Hirdetés

Ilyennek látták a Puliwood szerkesztői 2019-et

|

Temérdek felejthetetlen pillanatot adott nekünk 2019, legyen szó közösségépítésről, film- vagy sorozatélményekről. Ilyennek látták szerkesztőink a tavalyi évet.

Brutális éven vagyunk túl. Már a harmadik szülinapját ünnepelte oldalunk, elértük Facebookon a 13 ezer tagot, a Puligánok nevű filmes csoportunk már 1200 főt számlál, megtartottunk három kvízt (A Gyűrűk Ura, Trónok harca, Star Wars), szerveztünk egy nagy Marvel Kibeszélőt és egy közös mozizást is A világítótoronnyal a középpontban, segítettünk a Baptista Szeretetszolgálatnak, kint jártunk a Bécsi Comic-Conon, interjút készítettünk Reisz Gáborral és a Kölcsönlakás színészeivel, ezerötszáznál is több posztot és kétszáz kritikát írtunk, végigtudósítottuk a 2019-es San Diegó-i Comic-Cont, együttműködtünk a CCC-vel, idén is megtartottuk a tökfaragós versenyünket, átalakítottuk az értékelőrendszerünket és még hosszasan folytathatnánk a sort. Természetesen számos tervünk van 2020-ra is, azonban ezek megvalósításához elengedhetetlen, hogy továbbra is olvassatok, támogassatok minket, az eddigi pozitív visszajelzésekért és építő jellegű kritikákért pedig nagyon hálásak vagyunk nektek. 

Hirdetés

De nem csak a fenti eredményekre és az olvasóinkra vagyunk kimondhatatlanul büszkék, hanem a csapatunkra is, amely elképesztően tehetséges figurákból, igazi egyéniségekből tevődik össze. Kész öröm minden pillanat, amit a szerkesztőség tagjai együtt töltenek és bár nem értünk mindig egyet, szerencsére mindent meg tudunk beszélni. Büszkék vagyunk erre a társaságra, az ő gondolataikat olvashatjátok az alábbi gigászi évértékelőnkben: 

Mi volt a kedvenc filmed és miért?

Szabó Dániel "Szada": Tíz évnyi előkészítés kellett hozzá, hogy a Bosszúállók: Végjátékot katarzisként élhessem meg a mozi sötétjében, egyfajta betetőzése volt ez mindannak, amit azóta éreztem a Marvel filmjeivel kapcsolatban, hogy Tony Stark felfedte szuperhős alteregóját a világnak. Ahogyan a szerkesztőségi kritikában is leírtuk, közel sem hibátlan filmről van szó, azonban képes volt valami olyan megmagyarázhatatlan közösséghez tartozós, rajongós érzést nyújtani számomra, amelyet egyetlen más idei alkotás sem tudott, ezért pedig azóta is mérhetetlenül hálás vagyok.

Pavlics Tamás: Nehezen tudnám megválaszolni, hogy mi volt az év legjobbja számomra, mivel rengeteg film ilyen, vagy olyan módon maga alá gyűrt, de olyan igazán katartikus pillanatot nem igazán éreztem. Ha a legjobbra kellene böknöm, akkor Rian Johnson Tőrbe ejtve* mozijára esne a választásom (a szerző az Egyesült Királyságban él, ott volt alkalma látni a filmet), amely zseniális érzékkel frissítette fel és tisztelgett a mára már poros whodunnit krimik műfaja előtt, ráadásul mindezt elképesztő színészgárdával, maximálisan kihasználva.

Török Tamás: Ugyan a kritikámban még érezhetően távolságtartó voltam Quentin Tarantino legújabb mozijával, a második, vagy épp harmadik nézés után nemcsak, hogy beleszerettem a Volt egyszer egy… Hollywoodba, de hiánypótló filmélményt adott Rick Dalton és Cliff Booth története. Eleinte azt gondoltam, hogy nem sokszor fogom újból elővenni Tarantino szerelmeslevelét, de be kell látnom: óriásit tévedtem. Az évtized egyik, míg 2019 abszolút legjobbja nálam, nem kérdés.

Hegedűs Attila: Nálam sokáig az Álomgyár öntörvényű fenegyerekének, azaz Quentin Tarantinónak az új mozija, a Volt egyszer egy Hollywood volt az év filmje (remélem, nem kell részleteznem, hogy miért), ám október elején egy jöttment egy szempillantás alatt letaszította a trónjáról. Vince Gilligan történelmet írt a 2013-ban véget ért Breaking Bad sorozatával, ami rendkívüli mértékben befolyásolta/megváltoztatta a gondolkodásmódomat. Éppen emiatt hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem az El Camino: A Breaking Bad Movie lett nálam a kedvenc; bárhonnan közelítem meg ezt a filmet, mindig rácsodálkozom, hogy mennyire fenomenálisra sikerült. Gilligan szabad kezet kapott a Netflixtől, és megcsinálta az igazi befejezést a sorozatnak - és emiatt nem is lehetnék hálásabb. (A mozi utolsó pillanata pedig az egyik leggyönyörűbb jelenet a filmtörténelemben.)

Goretity Dániel: Nehezen tudok választani, mert habár blockbuster fronton számtalan, köpedelmesre sikerült alkotásra sikerült pénzt és időt pazarolni, jó pár remek filmélménnyel is gazdagodtam. A képregényes fanboy énem nyilván örül, hogy egy Végjáték és egy Joker is kifejezetten jóra sikeredett, Tarantino-rajongóként a Volt egyszer egy… Hollywoodot is imádtam, valamint Az aszfalt királyai is sokkal jobban elkapott, mint vártam. Ha viszont egyet mindenképp ki kell emelnem (és ha már a Tőrbe ejtve átcsúszott januárra…), akkor az mindenképp a dél-koreai Élősködők (Parasite) lenne. Egy remek társadalomkritika, zsánerek keverésével és több oldalról is körüljárva a témáit. Mindenképp tegyetek vele egy próbát, ha kimaradt volna.

Péter Zsombor: Az ír: Martin Scorsese öregfiús stílusgyakorlatát eddig háromszor láttam és mindig tudott valami újat adni. Egyszerre klasszikus gengszterfilm, illetve óda az elmúláshoz. Hol könnyed humorral operál, míg máskor melankóliába repít. Az már csak hab a tortán, hogy Robert De Niro, Al Pacino és Joe Pesci régi fényükben tündökölnek, talán utoljára ebben a zsánerben. Instant klasszikus lett számomra.

Bagi Levente: A könnyebbik utat választom és azt mondom, hogy a Bosszúállók: Végjáték. Iszonyatosan nehéz egyetlen alkotást kiemelni az elmúlt évből, úgyhogy két szempontot magam előtt tartva döntöttem ezen film mellett. Először is ezt a mozit vártam legjobban 2019-ben, így nagy örömömre szolgált, hogy nemhogy csalódnom nem kellett, hanem sikerült túlszárnyalni minden elvárásomat is. Másodszor pedig, hogy mindezt véghez vigye, a Bosszúállók: Végjátéknak és a film élén álló Russo-tesóknak nem kis lécet kellett megugrania ennek a tíz éves filmtörténeti mutatványnak a lezárása során. Én minden egyes percét élveztem a Marvel Filmes Univerzum menetelésének, amelynek a végére mesterien tette le a Végjáték a pontot.

Kovács Gergő: Mivel az Örökség nem tudott kifejezetten a hatalmába keríteni, őszintén nem hittem volna, hogy Ari Aster soron következő alkotását fogom a 2019-es toplistám élére sorolni. Pedig a Fehér éjszakáknak méltó helye van ott, hiszen amikor a bizarr módon gyönyörű, világos képekből a filmvászon egyszer csak elsötétül, akkor éreztem igazán, hogy régen szakított így ki valami a hétköznapi körforgásból. A film 140 perces játékideje elejétől a végéig felkavaró, bőr alá kúszó és végtelenül nyomasztó atmoszférába csöppenti a nézőt, amely jóval a megtekintés után is vele marad, a rendező pedig képes volt mindezt továbbra is hatásvadász ijesztgetések nélkül elérni, miközben elénk tár egy mélyreható szakításdrámát. Az biztos, hogy nem ezt fogom a leggyakrabban újrázni a tavalyi év legkiválóbb produkciói közül, de ez mit sem von le az érdemeiből.

Kónya Sándor: Volt egyszer egy Hollywood. Tarantino új filmje lassan csordogál előre. Nem siet, nem kapkod. Első ránézésre talán azt mondhatnánk, nem történik sok minden, csak Brad Pitt autókázik jobbra-balra, DiCaprio hőbörög, Margot Robbie pedig gyönyörűen szeli a várost a kis talpain és mozizik. És mégis: Tarantino olyan előszeretettel merül el a részletekben és festi fel ezt a nagy, hollywoodi látképet, hogy lelkesedése ragadóssá válik. Elegáns, laza, humoros, hol meghökkentően erőszakos, hol pedig meglepően megható és csupaszív mozi volt ez - utóbbi tulajdonságok az amúgy szintén kiváló Aljas nyolcas robosztus nihilje után kifejezetten üdítőnek hatottak. Szó mi szó, fantasztikus érzés volt részt venni ezen a különleges időutazáson és akár rendez még egy filmet a jó öreg Quentin, akár nem, ezzel (is) beírta magát abba a bizonyos nagykönyvbe. Köszi.

Milány Botond: Sajnos filmek terén ilyen-olyan okokból hatalmas az elmaradásom az elmúlt évből, de mivel én az Oscar-díjátadóig számítom a filmes évet, így van még időm pótolni. De azok közül, amit láttam eddig a kedvenceim a Bosszúállók: Végjáték, a Joker és Az ír voltak. A Marvelnek sikerült feltennie a pontot az i-re, és egy pörgős, izgalmas és néhol megható filmmel lezárnia egy korszakot; a Warner végre úgy tűnik megtalálta azt az utat, amit követni szeretne a DCEU-val (Joaquin Phoneix pedig Oscart érdemelne ezért az alakításáért); Scorsese pedig egy már letűnt korhoz készítette el a maga végtelen hosszúságú, ám egy percig sem unalmas hattyúdalát a rá jellemző sebességgel és a régi idők nagyágyúival.

Kátai Levente: Míg objektív filmesztéta szemüveggel tudnék jobb filmeket sorolni az évből, érzelmileg mégis a Rocketman kapott el leginkább, aminek úgy sikerült megismertetnie, megszerettetnie velem Elton John-t, és átéreztetnie velem mindazt, ahogy ez az énekes megélte ezeket az eseményeket, hogy alig ismertem számát és amennyire láttam belőle, még csak nem is volt szimpatikus. Ez az igazi nagybetűs moziélmény: musicalszerű fantáziajelenetek bámulatos dalokkal, fajsúlyos sorsdráma, mély érzelmek, olyanfajta bukás- és felemelkedéstörténet, ami nem a klisés sztárélet számunkra szörnyen távol álló krízisét helyei a középpontba, hanem egy olyan érzelmi hullámvasútra ültet fel, amivel mindannyian tudunk azonosulni. Hisz mindannyian vágyunk mások elfogadására, elismerésére, törődésére. És szeretetére.

Gaál Alexander: Talán nem fogok újat mondani azzal a kijelentésemmel, miszerint egy piszkosul erős évet tudhatunk magunk mögött. Hollywood idén kimutatta a foga fehérjét, vagyis bizonyos esetekben már a látszatra sem volt kedve adni olykor, hiszen tisztában volt vele, hogy a millió zöldhasú így is biztosan becsörgedeznek majd a kasszába, akkor meg minek erőlködni. Egy ilyen félvállas hozzáállás mellett nagyon kevés mozi volt a 2019-es esztendőben, amiért tényleg őszintén tudtam lelkesedni, és még kevesebb, amit tényleg képes voltam a szívem egyik csücskébe zárni. Mégis Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodja a maga nosztalgiától túlcsordult a filmkészítéshez intézett szerelmeslevelével, Todd Phillips helyenként kissé szájbarágós, mégis merész Jokerével, valamint Robert Eggers semmihez sem fogható A világítótornyával képes volt számomra megmenteni az álomgyár hanyatlásnak indult becsületét. Viszont a kérdésre is felelve a három közül talán mégis Eggers munkája hagyta a legnagyobb nyomott bennem, hiszen tizenkilencre lapot húzni, pláne másodjára, nem feltétlen sikerül mindenkinek. Ennek a fickónak pedig jól láthatóan vele született érzéke van ahhoz, hogy olyasmibe vágja a fejszéjét, amire mindenki más azt mondaná körülötte, hogy ez kedves barátom nettó őrültség.   

Fonyódi Noémi: Számomra idén ez a legnehezebb kategória, sok szépet és jót láttam, amik tényleg tetszettek és bármikor újra előkapnám őket, de most egy sem jut eszembe, amit kérdés nélkül az élre raknék. A képzeletbeli dobogón valószínűleg a Marvel filmek, az új Star Wars és a John Wick harmadik része osztozna, és bár tényleg kiemelkedőnek gondolom őket, egyikre sem tudok rábökni, hogy na tessék, így kell filmet csinálni. Jók, jók, de úgy érzem hiányzott belőlük az a bizonyos plusz, amivel magukénak tudhatnák 2019-et. Aztán ahogy pörgetem az ebben az évben kiadott filmek listáját el is jutok az őszi premierekhez és ott figyel a Joker, szugerál, hogy khm... ugye emlékszel még rám? Persze, hogy emlékszem, olyan mély benyomást tett rám ez az alkotás, mint általában kevés film szokott. Nyomasztó és nehezen fogyasztható, elgondolkodtat a társadalmunk problémáiról, végre valami, amiben tényleg van mondanivaló. Annyi mindent felforgatott bennem és ekkor döbbentem rá, hát nem ez az, amit egy jó filmben keresünk? Dehogynem. Szóval, 2019 legjobb filmje számomra a Joker, és soha nem gondoltam volna, hogy ezt így leírom.

Melyik filmet tartod az év legrosszabbjának/legnagyobb csalódásának?

Szabó Dániel "Szada": Leginkább az új Hellboyra haragszom. Nem azért, mert nézhetetlen lenne, hanem pontosan azért, mert végtelenül semmilyen és elcsépelt lett a végeredmény, amely ráadásul mindennek tetejébe elvette a lehetőséget attól, hogy a Guillermo del Toro - Ron Perlman duó elkészítse a rajongók által régóta követelt harmadik mozit. Bár a linkelt kritikát nem én írtam, azonban minden szavával egyetértek, így elolvashatjátok benne részletesen is, hogy mi bajom a filmmel. 

Pavlics Tamás: Sok rossz filmet láttam idén is a mozik sötétjében (ahol kevésbé feltűnő, ha kiakarom kaparni a szemeimet), de az olyan förmedvények, mint a Hellboy, vagy a Charlie angyalai is cannes-i Arany Pálmás alkotásoknak tűnnek a Macskák mellett, ami messze (MESSZE!) a legsokkolóbb moziélményem volt nem csak a 2019-es esztendőből, hanem talán egész életemből is. Ha pedig hozzávesszük a szörnyű látványhoz, hogy a szórakoztatóipar olyan ikonjai égették le magukat mint Taylor Swift, Judi Dench, vagy Ian McKellen, akkor kijelenthetjük: Tom Hooper filmje teljes catasztrófa.

Török Tamás:Tény, én nem vártam a különösebben Az ír-t, de Martin Scorsese munkásságát egyfelől mindig is szerettem, másfelől pedig nagyban meghatározta, hogyan viszonyulok a gengszterfilmek zsáneréhez. Épp ezért nem is gondoltam volna, hogy mennyire kínkeserves mód fogok szenvedni Robert de Niro és Joe Pesci újraegyesülése alatt, ami túlzás nélkül életem leghosszabb és legtartalmatlanabb három és fél órájának érződött. Legnagyobb személyes csalódásként viszont nyilván azt éli meg az ember, amit vár is előzetesen, Jordan Peele Mi-jének pedig hiába láttam és értékeltem az igyekezetét, vagy épp erényeit, számomra nem ért fel a Tűnj el! érett, feszültséggel teli rendezéséhez. Tudom, ezzel kisebbségben vagyok, de bármennyire is próbáltam, nem tudtam igazán szeretni Peele idei horrorját.

Hegedűs Attila: Az ehhez hasonló kérdésekkel mindig bajban vagyok, hiszen ha már előre látom egy filmen, hogy számomra nem fogja megugrani azt a bizonyos lécet, akkor nagy eséllyel ki is hagyom. Így voltam az Üveggel, a Macskákkal, a Seveleddel, a Godzilla 2-vel, a Bosszúállók: Végjátékot pedig inkább csalódásként éltem meg. Emiatt csak a megnézett filmek alapján tudok kihozni egy "győztest", ami nem más, mint a Jordan Peele-féle Mi. Imádtam a Tűnj el!-t, Oscart nem adtam volna neki, de egy fontos és nagyszerű alkotással volt dolgunk - pont emiatt estem pofára a Mi-vel. Technikailag és filmkészítés szempontjából rendkívül profi, ahogy a színészi alakítások is önmagukért beszélnek. Viszont ezek a szükségszerűen belemagyarázott metaforák és hasonlatok, abszolúte megölik a hangulatot, a számos logikátlanságáról és a nevetséges horror mivoltáról nem is beszélve (a legátlagosabban durrogtatja el az összes ismert klisét, semmi maradandót nem hoz a műfajba és ezáltal válik az év horrorfilmjévé?!). A Mi kétségkívül egy rossz film, de úgy válik az év legrosszabbjává, hogy a most kezdő filmeseknek - a díjeső és a magas százalékok miatt - ez a mozi lesz majd a követendő példa.

Goretity Dániel: Legrosszabbnak a megannyi nyári közepes blockbuster színvonalát is sikeresen alulmúló X-Men: Sötét Főnixet mondanám - tudtuk, hogy ennyire rossz lesz, csak nem sejtettük. De hogy a művészfilmeket se kíméljem, rég kínlódtam annyira filmen, mint a Cinefesten levetített Szuveníren. Legnagyobb csalódásként pedig… nos, ezért valószínűleg fogok kapni a pofámra, de Az írt mondanám. Imádom a gengszterfilmeket és messiásként vártam Scorsese új művét ezekkel a színészóriásokkal, de egy tucatszámra kimért, borzasztóan elnyújtott, az üzenetét pedig az utolsó fél-egy órában kapkodva és prédikálva közvetítő filmet kaptam. A három és fél óra java része érdektelen karakterekkel van megtömve, akik két, egyenként félórás "beszélő fejek" jelenet között arctalan gengsztereket tesznek el láb alól. "Micsoda tétek!"

Péter Zsombor: A legrosszabb a Fekete karácsony. Nem vártam sokat tőle, de arra nincsenek szavak, hogy mekkora hulladék lett belőle. Feminista kiáltványnak végtelenül primitív, uszító és csőlátású, horrornak nem ijesztő, slashernek vértelen. Ha hozzátesszük, hogy egy remake-ről van szó (az eredeti egyébként a mai napig zseniális), még értékelhetetlenebb az amúgy sem impozáns összkép. A legnagyobb csalódás pedig a Rambo V - Utolsó vér. Sokan szerették, de nem igazán értem miért. A filmvégi montázs kétségtelenül zseniális, de ezt leszámítva nem sok értékelhető pillanata van. Vontatott, a finálét mégis borzasztóan hamar lezavarják, Rambo karaktere pedig leredukálódik egy átlagos akcióhőssé. Hiányzik az alázat, azok a pillanatok, amik őt azzá tették, aki. Tucat akciónak elmegy, Rambo filmnek kevésbé.  

Bagi Levente: Igazán nagy csalódás nem ért idén, ahogyan a rosszabb visszhangú filmeket is igyekeztem elkerülni, így most azt a mozit hoznám fel, aminek leginkább sikerült felbosszantania. Sajnos várható volt, hogy a Rambo V - Utolsó vér nem lesz egy igazán nagy eresztés, de akkor vált igazán dühítővé mindez, amikor egy erős startból eljutottunk egy katasztrofális végkifejlethez. Olyasmi lehetett volna ez a film Sly számára, mint a Logan volt Hugh Jackmannek. Egy tökéletes hattyúdal, amivel méltóképpen búcsúztathatja egyik legrégebbi szerepét. A valóságban pont ennek az ellenkezője következett be és csak ártani tudott a Rambo névnek ez a mozi, pedig a Creeddel maga Sly is bizonyította már, hogy lehet a nagy visszatérést jól is csinálni.

Kovács Gergő: Az év legrosszabb filmjeinek összeállítása sokkal nagyobb kihívást jelent, mint a kedvenceken végigzongorázni, már csak azért is, mert a kritikai és nézői visszajelzéseket figyelembe véve mindig igyekszem megválogatni, mire érdemes pénzt és legfőképpen időt szánni az aktuális felhozatalból. Ilyenkor tehát sokkal inkább olyan alkotások cikáznak a gondolataimban, amiket a fentebb taglaltak ellenére bevizsgáltam, hogy aztán jókora csalódással szembesüljek - és mint ilyen, számomra talán Stephen King klasszikusának 2019-es feldolgozása, a Kedvencek temetője jelentette a legnagyobb pofára esést. Meg kell hagyni, a film kezdeti hangulatában és számos jelenetében több értéket találtam, mint mondjuk a Démonok között-univerzum valamelyik fantáziátlan mellékszálában, ugyanakkor fájdalmasan kiaknázatlanul maradt a végére az alapmű esszenciája és csapott át az egész egy slasher bohóckodásba. A legszomorúbb az egészben tényleg az, hogy a Kedvencek temetője könnyűszerrel lehetett volna az elmúlt évek egyik legminőségibb horrorja, amennyiben sikerül megtartani az első óra atmoszféráját, és egy kicsit jobban elmerülni azokban a témákban, melyeket King az eredeti műben érint.

Kónya Sándor: Brightburn. Mert már maga az alapötlet sem volt túlságosan fantáziadús, a kivitelezés azonban ennek tetejébe bűzlött a trehányságtól. Mintha eszük ágában sem állt volna a készítőknek az, hogy tovább nézzenek a koncepción és ne adj' Isten felfessenek épkézláb karaktereket, vagy valahová kifuttassák a kiindulópontot és mondjanak valami érdekeset. Arcunkba toltak néhány erőszakos jelenetet, gondolván, hogy kielégítő lesz, majd szépen ott hagytak bennünket, mint akik jól végezték dolgukat.

Milány Botond: Sajnos könnyű erre választ adnom: a Star Wars: Skywalker kora jött, látott, és akkora csalódást okozott, hogy azt nehéz szavakba önteni. Ugyan vannak értékelhető, és kifejezetten jó pillanatai, ötletei és megvalósításai is, de így, ennek a filmnek ebben a formában egyszerűen nem szabadott volna elkészülnie. Fájdalmasan középszerű az egész, tele ostoba, nem átgondolt és gyáva fordulatokkal, ami rettentő rossz üzenetet hordoz. Felejtsük is el…

Kátai Levente: Amennyire jól indult és bűvölt maga köré a Watchmen sorozat, olyan nagy koppanás ért az évad lezárásakor. Alapjáraton meg voltam győződve, hogy nincs értelme, és nem is lehet jól folytatni a Watchmen történetét, és pozitív meglepetésként ért, mikor esélyt adtam az HBO sorozatának, hogy végre rám cáfolnak. A különböző történetszálak, a zseniális narratíva és a bedobott témák okán joggal feltételeztem, hogy itt is lesz egy olyan filozófiai mélység, valamilyen örök érvényű gondolat az emberi természetről, amiről az eredeti képregény szólt. Ehelyett a végén jött a felismerés, hogy nincs itt semmilyen mélység, csupán öncélú rejtélyteremtés, bedobott témák, amikkel nem kezd semmit a széria, történetszálak, amik összefutnak a nagy fináléra, csak minek. Ha az volt a cél, hogy csavarosan bővítsék a Watchmen idővonalát előre és hátra egyaránt, miközben a nagy semmit fújják egyre nagyobbra, akkor elérték. Csakhogy számomra ennél többet jelent a Watchmen. Alapjáraton meg voltam győződve, hogy nincs értelme, és nem is lehet jól folytatni a Watchmen történetét. Nem cáfoltak rám.

Gaál Alexander: Ellőhetném a nehéz kérdés klisét, de balszerencsémre ezúttal könnyű lesz megnevezni a bűnöst. Aki egy kicsit is ismer az tudja, hogy élek halok a Star Warsért. Ebből következik, hogy viszonylag nagy reményekkel tekintettem az ismét J. J. Abrams által jegyzett kilencedik epizód, a Skywalker kora irányába. Mivel az előjelek ha nem is egy tökéletes mozit, de bőven azt a fajta korrekt, érzelmekkel túlfűtött és nagyívű lezárást vetítették előre, amit minden Star Wars rajongó elvárt volna. Sajnálatos módon ehelyett Abrams a dollárjaikat féltő stúdióval karöltve inkább egy mindenféle kreatív, újszerű, és merész gondolatot a kispadra ültetve elkészítette A Jedi visszatér szteroidokkal kitömött remake-jét. Amelynek ugyan elvitathatatlanul vannak nagyon szép és valóban megindító pillanatai, viszont az egészről messziről lerí, hogy ennek a filmnek mindössze egyetlen célja volt a stúdióvezetés szemében, mégpedig a lehető legtöbb dollár összekapirgálása az új évtized beállta előtt.

Fonyódi Noémi: Az előző kérdéshez képest itt a bőség zavarában szenvedtem, idén is sikerült annyi vállalhatatlan dolgot a moziba küldeni, hogy néha megkérdőjelezem a filmiparban dolgozók kompetenciáját. Ami viszont tényleg kihúzta a gyufát és legszívesebben az emlékét is kitörölném, az a Sötét Főnix. Hogy mondhatta valaki erre a rakás szemétre, hogy tessék moziba küldeni? Azok a producerek és stúdió, akik korábban lerakták az asztalra az X-Men: Az elsőket, Az eljövendő múlt napjait vagy a Logant, hogy a viharba nem látták azt a bődületes katyvaszt, amit nekem végig kellett szenvednem a moziban? Számomra teljesen érthetetlen, hogy mi ment itt félre. Lehet csak azért fájt ennyire, mert miután Az ellenállás vége beleállította a szériát a földbe, Az elsőkkel megjelent a remény, hogy nincs minden veszve. Sokáig úgy éreztem sikerült talpra állítani az X-Meneket, az általam leginkább kedvelt Marvelt sztorit és különösen rosszul esett, hogy megint nem sikerült a Főnix történetét nagyvászonra adaptálni.

Szerinted mi volt a legkiválóbb sorozat?

Szabó Dániel "Szada": Ha azt kezdem el dúdolni, hogy "Jussát várja a Vaják...", akkor már bizonyára kitaláljátok, hogy az év végén debütáló, Netflix-féle The Witcher/Vaják sorozat volt számomra idén az egyik, ha nem a legemlékezetesebb sorozatélmény, hiszen bár jól látom a hibáit és a gyermekbetegségeit, mégis annyira jól tudta megragadni az általam imádott fantáziavilágot, hogy azonnal magába szippantott. Pedig volt idén egy zseniális Csernobil, egy végtelenül hangulatos Daybreak és a szuperhős zsánert szemberöhögő Doom Patrol/The Boys kettős is. 

Pavlics Tamás: Sorozatfronton viszont sokkalta egyértelműbben megkaptam azokat a pillanatokat, amelyeket a moziban csak elvétve. Nagyon kedveltem a Sex Educationt, vagy a The Boys-t és a legjobbnak egyértelműen a Csernobilt mondanám, viszont a kedvencem mégis a Daybreak volt, amely szórakoztatóan vegyítette a zombiapokalipszist a John Hughes filmek naiv bájával és narratív játékossággal. Szörnyen sajnálom, hogy a Netflix máris kaszálta, mert igazi ínyenc darab volt.

Török Tamás: A Netflix fantasy eposzának, a The Dragon Prince harmadik évada egy olyan gyermeki rajongást ébresztett fel bennem, amiről nem is hittem volna, hogy egyáltalán még lehetséges. Mindannyian ismerjük az érzést, amikor legszívesebben egy életre elvesznénk kedvenc fiktív világunkban, Aaron Ehasz és Justin Richmond szériája ezt az érzést pedig a legmagasabb fordulatszámon pörgeti. Egy igazi hullámvasút volt a harmadik évad, ami két szezonnyi megfontolt építkezés után a műfaj számomra minden elképzelhető erényét megcsillogtatta - szándékosan igyekszem kerülni ezt a szót, de ez most hibátlanra sikeredett. Hasonlóan az HBO Csernobil miniszériájához, ami kérdés nélkül az elmúlt évek egyik legerőteljesebb produkciója - főleg annak fényében, hogy egy olyan tragédiát mesél el zavarba ejtő kendőzetlenséggel, amit mind a mai napig közel lehetetlen felfogni épp ésszel.

Hegedűs Attila: A Better Call Saul ötödik évada átcsúszott 2020-ra, a BoJack Horsemanből csak egy fél évadot kaptunk, számomra a The Witcher, a Carnival Row, a Preacher és az Unbelivable kisebb csalódásként maradt meg, ám a The Boys, a Sex Education, a Big Mouth, a Stranger Things, sőt a The Punisher befejező évada is rendkívül jó szórakozást nyújtott. Viszont az év legjére csak három sorozat nevezhetett; a Mindhunter második szezonja, a Love Death + Robots, valamit a (felteszem, közönség kedvenc) Csernobil. Közülük pedig nálam is magasan az utóbbi került ki győztesként, hiszen egészen elképesztő és zsigerig hatoló, amire az HBO és Craig Mazin képes volt. Kiskorom óta foglalkoztatott az atomerőműi baleset, így nagy elvárásokkal kezdtem el a Csernobilt, de egyenesen letaglóztak a képernyőn látott képsorok. Rendkívül megrendítő, hihetetlenül nyomasztó és roppant mód elgondolkoztató.

Goretity Dániel: Itt is előjön a bőség zavara, ráadásul úgy, hogy sok mindent nem is láttam. Az év első feléből mindenképp a Fleabag és a Dark második évadjait említeném, mindkettő zseniális a maga módján. A Csernobil mellett sem tudok elmenni szó nélkül, ősszel pedig a Watchmen nyűgözött le nem egy, nem két ízben még úgyis, hogy a befejezés nem nyerte el annyira a tetszésemet.

Péter Zsombor: Mr. Robot: A legfrissebb élményem, így kicsit talán ez is közrejátszik, de muszáj megtennem győztesnek a Mr. Robot befejező évadát. Sam Esmail gyönyörűen keretbe foglalta az egyébként nem kicsit komplex sztorit, ami drámaként és thrillerként is pazarul működik. Így kell valami igazán különlegeset alkotni!

Bagi Levente: Sorozatos fronton majdnem nehezebb a döntés, mint a filmek esetében. Az év első felében a Csernobil hagyott bennem mély nyomot, az év végi dömping pedig egészen elképesztő újdonságokat hozott a Watchmen és a The Mandalorian képében. Az abszolút favoritom mégis a Vaják, amit legalább annyira, ha nem jobban vártam, mint a Bosszúállókat. Rendesen beszippantott ez a világ a játékoknak és könyveknek hála, így ismét csak nagy volt az örömöm, amikor egy ennyire jól sikerült adaptációval kerültem szembe. Az oldalon megjelent kritikában már bővebben kifejtettem, hogy miért győzött meg ennyire a sorozat első évada, de röviden itt is leírnám, hogy a remekül működő karakterdinamikák, a véres harcjelenetek és az e közé beékelt humor tökéletesen visszaadja mindazt, ami miatt megszerettem ezt a történetet.

Kovács Gergő: Ebben a kategóriában már véletlenül sem valamilyen feszélyező produkcióval kapcsolatban fogom koptatni a billentyűzetet, pedig a Szexoktatás (Sex Education) könnyedén lehetett volna ilyen, ha nem képes ennyire intelligensen, éretten kezelni a témáját. A Netflix coming-of-age sorozata ugyanis széles skálán, kendőzetlen őszinteséggel fedi le a tinédzserkor problémáit úgy, hogy közben végtelenül szórakoztató tud maradni, és attól függően, hogy épp melyik karaktert követjük nyomon, érzelmek egész sorát váltja ki a nézőből hol felemelőbb, hol szívbemarkoló pillanatokat szolgáltatva. Asa Butterfield most először győzött meg úgy igazán, de már csak a szexterapeuta anyuka szerepében lubickoló Gillian Anderson miatt is megér egy misét a Szexoktatás, legalábbis azon túl, hogy mennyire hiánypótló műfajú, humoros és bájos egyszerre. De mindenképp említést kell tennem még a Disney+-on indult High School Musical: The Musical: The Seriesről is, amely a nyakatekert cím mögött hatalmas szívet rejt, és számomra ha nem is a legjobb, de kétségtelenül a 2019-es év egyik legkellemesebb meglepetése az újonc sorozatok között.

Kónya Sándor: Fleabag - Második évad. Mert Phoebe-Waller Bridge irtó vicces. Egyrészt. Másrészt pedig, mert úgy tudott beszélni egy rakás izgi témáról (vallás, nőiség, szexualitás, szerelem, stb.), hogy közben végig pofátlanul, pimaszul humoros volt. Kicsit olyan ez a sorozat, mint a Bojack Horseman - sokszor keserű, de keserűségével együtt is vicces, főhőse pedig lehet akármekkora segg néha, izgalmas nézni, ahogy átevickél a problémáin és ahogy igyekszik megtalálni saját lelki boldogságát. Plusz, soha nem tudom megunni, ahogy a Fleabag áttöri azt a bizonyos negyedik falat. U.i.: természetesen a Csernobil is zseniális sorozat volt, de muszáj volt választanom egyet.

Milány Botond: Sok jó (Barry, The Boys, Stranger Things) és néhány egészen elképesztő sorozatot (Csernobil, Watchmen) is láttam idén, de ami egyértelműen uralta a 2019-es évet minden szempontból, az a Mr. Robot utolsó szezonja volt. Ahova és ahogyan kifutott a sztori, valamint amilyen igényesen, izgalmasan és egyedien került tálalásra a történet, az példaértékű, és hivatkozási alapnak kell lennie. Mert ritkán születik ilyen mestermű, amit sikerül a csúcson lezárni. Rami Malek pedig most tényleg megmutatta, hogy miért korosztályának egyik legnagyszerűbb színésze. Köszönöm Esmail, és köszönöm Malek az élményért! Goodbye, friend.

Kátai Levente: Mint az elmúlt években, 2019-ben is olyan sok új széria indult, amikor joggal érdemelhetnék meg, hogy említésre kerüljenek egy év végi összegzésben, legyen szó a sokak által felkapott The Boys-ról, avagy a kevésbé ismert, de számomra szörnyen imponáló The Politician-ről. Amit mégis ki kell emelnem, az a The Man in the High Castle lezáró évada, ami bravúrosan hozott össze egy nagyszerű finálét és vitte tovább tisztelettel Philip K. Dick örökségét. Ebben a végső szezonban több katartikus jelenet, érzelmi csúcspont, sorsdrámák, megváltás-, bukástörténet is van, grandiózus események emberközeli drámákkal tűzdelve. Árnyalt figurák, antihősök, minden karakter, minden történetszál kiteljesedik. Philip K. Dick regényének ereje pont abban rejlik, hogy nagyon hitelesen, a mindennapokban mutatta be ezt az alternatív történelmet azonosulható karakterekkel, személyes kis történetekkel, a sorozat pedig mindezt viszi tovább, és úgy mesél egy eposzi sci-fi sztorit, hogy nem felejti el, hogy nem csak a világ és annak ábrázolás a fontos, hanem az emberi sorsok.

Gaál Alexander: Nagyon hajlok afelé, hogy Damon Lindelof minden tekintetben zseniális Watchmenjét nevezzem meg, de akármennyire is szeretném, sajnos ezt a címet mégis a Jim Henson örökséget újjáélesztő, Louis Letterier-féle The Dark Crystal: Age of Resistance orozza el. Az Age of Resistance egy a CGI által mára kvázi letűntnek hitt korszakba lehelt új életet, méghozzá olyan profizmusba oltott odaadással, hogy komolyan nehéz róla nem szuperlatívuszokban beszélni. A bábok, a díszletek, valamint a modern technika ötvözése egy olyan semmihez sem fogható és részletgazdag fantasy világgal örvendeztetett meg, melyre talán a Gyűrűk Ura óta nem volt példa, így a The Dark Crystal: Age of Resistance teljesítménye nemcsak a megvalósításában, de a műfaján belül is egy olyan mérföldkő, mely remélhetőleg a következő évtizedben is hivatkozási alapként szolgál majd. Nemcsak a küszöbön álló streaming háborúban, hanem az egyre inkább műanyagnak tűnő nagy költségvetésű produkciók esetében is.

Fonyódi Noémi: Witcher, Witcher, Witcher nem tudom elégszer mondani, de tényleg, ezt látni kell. Henry Cavill minden képernyőn töltött perce aranyat ér és egy rendes fantasy-val zárjuk az évet, nem az említésre sem méltó Trónok harcával. Még úgy is, hogy a teljes tudásom a Witcher esetében egy nettó 3 órás játékélményből állt egészen idáig és az elején semmit nem értettem az eseményekből. Így néz ki, amikor olyanok rakják össze a sorozatot, akik ismerik és szeretik is az alapanyagot. Talán ha más játék/könyvadaptációknak is így ülnének neki, akkor nagyobb sikereket érhetnénk el ezek a filmek/sorozatok. Távolról sem tökéletes, de részemről egy akkora fantasy-sorozat méretű űrt sikerült betöltenie, amivel már boldogan lépek tovább 2020-ba.

Melyik filmet/sorozatot várod leginkább a 2020-as felhozatalból?

Szabó Dániel "Szada": Mivel Christopher Nolan minden filmjéért rajongok, ezért nem is lehet kétséges, hogy a Tenet ott van a képzeletbeli várólistám legelején és - ahogyan az alábbiakban több szerkesztő, én is - hasonló érzésekkel viseltetek az új Dűne adaptációval, valamint a következő Bond-kaland, a Nincs idő meghalnival kapcsolatban is. Amit még mindenképpen fontosnak tartok megemlíteni a kívánságlistámról, az a Kingsman-filmek előzményét elmesélő King's Man: A kezdetek, a Pixar következő érzelmileg erős animációs filmje, a Lelki ismeretek, az illusztris szereplőgárdával érkező Agatha Christie-feldolgozás, a Halál a Níluson és az Arnold Schwarzeneggert, valamint Michael Fassbendert is felsorakoztató bűnös élvezet, a Kung Fury 2

Pavlics Tamás: A 2020-as esztendőből kapásból két filmet várok: az egyik mindenképp Daniel Craig búcsú vodka martinizése James Bondként a Nincs idő meghalniban, a másik pedig Denis Villeneuve Dűnéje Timothée Chalamettel a főszerepben, de a dobogó harmadik fokán még így is helyet tudnék szorítani Christopher Nolan Tenetjének. Így belegondolva 2020-ban csupa rideg, de izgalmakkal teli mozira vágyom.

Török Tamás: Van egy olyan gyanúm, hogy az olvasók nagyon unni fogják ezt a blokkot, elvégre is jövő ilyenkorra már nagyban túl leszünk Christopher Nolan Tenetjén. Szeretnék kilógni a sorból és egy kevésbé gigászi címet írni, de ez most sajna nem fog menni. Jó, legyen két várhatóan népszerűtlen válasz is: a 2018-as, meglepően jól sikerült feltámasztás után a Halloween Killst, azaz Michael Myers soron következő ámokfutását is egész nagy reményekkel várom, a széria pótlása óta pedig a Démonok között harmadik installációja is vonzza a kíváncsiságom - mondom mindezt úgy, hogy én már piszkosul kiábrándultam a hollywoodi horrorok nagyrészéből.

Hegedűs Attila: Christopher Nolan Tenetje eléggé felcsigázott az első előzetesével, ahogy Denis Villeneuve Dűne moziját is kislányos rajongással várom, de Sam Mendes egysnittes háborús filmje, az 1917 és Edgar Wright Last Night in Soho alkotása is az élmezőnyben helyezkedik el a must-see listámon. Ám mind közül egy mozi csúcsosodik ki igazán, amiről nem is gondoltam volna, hogy ennyire érdekelni fog, ez pedig a Cary Joji Fukunaga rendezte 007 Nincs idő meghalni. Alapjaiban nagyon közel állnak a szívemhez a James Bond-filmek, de a 2015-ös Spectre után elengedni láttam az egész szériát, annyira rossz volt A fantom visszatér. Most viszont a hivatalos előzetes láttán maradéktalanul visszatért a lelkesedésem, és nagy rá az esély, hogy Daniel Craig egy méltó 007 moziban búcsúzhat el ikonikus szerepétől. Sorozatok terén pedig egyértelműen a BoJack Horseman finálét várom leginkább.

Goretity Dániel: Tenet és Dűne. Tudom, gyanúsan rendkívül eredeti leszek ezzel a válaszommal, de ez van. Ahogy írtam fentebb, én kifejezetten szeretem a képregényfilmeket, de a jövő évi termés nem igazán hoz lázba - talán a Fekete Özvegy, de az is csak Taskmaster karaktere miatt. Illetve Edgar Wright-tól ez a Last Night in Soho címre keresztelt pszichológiai horror is érdekesnek tűnik. De egyébként Tenet, maximálisan.

Péter Zsombor: Filmek tekintetében az 1917. Egyelőre nincs sok olyan film, amiért megfeszülnék, hogy lássam, de a Tenet Christopher Nolantől és az 1917 Sam Mendestől ott vannak az élen. Mégis ez utóbbit választottam, mert nagyon szeretem a háborús filmeket, az első világháborúról ráadásul bántóan kevés alkotás készült. Még különlegesebb élményt sejtet, hogy Mendes egy snittben, vágás nélkül vette fel a komplett művet, ami elég intenzív hatást érhet el. Feltételezem, el is fogja érni. A sorozatok esetében a BoJack Horseman 6. évad második fele: Az egyik (ha nem a) kedvenc sorozatom jövőre véget ér, s egyfelől vérzik érte a szívem, másrészt nagyon várom, hogy láthassam miként végződik BoJack kálváriája. Sanszosan szem nem marad szárazon utána, de nem is várok mást.

Bagi Levente: Christopher Nolan új filmjét, a Tenetet. Leginkább azokra a Nolan mozikra vagyok kapható, amelyekben a rendező igyekszik összekuszálni egy picit a néző agyát. Így a Tökéletes trükk valamint az Eredet toronymagasan a kedvenceim Nolantől, aki most a jelek szerint újra hasonló vizekre evez. A Tenet első előzeteséből kiderült, hogy valami az idővel nem fog stimmelni ebben a sztoriban, szóval nagyon kíváncsi vagyok, hogy miként fogja csavarni Nolan ezt az ötletet és hogy egyben maradnak-e az agysejtjeim a film végére.

Kovács Gergő: Mivel jelenleg nem tudnék egyetlen konkrét filmet mondani, ami elé kifejezetten nagy várakozással tekintek, felsorolásszerűen veszem sorra az érdekesebbnek tűnő címeket. Kíváncsian várom, hogy milyen információkat tudunk meg a film világáról a Hang nélkül folytatásában, hogy James Bondnak miért nincs ideje meghalni, hogy miként folytatódik Laurie és a sorozatgyilkos Michael Myers küzdelme, és hogy a Marvel Moziverzum negyedik fázisának első eredeti karaktereket felvonultató darabja mit tesz hozzá a nagy egészhez. Tévés produkciók tekintetében a már fentebb említett Szexoktatás és a HSM: TM: TS következő évadait, valamint a Marvel a Disney+-ra tervezett, állítólag a filmek látványvilágával vetekedő sorozatait nézném akár már most azonnal.

Kónya Sándor: A Kisasszonyokat. Mert Greta Gerwig-től már a Lady Bird-öt is imádtam, úgyhogy felőlem akár egy telefonkönyvet is nyugodtan megfilmesíthet, én izgatottan várnám azt is. Arról nem is beszélve, hogy a Kisasszonyokban szerepel egy Saorsie Ronan, egy Laura Dern és egy Meryl Streep is, szóval garantált a minőségi színészi játék. Van még kérdés? Ugye, hogy nincs. (Egyébként nem nagyon szoktam hónapokkal előre tekinteni, ezért esett a választásom Gerwig filmjére.)

Milány Botond: Rengeteg jó film és sorozat vár ránk idén is. Előbbiek közül, amit legjobban várok az Christopher Nolan új filmje, a Tenet, de nem sokkal utána ott tolong a Dűne, a Wonder Woman 1984 és az Örökkévalók is. Tévés fronton nem győzöm kivárni a Better Call Saul 5. évadának és a Westworld 3. szezonjának a premierjét, de a Fargo új etapjára, valamint a Klónok háborújának az utolsó évadára is nagyon kíváncsi vagyok.

Kátai Levente: Nem szoktam darálni sorozatokat, viszont a The Boys olyan erővel robbant be azzal az elképesztően szórakoztató, ötletes és egyben félelmetes elképzelésével, amit nézve nem tudtam megállni, hogy az egyik rész után ne kezdjem el rögtön a következőt. És pont ahogy véget ért az első évad, nem is várhatnám jobban a második szezont. Ennél már csak úgy tudnék jobban tűkön ülni, ha lefagyasztanám magam, mint Cartman, de akkor már rögtön 20 évet ugornék előre, hátha minden évadát egyben nézhetném végig.

Gaál Alexander: Mind sorozatos, mind filmes téren egy-egy Nolanhez fűződő alkotástól várom jelenleg a legtöbbet. Christopher Nolan az időutazós témát feszegető Tenettel szinte holtbiztosan a feje tetejére fogja állítani újfent, amit a mozizásról gondolunk, míg az ifjabb Jonathan Nolan a Westworld harmadik szezonjával készül valami hasonlóra, ahol az öntudatra ébredt androidok egy számukra ismeretlen világban lesznek kénytelenek tevékenykedni. Persze a Nolan-tesók mellett azért ott van még nyolcvanas éveket megidéző Wonder Woman: 1984, valamint a Bojack Horseman sztori várhatóan keserű befejezése, ami vélhetőleg nemcsak a nézők szívében, de a Netflix kínálatában is hatalmas űrt hagy majd maga után.   

Fonyódi Noémi: Mindent várok kábé, ami 2020-ban jön, de tényleg. A Fekete Özvegy hála az égnek a mozikba kerül, nem a Disney+-ra, a DC utóbbi idők legjobb egyedülálló szuperhősnője, Wonder Woman robog tovább, a Pixar megint egyedi ötlettel készül és a Disney élőszereplős kiadások is elérnek Mulánig, ráadásul végre folytatódik a Westworld, The Boys és a Lucifer is. Amiért viszont tényleg remeg a térdem, az a Tenet. Remélem egy újabb Eredet szintű film vár ránk, ami eszünkbe juttatja, miért is éri meg moziba járni.

És nektek mik voltak a kedvenceitek 2019-ben, miket vártok a legjobban a 2020-as felhozatalból?

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.