzhetné le Elektrót?! Ugyan! Az efféle filléres problémákat hagyjuk meg a nosztalgia ópiumának! Legalább a Stark által prezentált ruháknak hála több merchet lehet eladni. 

Mielőtt még valakiben felsejlene: Nem! Ez nem azt jelenti, hogy megint végig kellett volna néznünk Ben bácsi halálát, de legalább tisztázzuk le, hogy egykor Peter Parker életének a része volt (vagy jelen verzióban milyen értelemben), ha már több filmben is sejtelmesen hivatkozunk rá. Ezt simán meg lehetett volna tenni a konkrét említésen túl egyszerű vizualizációval, például a Hazatérés eleji kisfilmben prezentálni low budget módon a háttérsztorit (kb. 20 másodperc), ami még illett is volna a film szövetébe, rögtön Keselyű eredetsztorija után megkapjuk a főhősét is, amelyek együttesen kb. 10 percet tesznek ki a filmből. Így viszont teljesen jogos a kritika, hogy pont a self made szuperhősök szuperhőséből lett Tony Stark boy toya (majdnem minden értelemben). Merthogy amennyiben Ben Parker ebben az univerzumban létezett (Peter mondandója a Polgárháborúban, May kifakadása a Hazatérésben, vagy a bőröndön lévő monogram az Idegenben-ben ezt jelzi), akkor pedig különösen bajos, hogy egy ember, akivel mindössze pár órát töltött együtt, Peter Parkerre nagyobb hatást gyakorolt volna, mint az a személy, aki felnevelte és aki a szuperhős tevékenységéért közvetve felelős. Mert ez jelen esetben inkább a cukros bácsi kategória: Tonynak szüksége volt egy gyerekre, akit ajándékokkal halmozott el, ő pedig ettől elalélt.

A Vasember Jr. jelzőt és társait persze magam is túlzónak tartom, de jelen esetben Peter Parker mindig is inkább azt a célt szolgálta, hogy felmagasztalja Robert Downey Jr. Starkját a Végjátékban lévő fináléjáig. A figurával Feige-ék amúgy is mindig hímes tojásként bántak: a Vasember 2-ben kényelmesen kikerülték Stark alkoholizmusát és önpusztítását, csak annyira érintették, hogy az első rész laza, vagány imidzse érdemben ne sérüljön és még a Bosszúállók-mozik, vagy a Polgárháború is igyekeztek mindig arra törekedni, hogy a figura motivációi, tettei érthetőek, rokonszenvesek legyenek. A Pókember-filmek ezt csak még jobban alátámasztották. Lehet azon vitatkozni, hogy mennyire volt jó ötlet, hogy Keselyűt és Mysterio-t is Stark teremtette, de a végén mégis a hős nemezisévé váltak. A probléma az, hogy mindkét figura kritikát fogalmaz meg Starkkal szemben, méghozzá teljesen jogosakat, erre viszont a főhősnek (és a filmkészítőknek) az égadta világon semmilyen válasza nincsen, avagy bármilyen érdemi hatása Starkra, annak karakterére. Nincs válasza arra, hogy Adrian Toomes Stark fölényeskedése miatt került kényszerpályára, vagy hogy Quentin Beck találmányát kvázi egy power point prezentációra használta és ledegradálta, ezzel pedig azt az üzenetet közvetítheti, hogy teljesen oké kisemmizni másokat, ha hatalommal rendelkezel, a tetteiket mozgató düh pedig jogtalan. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy amikor ezt számon kérhetné rajta Peter a Hazatérés végén, semmit sem tesz, mint ahogy az Idegenben Happy sem kommentálja a dolgokat, miközben abban a filmben sorakoznak a Stark által felbőszített figurák. 

Igen! Lehet azt mondani, hogy a Hazatérés pont arról szól, hogy a felelőtlen tinédzser feje végre benőjön és rájöjjön, egymaga is sokat ér Vasember és az ő öltözéke nélkül (a finálé pont ezért működik, mert Pókember egyes egyedül küzd, habár Keselyűért aggódtam abban is, mert az ő karaktere következetesen és egyszerűen, rokonszenvesen volt felépítve… és mert ő Batman), csakhogy Feige és Watts az utolsó 1 perccel az egész filmet tönkrecseszi. A film legfőbb tanulsága az lenne, hogy Peter rájön, mégis jó neki a barátságos és közkedvelt Pókembernek maradnia ahelyett, hogy minden áron Bosszúállóvá avanzsáljon és ahogy azt illik, a végén Stark ajánlatát is visszautasítja, az új ruhával egyetemben… majd az utolsó percben visszakapja a több száz milliós ruhát a cukros bácsijától és hősiesen abban feszít. Ha csak ezt a jelenetet annyiban megváltoztatják és felvezetik, hogy Peter maga eszkábálja össze az új ruháját (kiemelve a karakter önállóságát, intellektualitását), ahogy azt a Nincs hazaút zárójelenetében tette, akkor egy rossz szavam se lenne erre vonatkozóan, így viszont saját magát lövi lábon az amúgy teljesen bájos film.

MAY the responsibility be with you!

Hogy egy kicsit jobban ráforduljunk végre a Nincs hazaútra, ideje beszélni annak egyik legnagyobb dramaturgiai fordulatáról: May Parker haláláról, aki a Willem Dafoe alakította Zöld Manó tombolásának esik áldozatául. A jelenet azért is kulcsfontosságú, mert - amellett, hogy Tom Holland és Marisa Tomei csodásat alakítanak benne - végre a hős jó szándékú önfejűsége, tehát hogy megjavítja, jó útra téríti a visszatérő gonoszokat (amely a film egyik legszebb, leghumanistább, legPókemberesebb gondolata) ezúttal tényleg visszafordíthatatlan következményekkel jár: szeretett nagynénje elvesztésével, aki még útravalóul halála előtt elmondja a "Nagy erő, nagy felelősséggel jár!" bölcseletet. Ennek drámája mondhatni a film végéig kitart, a probléma, ami aláássa (de semmissé azért nem teszi!) ennek a hatásosságát, az May Parker maga. Ugyanis a figurát megint inkonzisztens módon használták a korábbi filmek, amivel sohasem az volt a baj, hogy minden eddiginél fiatalabb és dögösebb. A baj az, hogy jószerivel ebben ki is merült a figura. A Hazatérésben még ügyesen használták ki, hogy ő a jó fej, fiatalos nagynéni, aki a lazasága ellenére aggódik unokaöccséért és óva inti őt minden veszélytől, a már kritizált zárójelenet utolsó mondata ("Mi a f…?!") pedig pont ezért is volt rettentő frappáns zárlat… majd jött az Idegenben, amely ezt tökéletesen szembehugyozta a ruhát a kirándulásra becsomagoló, unokaöccsét maximálisan támogató, Happy-vel kavaró nagynénivel, mindezt Thanos népességfelező csettintése után. (Ez az ötlet Wattstól származott.)

Eme felelőtlenség ábrázolásával se lenne semmi baj, ha csak egy párbeszéd erejéig megvilágítanák, kimondanák, hogy a Pittyenés hatására May megpróbálja kiélvezni az élet minden percét és felelőtlenné válik. Mert így, hogy egy mondat erejéig a NWH-ban (No Way Home) a Kárelhárítási Osztály a kihallgatáson mindezzel szembesíti, inkább tűnik egy elkeseredett válaszreakciónak Feige-ék részéről az Idegenbent ért kritikákra, mint következetes karakterépítésnek. (Mert aki azt hiszi, hogy Feige évekkel előre mindent lát, filmekkel előre minden apró momentumot kigondol, az nincs tisztában a filmkészítés alapszabályaival, a produceri szerepkörrel, a háttéralkukkal két nagy stúdió között, a kritikák hatásával a produkciós folyamatokra és úgy a filmekkel általában.)  Amikor pedig azt megelőzően May és Peter valóban lefolytat egy komoly beszélgetést a F.E.A.S.T.-nél, elvonja a fókuszt a háttérben a zsebeibe fánkot tuszkoló Norman Osborn. Az ilyen és ehhez hasonló jelenetekért (mint a pókháló leszedetése Garfield Pókemberével), túltolt humorért 1 év letöltendő járna Feige-nak és Wattsnak is Doctor Strange valamelyik tükördimenziójában, mert valóban hatásos, jól működő drámai jeleneteket csesznek tönkre, mint például amilyen Flash betoppanása a felvételi levelek felbontása után. May halála pont ezért nem tud olyan érzelmi hatással bírni, mint Ben bácsié, vagy Gwen Stacy-é a korábbiakban (hogy a PS4-es játékról ne is beszéljünk), ami egy ilyen horderejű karakternél egyértelmű kapufa.

Egyedül nem megy

Ennek a Pókembernek a másik nagy hibája, hogy rászorul más figurák támogatására, aminek a NWH az abszolút betetőzése. Elvégre itt nem csak a korábbi interpretációk gonoszai, hanem Pókemberei is a nyakába hullanak, hovatovább utóbbi kettő van a segítségére abban, hogy megtanulja azt a leckét így 5 év és 6 film után, amit ők jószerével egyedül, 1 film alatt, lényegesen következetesebben sajátítottak el. Ez persze nem von le semmit annak filmtörténeti jelentőségéből, hogy Holland, Maguire és Garfield egymással való interakcióik csodásak, egy filmet is szívesen végignézne velük az ember. Leginkább egy jubileumi Doctor Who epizódhoz hasonlítanak a közös betéteik, amikor 3 különböző interpretációja ugyanannak a figurának kapcsolatba lép egymással, csakhogy itt még a közös emlékek sem adottak (legfeljebb a hasonlóak, lásd Ben bácsi) és ettől is csodálatos, ahogy formálják, támogatják egymást. 

A probléma az Maguire és Garfield színre lépésével, hogy noha igyekeznek ezt a fanservice momentumot szervesen a történet, Holland karakterfejlődésének a részévé tenni és ez javarészt sikerül is, ezzel pont Holland drámájáról vonják el a figyelmet. Nem csupán a viszontlátás öröme miatt, hanem mert érdekes, izgalmas hallani azt, hogy mi történt velük azóta, hogy utoljára láttuk őket, hogyan alakult a sorsuk. Például személy szerint sohasem rajongtam Maguire interpretációjáért, de azzal, hogy mind a karakter, mind a színész idősebb, érettebb lett - és javarészt mentesült Sam Raimi cringe stílusától - az eddigi legmeggyőzőbb alakítását hozta a szerepben. Ugyanez igaz Raimi víziójából Willem Dafoe-ra is, aki sokkalta ijesztőbb, creepy-bb, mint előtte bármikor, amihez csak hozzájárul, amit May nénivel tesz. Ellenben J.K. Simmons pont egy Sam Raimivel és a szerkesztőségi tagjaival lett kevesebb, így a film egyik legfőbb vesztese ő lett a Gyík és Homokember mellett és őt még csak CGI mögött sem lehet rejtegetni.

És persze ott van Garfield, aki nem csak, hogy bizonyítja azt, ami eddig is egyértelmű volt, hogy hármójuk közül messze ő a legjobb színész (ezt Watts is felismerte és olykor okosan elidőz az arcán, amelyben szavak nélkül a karakter minden fájdalma és tragédiája benne van), hanem olyan parádésan lopja a filmben a showt minden és mindenki elől, hogy nem csoda, hogy azóta a közösségi média valósággal felrobbant a #MakeTASM3 hashtagtől és azt szeretnék, ha a Sony elkészítené vele A csodálatos Pókember 3-at, ami a második rész megítélését és Holland már bejelentett újabb trilógiáját figyelembe véve nem kis szó. (Ha igazak a pletykák, akkor már meg is kezdődtek vele a tárgyalások, méghozzá nem is csak egy filmről.) Mert sokkalta érdekesebb, izgalmasabb territóriumnak hat azt hallgatva, hogy fájdalmától szenvedve egy idő után nem fogta vissza az ütéseit, mint az, hogy Holland elért ahhoz a veszteséghez, ahhoz a fordulóponthoz, amihez Garfield és Maguire már korábban és amit mindannyian jól ismerünk.

Az élősködő Pók

De hasonló mondható el a gonoszokról is. Gyakorlatilag az ő viszontlátásuk, a nosztalgia adja el a filmet, nem a címszereplő, ami egy Pókember-filmnél visszás. Mert alapvetően az MCU-s Pókembernél mindig is az volt a koncepció, hogy visszahozza az eredeti Amazing Fantasy-s képregények hangulatát, avagy Stan Lee és Steve Ditko füzeteinek a szellemiségét, amelyben a Hálószövő már egy hősökkel benépesített univerzum részese. Az a gond ezzel az eredeti képregények könnyed szellemiségével rezonáló felfogással, hogy Feige szemmel láthatóan pont a koronaékszerében nem bízik és folyamatosan más hősökkel, szereplőkkel támogatja meg ahelyett, hogy kiegészítenék őt, avagy olyan átjáróházat biztosítana számukra, mint a korábbi MCU szóló filmek. Az elsőben ott volt Stark (a főhős ruhával való szórakozását, arroganciáját ő határozta meg), a másodikban Fury, aki ráadásul a Pókember-filmektől szokatlanul, szinte végig passzív főhőst mozgatta, itt pedig Strange-dzsel való morális - és valóban látványos - összecsapása után a nagy elődök fogják a kezét, a másik két Parker próbálja átadni a stafétát, a tudását, mert egyedül képtelen a megértésre, amely megint Holland figurájából vesz el. Az, hogy az egész film multiverzumos konfliktusát az amúgy okos, intelligens Peter (újabb) dilettáns viselkedése eredményezi pedig az egyik legcikibb momentum a Pókember-filmek történetében. De hiába hozzák vissza a megfiatalított Alfred Molinát, a jellegtelen külsőt, de érdemibb karaktert kapó Jamie Foxxot és hiába teremt Watts drámai ellentétet Dafoe Manója és Holland hőse között, Dafoe-t és Molinát akkor is Maguire-hoz fogjuk kötni (Foxxot pedig Garfieldhoz), mert a konfliktus köztük jobban volt felépítve és - ez pedig még nagyobb fegyvertény - ott van a Raimi-filmek 20 éves emléke és kultusza.

Mert a NWH hiába használja ügyesen a fanservice-t és igyekszik a cselekmény részévé tenni, nem változtat azon a tényen: más filmeken, más alkotói koncepciókon élősködik. A film egyik legmegkapóbb és az előzetesek alapján leginkább kiszámítható jelenete, hogy Garfield Pókembere elkapja Zendaya MJ-jét, ezzel megváltást, továbblépést adva a karakternek Gwen Stacy halála után. A baj az, hogy emögött a jelenet mögött (is) két teljesen más film, más alkotói koncepció, karakterív áll, ezért és az ehhez hasonlókért Wattsék önnön jogukból keveset, avagy semmit sem tesznek hozzá, inkább a social médián pörgő, reddit teóriákat gyártó fanok orgazmusát szolgálják ki, nem a történetmesélést. Márpedig, ha mostanra ez jelenti a jó, a felejthetetlen film fogalmát, az nagy baj.

Pókember: Identitás hazavágva

De még beszéljünk egy kicsit a NWH kapcsán a Disney és az MCU egyre nagyobb homogenizációjáról, ahogy a filmipart, a közízlést ez a gigászi vállalat monstrum és brand behatárolja. Hogy a széria öngerjesztő hype-ja már odáig fajul, hogy 20 éves karakterekre is elsősorban MCU-gonoszként hivatkoznak. Ugyanis pont eme film a pozitívumai (mint Peter filmvégi áldozathozatala és az ebből fakadó keserédes befejezés) ellenére is kirakatba állítható, milyen az, amikor egy stúdió fókuszcsoportokon, a nosztalgiát meglovagolva állít elő egy terméket, mint például a három Pókember szerepeltetése, amely az Irány a Pókverzum! egy elvetett ötletének a felhasználása. Nem az a baj, ha ennek tapsolunk, az emlékeknek tapsolunk (pláne ha alapvetően ilyen ügyesen csinálja, mint ez a film), a baj az, hogyha már csak erre vagyunk hajlandóak és a tapsviharunk zaja elnyomja mások hangját. Mert lehet ünnepelni azt, hogy a mozi mégsem halott és ezt a filmet felhozni példának a már most 1 milliárd dollár feletti bevételével, csak akkor azt is tegyük hozzá, hogy a Disney a még 20th Century Fox égisze alatt készült Rémálmok sikátorát ezzel párhuzamosan mutatta be (hiába MCU, a jogok miatt a Pókember-filmeket a Sony forgalmazza) és a képregényadaptációk világában finoman fogalmazva sem ismeretlen Guillermo Del Toro (Hellboy 1-2) moziját már a premier hetében folyamatosan korlátozta, hogy a NWH-t több vásznon vetíthessék. Ezáltal pedig könnyedén bukásra ítélnek egy valóban minőségi, szerzői filmet, amelyről azt kommunikálhatják, hogy nem volt rá igény, rossz befektetés volt, de Ridley Scott alig marketingelt Az utolsó párbaját is idevehetjük a közelmúltból. 

Márpedig ha Jon Watts nevével akarnak eladni egy filmet a közeljövőben mondjuk egy Ridley Scott helyett, az nem csak szomorú, de a minőséggel szembeni elvárásokat is alááshatja a nézők részéről, a filmkészítés jövőjéről nem is beszélve. Mert lehet sok rosszat mondani mind Raimi, mind pedig Webb filmjeiről, de jól behatárolhatóan van vizuális stílusuk, van bennük szerzői kézjegy, míg Watts filmjei 12=egy tucat alapon totál jellegtelenek és szépen illeszkednek a Marvel-brand nagy egészébe a Marvel Kapitányok, Thor: Sötét Világok és társaik színvonalába. Ami karaktere pedig van, azt is John Hughesnak hívják, ami majd 40 éves és hiába próbálják megidézni, mint például a Homecoming egyik, A nulladik órát idéző poszterén, annak karakterisztikáját, mélységét, rétegeltségét még csak meg sem közelíti a végtermék, de arra jó, hogy egy érdemi filmklasszikust kizsigereljenek a marketingesek.

Az ötlettelenség pedig a látványról is elmondható, miközben - és ez egyre általánosabb MCU hiba - a hős elfelejt hősnek lenni, arctalan civileket megmenteni, ÉRTÜK harcolni, velük érdemi interakcióba lépni. Az NWH egyetlen értékelhető akciójelenete a Doctor Strange-dzsel való összecsapás a tükördimenzióban, de ez is "Fura Doki" saját filmjéből lett átemelve (Scott Derrickson filmje pont a franchise kevés, szabályt erősítő kivételei közé tartozik), ami pedig Christopher Nolan városhajlítgatós Eredetének a felpimpelt változata volt. (És hogy a kör teljes legyen: Nolanék az ihletet a Doctor Strange képregényekből merítették.) Mert az azért a világ vezető filmes brandjétől inkább szégyen és gyalázat, hogy Raimi amúgy is műanyag, Power Rangerst idéző Zöld Manó jelmeze művibben, mesterkéltebben néz ki, mint 20 évvel ezelőtt, de az effektek még A csodálatos Pókember-filmekben is időtállóbbak, mint amit Feige-ék az utolsó pillanatig próbáltak polírozni, pedig azok sem voltak kikezdhetetlenek. A Gyík animációja, vagy az Elektróval való összecsapás vizuális megidézése lényegesen sterilebb, bénább, mint eredetileg volt, az érdemi hálóhintázások elmaradása egy Pókember-filmben pedig már egyenesen kudarc kategória, ha a továbbra is is indokolatlanul túlhasznált CGI nem lenne az. És persze lehet tapsolni Garfield és Maguire viszont felbukkanásának, az az ötlettelenség netovábbja, hogy gyakorlatilag a színészek csak besétáltak a díszletbe, mert annyira nem volt ötletük a készítőknek, hogy érdemben hogyan emeljék be a karaktereiket a történetbe. 

Ha pedig már karaktereket említettem, "Minden idők legjobb Pókember-filmje" kapcsán, akkor kéretik feltenni a kérdést: mit tudunk erről az MJ-ről a 3 film alatt?! Vagy Nedről a korábbi Harry-khez képest?! Flash Thompsonról?! A már emlegetett May néniről?! Mindegyikük egy comic relief karakter, egy jobbára csak viccekben kommunikáló mellékfigura, érdemi dimenziók nélkül.  A Spectacular Spider-Man rajzfilmsorozat ezerszer jobban mesél erről a korú Peterről és barátairól, amit a Disneyhez került TV-s jogok után kukáztak, hogy a csúnyább, butább, komikusabb Ultimate Spider-Mant nézhessük Bosszúállókkal, Pókmocival és kütyükkel tarkítva. (Ismerős, ugye?!)

Finoman fogalmazva sem rajongok Raimi filmjeiben MJ-ért, aki minden részben alsó hangon két pasival kavar (ezekből legalább az egyik Peter/Pókember) és az életre való, szellemes csajból a rendező csinált egy toxikus viselkedésű dimsel in distresst, akit sikongatások közepette kell megmentenie a főhősnek, ráadásul Maguire és Dunst között zéró a kémia… DE!!! Megvolt írva annyira, hogy értetted, hogy milyen környezetből és miért menekül, miért küzd, merre tart. Zendaya akármilyen cuki kettőst is alkot Hollanddal, az első filmben nem volt több, mint egy széljegyzet, egy vicc, majd azt mindenféle felvezetés nélkül a második filmben szerelmi szállá próbálták duzzasztani, de karaktert, érdemi mélységet nem adtak neki a harmadik film végére sem. Márpedig Pókember pont attól emelkedik ki a szuperhősök közül, hogy figurái nemcsak a szórakoztatást, a viccmesélést szolgálják, hanem megvannak a maguk félelmei, démonai, rétegei és a főhős ezekkel meglepően jól tud rezonálni. Lehet a humoron keresztül is súlyos dolgokról mesélni (csak az MCU-nál maradva: James Gunn és Taika Waititi remekül ért ehhez), de Watts erre képtelen.

Persze egy filmadaptáció mindig kénytelen belenyúlni az alapanyagba, változtatni azon, újraértelmezni azokat és a saját koncepciójához igazítani. A korábbi filmek sem voltak ezzel másként: Raimi filmjeiben az organikus hálóvető, Webb filmjeiben a vérvonal eredetsztori, itt pedig a másoktól való függés, ráadásul Feige-ék megtehetik azt a luxust, hogy kísérletezőbbek legyenek, mint elődeik, mert a közel 30 film, alkotói és műfaji kavalkád erre bőven lehetőséget ad, de inkább maradnak a langyos középszernél, a rajongók és a stúdió részvényesek megnyugtatása végett. (Látni is lehet, hogy az Örökkévalókkal mennyire megégették magukat.)

Végjáték?!

Márpedig a rajongók szerintem többet érdemelnek annál, minthogy az alkotók lekenyerezni próbálják őket, vagy hogy annak örvendjünk, hogy a vezető színész 5 év és 6 film után egy valóban erős alakítást tesz le a címszerepben, de még így is kb. minden más színész jobb nála, jelen esetben Dafoe és Garfield biztosan. (Hollandról majd tervezek egy bővebb véleménycikket is az Uncharted várható gigabuktája után, mindenesetre nem a színészi kvalitásaival van a fő probléma.) Régi alapszabály a filmkészítésben, hogy "Ne azt add, a nézőnek, amit vár, hanem amire szüksége van." Ez lehet egy-egy gondolat éppúgy, mint a felháborodás, hogy miként forgatnak ki, avagy értelmeznek újra jól ismert karaktereket (ugye mindenki Az utolsó Jedikre gondolt most?!), de a Marvel mostanra olyannyira nagyra nőtt és olyannyira igyekszik mindenkinek megfelelni, hogy pont a húzóneveivel nem mer érdemben mit kezdeni, az Örökkévalók pedig ebből a szemszögből pont leírható a könyvelésben veszteségként. 

És noha a már emlegetett keserédes befejezés biztató a jövőre nézve, hogy Pókember ismét a saját útját járja, önmaga ura, nem függ az MCU karaktereitől (őszintén kíváncsian várom, hogy mit hoz Hollanddal a jövő, pláne a kávéházi beszélgetés fényében), továbbra is csak egy ígéretet kaptam ennyi év után is a színre lépését követően ebben a világban. Hogy majd jön az igazi, kiforrott karakter, akit mindannyian jól ismerünk, a jól ismert problémákkal, de amíg ez az ígéret nem válik valóra, nem látom értelmét, hogy ezt a fentiek alapján egy ennyire ellentmondásos, késleltetett, avagy túlnyújtott eredetsztoriban kellett volna taglalni a karaktert. Éppen annyira hat szájbarágósnak, mint az érzelmeket kifejező, animált szemek a figurán az érdemi testbeszéd helyett. 

Éppen ezért is gondolom azt, hogy ez a Pókember-interpretáció ebben a 3 (avagy 6) filmben nagyon jó, élvezetes - viszont nem kimagasló - MCU-mozinak minősül, de Pókember-filmként legfeljebb közepesek, vagy egyenesen gyalázatosak. Hiányoznak belőlük az érdemi egyéniségek, kérdések, konfliktusok  és még ha van is benne egy-egy bátrabb, hatásosabb megoldás, azt rendszerint agyonnyomják egy poénnal, vagy visszatáncolnak belőle, esetleg a rajongók lekenyerezésével bekkelik ki. A NWH persze most adott egy kis reménysugarat, hiszen minden eddigi Hálószövő-mozinál keserűbb befejezésével a teljesen magára maradt Peterrel (ami esélyesen az eredetileg tervezett kivezetését szolgálta az MCU-ból, hogy a Sony azt kezdjen vele, amit akar) izgalmas lehetőségekre ad okot a későbbiekben. De én nem reménykedni szeretnék ennyi idő és ismeretség után, hogy lehet ez jobb is, nem azon akarok hüledezni, hogy a kevesebb pénzből készült (és kritikailag méltatlanul lehúzott) King's Man - A kezdetek vizualitásban megeszi az NWH-t és a Mátrix - Feltámadásokat együttvéve reggelire, amelyek papíron több lehetőséget kínálnak annál, hogy elkápráztassák a szemet, minthogy kimódolt angol urak agyba-főbe verik Raszputyint (vagy jelen esetben inkább fordítva), hanem hogy a világ legnagyobb filmes franchise-ában kihasználják a karakterben rejlő potenciált audiovizuális és narratív szempontból egyaránt, ha már a világ minden pénze a rendelkezésükre áll.

Új emlékeket, élményeket kerítenek, amikért önnön jogukon rajonghatunk évek múlva, nem pedig régi ismerősöknek, a gyerekkorunk viszontlátásának. Mert ha továbbra is ezt jelenti a jövő (lásd még Mandalorian és Boba Fett), a múlt kizsigerelését a profit maximalizálás céljából, és az ennek való tapsolást, inkonzisztenciával, bárgyú poénokkal tarkítva, akkor onnan félek, hogy már tényleg nincs visszaút… kulturálisan semmiképp. Ez esetben pedig abból a hősből már nem kérek. És szerintem nem én leszek az egyetlen.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.