Hazatérés Dunkirkből - Filmzene

|

Kis késéssel ugyan, de kitaglaljuk az elmúlt időszak filmzenéit. Most pedig szerencsére volt is mit.

Legutóbb azon keseregtem, hogy június nem igazán hozott emlékezetes filmzenéket a műfaj rajongóinak, legfeljebb kellemesebbeket. Ellenben július havában több olyan aláfestés is hallható volt, amelyek garantáltan ott lesznek az év végi összesítésekben. Ráadásul ebből kettő ugyanahhoz a személyhez köthető.

Hirdetés

Spider-Man: Homecoming - Michael Giacchino

Kezdjük is rögtön az egyik legjobbal. Tavaly, ha leírni nem is kezdtem Giacchinót, de azt kellett konstatálnom, hogy kicsit elkényelmesedett és bár a zenéi (még a Zsivány Egyes is) rendkívül élvezetesek voltak, hiányzott belőlük az az igazi plusz. Ez különösen igaz a Doctor Strange-re, pedig általános vélekedés szerint is jól sikerült. Azt nem vitattam, hogy a szerző egy kifejezetten virtuóz oldalát villantotta fel, viszont pont ez a sokszínűség temette maga alá a score-t. Viszont már akkor is lehetett tudni, hogy Giacchino felel a Pókember: Hazatérés zenéjéért és biztos voltam benne, hogy ez esetben már nem lesznek ilyen gondjaim. Igazam lett.

Pedig lényegében ebben sincsen semmi újdonság, egy ízig-vérig Giacchino zenét kapunk, klasszikus hangszereléssel, fülbemászó dallamokkal. Ami miatt mégis működik, az egyrészt annak is köszönhető, hogy az egészen érződik, hogy örömzenélés volt az egész. Már a Marvel-logó alatt hallható klasszikus Pókember rajzfilmsorozat átirata is nyilvánvalóvá teszi ezt, ahogy Giacchino könnyed, játékos témája, amivel szépen szembeállítja az antagonista fenyegető taktusait. A megközelítés hasonló, mint Elfmannél, vagyis a két karakter, a két téma a játékidő alatt folyton hadakozik egymással, de egy percig sem válik unalmassá, pedig az elődökkel ellentétben itt igazi szerelmi téma sincsen, csak egy kisebb romantikus motívum köthető Liz Allen figurájához. Néha Giacchino Mission: Impossible zenéi is megidéződnek, mint például a "Webbed Surveillance"-ben, vagy a "A Boatload of Trouble Part 1"-ban, de a film csúcspontjának számító washingtoni jelenetsor alatt hallható "Monumental Meltdown" nem csak az album, hanem a szerző munkásságának is egy igazi ékköve. Hogy a zene is az lesz-e, azt még az idő eldönti, de mindenképpen ott van a legjobb Pókzenék között Elfman első és James Horner egyetlen Pókember aláfestése mellett.

Értékelés: 85%

War of the Planet of the Apes - Michael Giacchino

Továbbra is maradjunk Giacchinónál, akinek a munkabírása mellett csak az az elképesztőbb, hogy ez nem különösebben megy a minőség rovására. Habár azt meg kell jegyeznem, hogy a szintén ezekkel közel egy időben megjelent The Book of Henry zenéje valóban könnyen felejthető, de vélhetően Colin Trevorrow mozija sem adott túl sok támpontot, és a Jurassic Worlddel ellentétben ott nem lehetett John Williamsre alapozni. Ellenben Matt Reeves és Giacchino már a Cloverfield első része óta összeszokott páros (pedig ott csak a stáblistához komponált egy szvitet, de oda aztán ütőset) és azóta is elválaszthatatlanok, ami már az előző Majmok bolygója moziban is kifizetődött.

Kíváncsi voltam, hogy az ott megkezdett fonalat Giacchino miként viszi tovább, pláne annak fényében, hogy már az előzetes vélemények szerint egy lassú folyású, drámai filmről szóltak a hírek és a szerző ha a szükség megköveteli, jól tudja használni a drámai tónust - ahogy arra az animációs filmzenéiben is akad példa - mégsem ez az ő igazi erőssége. Most mégis sikerült kicsit rám cáfolnia, noha Thomas Newman, James Newton Howard, vagy Alexandre Desplat ilyen téren továbbra is verhetetlen. Giacchino ugyan emelt át elemeket az előző részből, de javarészt teljesen új motívumokat alkotott A majmok bolygója: Háborúhoz. A Rossz Majomhoz komponált motívum - már csak a karakterből adódóan is - például mutat komikus elemeket (pl. "The Bad Ape Bagatelle"), de a bensőségesebb dallamok az uralkodóak mégis, noha Woody Harrelson ellenlábasa is kapott egy fenyegetőbb témát. Az előzővel szemben ez valamivel nehezebben fogyaszthatóbb album, pont a lassúsága miatt, de akik szeretik, ha a lágy zongoradallamok mellett törzsi dobok és a kórus vad kántálása is megfordul, azok megtalálják benne a számításaikat.

Értékelés: 80%

Valerian and the City of a Thousands Planets - Alexandre Desplat

Ha pedig már az imént Desplat szóba került, akkor íme itt a zene, amiért a francia szerző kénytelen volt otthagyni a folyamatos újraforgatásoknak kitett Zsivány Egyest. Desplat személye egyrészről azért is furcsa, mert amellett, hogy továbbra is a drámai zenékkel párosítják a nevét, Luc Besson rendre Eric Serrával dolgozik együtt évtizedek óta. Viszont ha már ekkora csillagászati összegbe került a film, zeneszerzői fronton is nagyobb nevet kellett villantani, és jelenleg francia színekben nincs nagyobb Desplatnál, még akkor sem, ha A Grand Budapest Hotelért elnyert Oscarja óta mintha nem adna bele mindent a munkáiba.

Kicsit itt is ezt érzem, pedig a Valerian zenéjével bebizonyíthatta volna, hogy mi mindenről maradtunk le a tavalyi Star Wars spin-off kapcsán, azonban sajnos csalódás lett a vége. Hogy Desplat így az Oscar után már nem talál akkora kihívást egy zenében, vagy Besson ezúttal is elhanyagolta a score részt, ahogy szokta, az lényegében mindegy is, mivel lényegesen több potenciál rejlett az egészben. Persze a szerző érezhetően kilépett a komfortzónájából és újfent bizonyítja rátermettségét a nagyzenekari csinnadratták élén (pl. "Bus Attack"), ugyanakkor hiányzik az összekötő malter, ami az utolsó két Harry Potter-zenéjére, Az arany iránytűre, vagy Az öt legendára volt jellemző. Kár érte.

65%

Dunkirk - Hans Zimmer, Lorne Balfe, Benjamin Wallfisch

A zene, amiről mindenki beszélt az elmúlt 1 hónapban. Még azok is, akiket rendre hidegen hagy a műfaj. Christopher Nolan talán az egyedüli olyan rendező jelenleg, aki képes még némi megújulásra, kimagasló teljesítményre sarkallni a sokszor elkényelmesedő és a segédzeneszerzőire támaszkodó Zimmert. Ez a Dunkirkre is áll, de csak részben, ahogy sokakkal ellentétben nem tartom olyan kiemelkedőnek kollaborációjuk újabb gyümölcsét, mint a korábbiakat.

Viszont ezt elsősorban az albumra értem, film alatt ugyanúgy kiemelkedő, része a látottaknak, talán minden eddigi Nolan-filmnél fontosabb szerepe van a zenének. Ami a filmhez hasonlóan egy kifejezetten letisztult, sallangmentes darab. És ez a legfőbb problémája is: ugyanis nincs benne érdemi kapaszkodó, külön hallgatva nehéz a képekhez kötni, elsősorban hangulatot ad vissza, az pedig nem könnyű, hanem feszült, az ambient hangzás pedig - mint a "Shrieving Soldier" esetében - nem mindenkinek fekszik (én csípem). Viszont kétségkívül remek Zimmer zene, még ha a korábbi Nolan-kollaborációk valamennyi eleme visszaköszön is, mint például az Eredet hangzásvilága, a Sötét Lovag-trilógia dinamizmusa (a filmben jelentősen megcsonkított "Supermarine"), vagy a Csillagok között éterisége ("Home"), ehhez viszont segítségül hívta az idén önállóan is szépen bizonyító Lorne Balfe-ot (LEGO Batman - A film) és Benjamin Wallfisch-t (Az egészség ellenszere), továbbá felhasználta a brit zeneszerző, Sir Edward Elgar Nimródjának dallamait. Ez persze mit sem von le a zene minőségéből, de valószínűleg pont ezért nem fog versenybe szállni a jövő évi Oscaron.

Értékelés: 85%

Atomic Blonde - Tyler Bates és különféle előadók

Idén tele vagyunk minőségi soundtrackekkel, és A Galaxis Őrzői vol. 2, valamint a Nyomd Baby, nyomd! válogatásai garantáltan mind a fülünkbe másztak, ehhez pedig nyugodtan odacsaphatjuk az Atomszőke albumát is. Feltéve ha vevők vagyunk a 80'-as évek szintipopos hangzásvilágára.

Van itt jól ismert klasszikus, mint a "99 Luftballons" (rögtön két verzióban), a "Father Figure" George Michaeltől, vagy a "London Calling" a The Clashtől, de a kevésbé ismert nóták, mint a "Der Komissar" is növelik a nosztalgiát. Tyler Bates pár szerzeménye, avagy nótája jól illeszkedik az összképbe, viszont semmi igazán emlékezetes nincs bennük.

Értékelés: 80%

The Dark Tower - Tom Holkenborg/Junkie XL

Már jó ideje nyilvánvaló, hogy a Junkie XL zeneszerzőnek nevezett lufi látványosan kipukkadt. Ez még nem volt egyértelmű a Mad Max - A harag útja esetében, mivel ott még jól megélt a 300: A birodalom hajnala által lefektett alapokból, de ha nem kell valamit nagy intenzitással püfölni, akkor igazi se íze, se bűze munkákat ad ki a kezei közül, mint azt tette most A Setét Torony esetében is, ami legalább passzol a film színvonalához.

Holkenborg zenéje pont annyira jellegtelen, mint a Deadpool esetében volt, pedig a szuperhőszsánerhez hasonlóan a fantasy is igazi aranybánya tud lenni egy érdemi komponistának. Ha az olyan intenzív, rövid szösszenetekre gondolunk, mint a "Getting a Toothbrush", akár a meghittebb - vagy legalábbis annak szánt - "The Creed"-et hallgatjuk nehezen tudjuk megérteni, hogy miért is foglalkoztatják annyira ezt az embert (kapcsolatok). Nem hallgathatatlan az egész, a vége felé mintha valamiféle karaktert kezdene találni magának a zene, de ha így folytatja, szépen kikopik a köztudatból, amit a legkevésbé sem bánnék, amikor nála ezerszer tehetségesebb személyek állnak sorba akár ilyen félresikerült mozikhoz is lehetőségért. Annak meg különösen örülök ezek fényében, hogy az Igazság Ligája zenéjét nem ő, hanem végül Danny Elfman szerzi, mivel kettejük között zongorázni lehetne a különbséget, de gyanítom Holkenborg erről a hangszerről még csak nem is hallott.

Értékelés: 40%

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.