Hirdetés

Ilyennek látták a Puliwood szerkesztői 2017-et

|

Az idei év számunkra az építkezésről szólt: nem csupán az oldalt és a közösséget, de a csapatunkat is erősítettük, ez pedig számos emlékezetes pillanatot eredményezett. A visszaemlékezés mellett pedig a szerkesztőink arról is beszámolnak, hogy mi volt számukra idén a legjobb film, a legnagyobb csalódás és mit várnak a leginkább a 2018-as felhozatalból.

Idén májusban már a Puliwood első születésnapját ünnepelhettük. Szürreális belegondolni, hogy mi minden történt már velünk a megalapítása óta, beleértve a rendkívül jó hangulatban zajló csapatépítőket, a kiemelt eseményeket (legyen az egy Bécsi Comic-Con vagy akár egy Hans Zimmer koncert) és a szorgos hétköznapokat is, hiszen a Puliwood szépen csendben a mindennapjaink részévé vált, egy picit pedig reménykedünk abban, hogy már ti is így gondoltok rá. Rengeteg tervünk van 2018-ra, aminek ha csak a fele válik valóra, már akkor nagyon boldogok leszünk, de persze ehhez az kell, hogy továbbra is olvassatok, támogassatok minket, az eddigi pozitív energiákért és hasznos tapasztalatokért pedig nagyon hálásak vagyunk nektek. 

Szeretnénk mindenkinek szívből filmélményekkel és kicsattanó egészséggel teli, boldog új évet kívánni, de mielőtt kinyitnánk a pezsgőt, még olvassátok el, hogy a szerkesztőink milyennek látták 2017-et filmes és sorozatos szempontból. Íme: 

Mi volt az abszolút kedvenced és miért?

Szabó Dániel: Alaposan el kellett gondolkodnom rajta, hogy melyiket válasszam, de végül A majmok bolygója: Háborút hoztam ki győztesként, mert egy remek trilógia tökéletes  záróakkordja volt, amiért Andy Serkisnek gondolkodás nélkül odaadnám az Oscart bármilyen kategóriában. 

Pavlics Tamás: Dunkirk. Akármennyire is "drukkolok" annak, hogy Nolan bukjon bele végre egy projektjébe, amit nem tudok szeretni, a brit rendező erre képtelen és A Sötét Lovag óta a leginkább letisztult, leginkább maníroktól mentes rendezését tudhatja le ezzel a háborús thrillerrel. Amellett pedig jó néhány fiatal tehetségre is érdemes lesz odefigyelni ezen mozija után, vagyis több szempontból is friss vért pumpált 2017-ben is a filmvilág vérkeringésébe.

Bagi Levente: Logan. Gyönyörű lezárása ez Hugh Jackman pályafutásának Rozsomákként. A film bámulatosan nyers és emberi, az alakítások lehengerlőek és olyan érzéseket volt képes megmozgatni bennem, amit idén egyik másik film sem.

Kónya Sándor: Paterson. Miért? Mert a legtökéletesebb antidózisa a multiplexek agyontupírozott, széteffektezett és hatalmas tétekkel telített kínálatának. Mert bár még év elején láttam, de egyből belopta magát a szívembe és onnan nem is tudott kiszakadni azóta se. Minimalista remekmű (igen, nyíltan ki merem mondani: REMEKMŰ), ami szerint nem feltétlen kell eget rengető konfliktus ahhoz, hogy valaki elmeséljen egy történetet, és ami közben próbál mondani valamit az alkotói folyamatokról, kreativitásról, művészetről, önkifejezésről, szerelemről. Szépen, komótosan, ráérősen, egyszerű eszközökkel. Mondhatnánk azt is, hogy eseménytelenül, mert a Paterson kicsit a hétköznapok eseménytelenségének is aranyszobrot állít, miközben az apró történések (amik más filmben említést sem kapnának), szépen kidomborodnak. Ettől is olyan gyönyörű ez a film, Jarmusch öt legjobbja között lazán ott van, Adam Driver-t pedig jobban figyelem, mint valaha.

Török Tamás: Ritkán vagyok ekkora bajban ezt a kérdést illetően, hiszen idén számos olyan meglepetés ért, negatív és pozitív csalódások egyaránt, amikre abszolút nem számítottam. Aki ismer, az tudja rólam, hogy enyhén szólva sem rajongok a képregényfilmekért, ám a Logan oly módon értelmezte újra az egész zsánert, amivel automatikusan a legnagyobb kedvenceim közé verekedte be magát. Sokáig uralta nálam a mezőnyt, viszont Antal Nimród A Viszkissel számomra új sztenderdet állított fel a magyar közönségfilmeket illetően. Mégis volt idén egy film, ami a befogadhatóságot illetően ezeknél jóval nagyobb falat volt, annak kultikus elődjét olyan eleganciával, letisztultsággal és minden filmművészeti szempontot megdöbbentő minőséggel abszolválva mesélte tovább, ami majdhogynem példátlan. A Szárnyas Fejvadász 2049 ül a 2017-es év trónján. 

Milány Botond: Holtversenyben a Tűnj el! és az anyám! viszi a pálmát. Előbbi azért, mert úgy tudott maradandó élményt szolgáltatni, hogy egyszerre volt képes megnevettetni, elgondolkoztatni és megijeszteni, utóbbi pedig azért, mert imádom, ha fogalmam sincs, mi a fene történik a vásznon, és magamnak kell rájönni, mi bújik meg a felszín alatt. Ennél pedig hatalmasat ütött a felismerés. Le a kalappal Aronofsky előtt, hogy bemerte ezt vállalni.

Fonyódi Noémi: Logan. Egyszerűen annyira tökéletes volt az én szememben, jobb befejezést el sem tudtam volna képzelni a karakternek. Egy ilyen egyszerű sztoriból ennyi mindent kihozni, tanítani kéne. 

Molnár Dávid: Szárnyas fejvadász 2049 - idén az egyetlen film volt, melyre kétszer képes voltam beülni moziba, és abszolút nem sajnáltam a pénzt. Hihetetlen látványvilág, szépen kidolgozott karakterek, retro futurizmus koncepciójának bevezetése (legalábbis nálam), és egy olyan mondanivaló, vagy legalábbis téma, mely a mai napig gondolkodásra késztet.

H. Kéri Anita: Szeretünk fanyalogni, hogy mostanában nincsenek igazán jó, eredeti filmek, de ezzel vitatkoznék, nekem ebből az évből több film is úgy marad meg az emlékeimben, hogy na igen, ez egy tisztességes, maradandó moziélmény volt. Mindezek közül Scorsese Némaságja tette rám a legnagyobb hatást. Az extrém-könyvhű adaptáció többszörösen kifordított szívemből, lelkemből és újfent vissza a majd' 3 órás játékidő alatt. Olyan film, amit nem gyakran fogok újranézni, de a hatása nyomott hagyott a gondolkodásomon.

Kátai Levente: Én inkább az év gyenge felhozatalának tudom be, hogy nem találtam jobb filmet az első helyre a Dunkirknél, ennek ellenére egy kiváló filmről van szó, ami a másfél órán át tartó professzionális feszültségteremtésével teljesen a székhez szögezett.

Jasinka ÁdámPókember: Hazatérés. Nem tudom, mit írhatnék, ha bele lehet szeretni egy filmbe, akkor én megtettem. Igen, vastagon benne van ebben az új Pókember is, és hogy gyerekkorom kedvenc képregényfigurája Póki és végre megkapta azt a szórakoztató, de mégis látványos és okos gonoszt hozó filmet, amit érdemel.

Péter Zsombor: Nem mondanám azt, hogy 2017 gyenge év lett, ellenben egy olyan filmmel sem találkoztam, amitől úgy leesett volna az állam, hogy afféle katarzist idézzen elő. Ha mégis választani kell egyet, akkor az Christopher Nolan új műve, a Dunkirk. Egy kevés dialógussal operáló, kvázi történet nélküli, bő másfél órás adrenalin atombomba, melyben végig feszengtem a székemben. Elképesztően intenzív élmény, ami egy kicsit más aspektusban mutatja be a háborút.  

Veres Bence: A sorozat addiktivitás egyik, ha nem a legnagyobb hátránya ugye az, hogy ezen hobbi gyakorlatilag mindig az aktuális filmek rovására megy. Ennek okán pedig még így ennyire az év végén is, olyan pofátlan lemaradásokban vagyok egy-egy jelentősebb mozis darabot illetően, hogy sokszor tényleg elszégyellem magam. Ugyanakkor a szívemhez ilyen-olyan oknál fogva közelálló darabokat igyekszem nem halogatni, így például a Majmok Bolygója: Háborút, a Pókember: Hazatérést és a Galaxis örzői: Vol. 2-őt mindenképpen muszáj vagyok kiemelni a szórásból. És persze nem is lennék valódi die-hard Rozsomák fanboy, ha nem a Logant imádtam volna idén a legjobban.

Melyik filmben csalódtál a legnagyobbat?

Szabó Dániel: Eléggé megválogatom, hogy milyen filmeket nézek meg, így pedig nem szokott érni igazán nagy csalódás, de a Tom Cruise nevével fémjelzett A múmiától azért többet vártam annál, mint amit nyújtani tudott. 

Pavlics Tamás: A várakozásokat figyelembe véve: Kingsman: Az Aranykör. Ami annak fényében, hogy mennyire jól szórakoztam rajta különösen furcsa lehet, de az első a szememben igazi mesterműnek számít és a marketing csak tovább növelte azokat a fránya elvárásokat, ami után természetes a koppanás.

Bagi Levente: Stephen King könyvsorozatának rajongójaként A Setét Tornyot úgy vártam, mint a messiást. A megváltás sajnos nem jött, csak az elhollywoodizált, lebutított formula köszönt vissza, ami az alapanyag ismeretében igazán szíven szúrt. Ez a film senkinek sem fogja meghozni a kedvét a regények elolvasásához, de remélem nem ez alapján ítélkeztek és adtok egy esélyt King kevert-műfajú klasszikusának. Megéri!

Kónya Sándor: Kingsman: Az Aranykör. Az első rész egyszerűen túl jó volt: kémfilmparódia, ami csak annyira ment át hülyébe amennyire kellett - telítve vagány akciójelenetekkel, amiket a film megtekintése után még sokáig emlegettünk (sőt, még most is emlegetünk), ráadásul emlékezetes karaktereknek sem volt híján. A második ezzel szemben túltolta a biciklit (hogy szakszerűen fogalmazzak) és olyan görcsösen próbált rákontrázni az első film marhulásaira és olyannyira próbált egy "még olyanabb" filmet készíteni, hogy hiába a sok őrültség, hiába Julianne Moore tehetsége, az egész feleslegesnek, rendkívül ostobának és offenzívnak hat - minden cél nélkül. Ehhez pedig kár volt meghívni Elton John-t. Meg úgy egyáltalán: kár volt belefogni.

Török Tamás: Alapvetően borzasztó óvatos vagyok a filmekkel, csak a legritkább esetben hagyom, hogy egy jól sikerült előzetes, vagy éppen egy pazar koncepció magas elvárásokkal engedjen be a moziba. Stephen King klasszikusának éppen aktuális adaptációja, az Andy Muschietti által rendezett Az már-már erőszakosan lett úgy beharangozva, mint a film, ami életem horrorja lesz. Félreértés ne essék, Pennywise történetének első fele egy korrekt alkotás lett, a feszültségkeltésre azonban képtelen volt, számomra legalábbis. A film humora az, ami nagyjából végig jól működik, míg a horrorisztikus elemek legjobb esetben is csak középszerűek voltak, Pennywise pedig egész egyszerűen súlytalan (ha-ha), és még annál is nevetségesebb volt a vásznon.

Milány Botond: Nálam sajnos utcahosszal, de az új Karib-tenger film. Életem eddigi legfájóbb és legrosszabb moziélménye volt, gyakorlatilag semmi értékelhetőt nem tudott számomra felmutatni. Johnny Depp rettentően megfáradt már ebben a karakterben, az új szereplők érdektelenek, a történet és a főgonosz pedig rém gyengére sikeredett.

Fonyódi Noémi: Kingsman: Az Aranykör. Szerintem minden filmnél van egy határ, amit nem illik átlépnie, mert vagy borzasztóan rossz lesz, vagy képtelen leszek komolyan venni. Ez a film viszont magasról tett a határokra és úgy átesett a ló túloldalára, hogy röhejessé vált a végeredmény. Az első résznek talán pont az volt a lényege, hogy a Kingsmanek kimért stílusával volt képes gúnyt űzni a műfajból és egyben rettentően szórakoztató lenni.

Molnár Dávid: Arthur Király - Guy Ritchie filmjét nagyon vártam, de annyira közepes lett, hogy az már fájó. Abszolút csalódottan jöttem ki a moziteremből.

H. Kéri Anita: Nehéz csalódni, ha már eleve nem vársz túl sokat, így számomra inkább papírformák és kellemes meglepetések léteznek többnyire. A Sokkal több, mint testőrön azonban annak ellenére is sikerült koppannom, hogy csak egy kellemes limonádét vártam, de még azt sem tudta megugrani. Az előzetesben szó szerint minden poént ellőttek, így kb. egyetlen egyszer hagyta el a számat hallható kacaj. A Nagy Falt kihagyott ziccernek tartom, mert a rendezőtől bőven kitellett volna valami tartalmasabb is egy közepesen gyenge popcorn mozinál. Meg miért pont Matt Damon?

Kátai Levente: A Szárnyas fejvadász 2049 és a 13 Reasons Why is majdnem megkaparintotta az első helyet, de végül a Star Wars: Az utolsó Jediknél semmi nem borított ki jobban. Számomra az idei Star Wars mozi egyszerűen egy béna film. Egy olyan önironikus baromság, ami mintha a Marvel filmek stílusát próbálná utánozni. Még a jelenlegi kánon regények közül is szinte mindegyiknek érdekesebb a története és szereplői is, mint Az utolsó Jediknek.

Jasinka Ádám: Wonder Woman. Túl hosszú volt, nekem kicsit szájbarágós.

Péter Zsombor: Úgy vártam, mint a messiást, ehhez képest nagyot koppantam. Az Alien: Covenant egy szerteágazó valami lett, amibe Ridley Scott csak azért hozta be a címszereplőt, hogy a fanok ne nyavalyogjanak. Ez meg is látszik az eredményen, mindemellett a történet is pocsék, felesleges magyarázatokkal, miközben pont a lényeg veszik el. Két szék közt a pad alá tipikus esete. 

Veres Bence: A kérdésre azért nem egyszerű válaszolnom, mert a filmezésre szánt, egyébként sajnos meglehetősen szűkös szabadidőm eleve egy sokkalta szigorúbb szűrőt indokol, így esélyem sincs valódi szemetekbe belefutnom. Persze azért volt nekünk itt idén egy Alien: Covenantünk, ami vérrel-verítékkel igyekezett felülírni a definicióját a rossz film fogalmának. Amennyiben képzeletbeli lexikonunkat a csalódás kifejezésnél csapjuk fel, úgy a példamondatban egészen biztosan szerepelni fog a Covenant. Bár persze ez ugyanúgy igaz lehet egy rossz filmek 2017-ben, illetve egy TOP 10 film, amit soha, de soha a nem akarsz látni cikk egyik bekezdésére is. 

Kihez kötnéd az idei legnagyobb színészi teljesítményt?

Szabó Dániel: James McAvoy-t mondanám a Széttörve többszörös főszerepében nyújtott teljesítménye miatt, egyszerűen hihetetlen, hogy mennyi tehetség szorult ebbe a fiatal színészbe és hányféle módon tudta ránk hozni a frászt. 

Pavlics Tamás: Casey Affleck - A régi város. Lehengerlő, érzékeny és mégis velőt rázó alakítás. Zenghetnék még hozsannákat az ifjabb Affleck tehetségéről, de felesleges, mivel alakítása magáért beszél. De Affleck mellett említhetném még a Harrison Ford-Ryan Gosling kettősének a minimális játékát is a Szárnyas fejvadász 2049-ben, Andrew Garfieldot a Némaságban, Hugh Jackman búcsúját a Loganben, egytől egyig kiválóak voltak... csak Affleckhez nem sikerült nálam felérniük.

Bagi Levente: A Logan nem csak a kedvenc filmem volt idén, hanem színészi játékok terén is James Mangold alkotását tartom az egyik legkiemelkedőbbnek. Patrick Stewart sosem alakította még ilyen jól a jó öreg X-Professzort, de ugyanez elmondható Hugh Jackmanről is, aki minden tudását beletette ebbe az utolsó filmbe. Erőfeszítései nem voltak hiábavalók, hiszen ennyire közelinek még sohasem érezhettük ezt a zord mutánst, így számomra ő nyújtotta az év legjobb alakítását.

Kónya Sándor: Számomra jelenleg ez a legnehezebb. Egy részről ott van Casey Affleck A régi városban és az ő elfojtott, lelki gyötrődése. Mondjon bárki bármit magáról az emberről, Affleck egy kiváló színész, aki úgy viszi az egész filmet, hogy abba Neked is, Neki is, nekem is bele kell rokkanni. Másfelől ott van Andrew Garfield a Némaságban, amely szerep szintén hatalmas átlényegülést igényelt meg a színésztől és hatalmas teljesítményt vitt véghez, amelynek köszönhetően mi magunk is átérezzük az ő testi/lelki őrlődését, a kételyeit, ellentmondásos érzelmeit. Nem is tudom mi történne, ha Affleck és Garfield egyszer együtt játszana (egy fajsúlyos drámában), de erős tippem, hogy az univerzum kettészakadna. Mellettük ott bújik meg sunyin, csendesen Adam Driver, akinek amilyen karakteres a fizimiskája, olyannyira ágál az ellen, hogy be lehessen őt könnyedén skatulyázni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy idén négy teljesen különböző filmben is láthattuk négy teljesen eltérő karakter szerepében. Imádom ezt az embert!

Török Tamás: Lehet, egyedül leszek a véleményemmel, számomra mégis egyértelmű, hogy Jennifer Lawrence, a kissé talán érdemtelenül elhódított Oscar szobrocskája óta most először adott igazi életjelet magáról, és bizonyította, hogy a szakma egyik legkiválóbb színésznője. Az elmúlt években kifejezetten fásult alakításokat maga mögött tudó színésznő Darren Aronofsky kezei alatt egy olyan elemi, ép ésszel szinte felfoghatatlan alakítást nyújtott az anyám! című, hasonló jelzőkkel illetendő, az emberi lelket könyörtelenül kifacsaró alkotásban, amit egész életemben nem fogok elfelejteni. Hibátlan.

Milány Botond: Filmes fronton Andy Serkis Cézárja az új Majmok bolygójában. A filmipar szégyene, hogy ez az ember még mindig nem kapott Oscar-díjat (de még csak jelölést sem!), amit produkálni képes egy full animált szereplő képében. Viszont ezúttal ki kell emelnem két színészt sorozatos frontról is: az egyik Rami Malek, aki a Mr. Robot idei etapjában újfent megmutatta, miért az egyik legtehetségesebb színésze korosztályának, a másik pedig Justin Theroux, aki szerintem az év alakítását nyújtotta a The Leftoversben. Ennyire hitelesen és lehengerlően bemutatni az emberi érzelmeket csak az igazán nagy színészek tudják, Theroux pedig kétség kívül köztük van.

Fonyódi Noémi: Tom Cruise. Soha nem tartottam különösen tehetséges színésznek, de a filmjeit szeretem és a Barry Seal: A beszállítóban igazán meggyőzött arról, hogy tud ő nagyot alakítani, ha akar (főleg a Múmiás szenvedése után.)

Molnár Dávid: Kevés idei filmet láttam, és azok közül nem emelkedett ki senki se igazán.

H. Kéri Anita: Andrew Garfield (Némaság) holtversenyben van nálam Natalie Portman Jackie-jével. Mind a ketten nagyon intim és megrendítően őszinte alakítást nyújtottak filmjeikben, amely már-már azt a kellemetlen érzést kelti az emberben, mintha kulcslyukon leskelődnénk. Azt gondolom, hogy mindezen érzelmek megmutatásához - a tehetség mellett - hihetetlen nagy bátorság kell a színészek részéről, emelem kalapomat előttük. Nem tudok elmenni Adam Driver mellett sem említés nélkül, akitől az idén a Star Wars mellett még három másik filmet is láthattunk (Némaság, Paterson, Logan Lucky) és amelyek mind abba az irányba mutatnak, hogy a kedvenceim között tudjam a fiatalembert. Hórihorgas kinézetével és minimál érzelmekkel operáló játékával emlékeztet valamelyest örök kedvencemre, Alan Rickmanre, szóval lehet, hogy van egy kis elfogultság. Mind humorában, mind drámaiságában intelligens, összetett játékot hoz, kíváncsian várom további munkásságát és ásom bele magamat a korábbiakba.

Kátai Levente: Alapjában véve bírom Jason Bateman visszafogott, enyhén pszichopata, merev, fura figuráját, ami az Ozarkban látott alakításával még inkább a kedvencem lett. Hallod, amit mond, de fogalmad sincs, mi játszódhat le valójában a fejében.

Jasinka Ádám: Jessica Lange a Viszály című sorozatban.

Péter Zsombor: Egy tavalyi versenyző, mely hozzánk csak idén érkezett meg. Szétnyerte a díjátadókat és nálam is abszolút befutó. Casey Affleckről van szó, aki A régi városban alakított hatalmasat. Tele érzelmekkel, fájdalommal, csipetnyi humorral, mégsem elnagyolva. Tökéletes.

Veres Bence: Egyértelműen Hugh Jackmanhez! És hogy miért? Talán, mert végre sem az ő, sem pedig Mangold kezét nem kötötte semmi sem, ami finoman szólva is árnyalta volna Rozsomák karakterét. Logan a képregényekben egy erőszakos gyilkológép, egy a Megtorlóhoz hasonlóan sötét és brutális, ugyanakkor mégis roppant módon komplex figura, akit eddig fájdalmasan lebutított a korhatáros besorolás. 

Melyik rendezőt tartod 2017 legjobbjának?

Szabó Dániel: Az első két Thort tartottam eddig a leggyengébbnek a Marvel hőseinek egyéni filmjei közül, de Taika Waititi megmutatta, hogy a mennydörgés istene egyszerre lehet szórakoztató és badass is, mintsem egy sótlan harcos. Már a Hétköznapi vámpírokat is imádtam tőle, de a Thor: Ragnarököt még jobban. 

Pavlics Tamás: Denis Villeneuve. Már tavaly is mondogattam, hogy bizonyos rtelemben ő az új Christopher Nolan, hiszen szinte kivétel nélkül maradandó alkotásokkal gazdagítja a filmipart és a Szárnyas fejvadász 2049 egy újabb bizonyíték rá, hogy mindezt a tehetségét értő módon képes a mainstream filmgyártásba építeni.  

Bagi Levente: Taika Waititit már figyelem pár éve, hiszen már a kezdetektől bejött a sajátos humora. Idén végre egy nagyobb szabású filmmel, a Thor: Ragnarökkel bizonyíthatott és uram atyám, bizony sikerült neki. A korábbi felejthető Thor filmek stílusát teljesen maga mögött hagyta és egy olyan merészebb tempóra váltott, ami az utóbbi évek egyik legjobb Marvel filmjét eredményezte.

Kónya Sándor: Előre is elnézést kérek Nolan-től, Jarmusch-tól és a többiektől, de azt kell mondjam, David Lynch, értelemszerűen a Twin Peaks miatt. Mert mikor beharangozták, hogy jön az új évad, mindenki megörült kicsit, de egyben némi ijedelemnek is hangot adtunk. Egy ilyen sorozatot folytatni? Anélkül, hogy az egész átmenne egy nosztalgiapornóba? Persze, gondolhattuk volna, hogy Lynch-nél ez nem ilyen egyszerű, de tudjátok, hogy megy ez: jobb félni, mint megijedni. Amit véghezvitt rendezőként ebben az új, tizennyolc epizódból álló évadban, nem kisebb a csodánál. Amilyen átláthatatlannak, végeláthatatlannak tűnt még az elején azzal a rengeteg apró szállal/történéssel, olyannyira kristályosodott ki a végére (már amennyire kikristályosodik egy Lynch-film), hogy mire megy ki a játék (sok mindenre, ezt most nem kezdeném el sorolni). Egyik pillanatban slapstick-komédia, a másikban egzisztenciális horror, a harmadikban már a fekete humorral operál. Nevettet, megrémít, letaglóz (az a bizonyos nyolcadik epizód…), közben egyenesen szarik az elvárásainkra, ez pedig így van jól. Az év legzabolátlanabb mozgóképes élményeként tartom számon a Twin Peaks-et, amitől nem fogok tudni (és nem is akarok) sokáig szabadulni. És ami a legszebb, hogy ismét itt van Kyle MacLachlan, immáron három szerepben (mindháromban piszok jó), Lynch múzsája Laura Dern, James Belushi, Harry Dean Stanton gitárral, David Bowie pedig a túlvilágról cameózik, ha úgy tetszik. Szóval igen: Lynch. Te csodálatos, őrült férfi! Köszönöm Neked mindezt! És köszönöm azt az utolsó, végtelenül frusztráló epizódot, aminek következtében aztán még több napig lúdbőröztem.

Török Tamás: Denis Villeneuve immáron végérvényesen bizonyította, hogy egy zseni, ám mivel ezt már valamelyest sejtettük, idén megfosztanám ettől a címtől. Ugyanis az anyám! egy olyan filmművészeti alkotás, amit talán többen fognak gyűlölni, mint szeretni, annak viszont minden eleme olyan tudatossággal és mértani precizitással van a helyén, ami a cselekmény által generált totális káosz közepette szinte hihetetlen. Darren Aronofsky mind emészthetőségében, mind kivitelezésében a filmtörténet egyik legmerészebb alkotását tette le az asztalra, ami amellett, hogy vegyíti a színházat a mozival, valami egészen újat is megteremt. Megkerülhetetlen alkotás minden filmszerető egyén számára.

Milány Botond: Jordan Peele - Egy ilyen filmmel bemutatkozni, mint a Tűnj el!, egyszerűen bámulatos. Soha rosszabb első alkotást.

Fonyódi Noémi: Petty Jenkins - Wonder Woman. Annyira ráérzett mire is van szüksége egy ilyen kaliberű DC filmnek, hogy nem is értem hol bujkált eddig. Gyakorlatilag neki köszönhető, hogy hiszek még a DC filmjeiben…

Molnár Dávid: Denis Villeneuve. 

H. Kéri Anita: Christopher Nolan, Dunkirk. Szinte már tudományos alapossággal méri ki filmjeinek összetevőit. Úgy kelt valódi szorongást, érzelmeket, hogy még csak véletlenül sem alkalmaz semmit a hatásvadászat giccses kelléktárából. Vizuálisan kreatív és lenyűgöző, Hans Zimmerrel pedig annyira tökéletes alkotópárost alkotnak, hogy a film és a zene egymás nélkül definiálhatatlanokká válnak. Miatta találták fel a karfákat a moziban, hogy legyen mibe kapaszkodni. Egyszerűen nem tud hibázni. Denis Villeneuve csak kicsivel maradt le nálam Nolan mögött. A Szárnyas fejvadász 2049-cel úgy tudott maradandót alkotni, hogy már eleve magasan volt a léc Philip K. Dick alapanyaga miatt - számomra legalábbis ez magasabb elvárási szintet lőtt be, mint Ridley Scott, akit inkább ihletettnek mondanék. A Dunkirk után az év második legnagyobb moziélménye.

Kátai Levente: Edgar Wright megint bizonyított, hogy nem csak a stílusparódiákban tud elképesztően szórakoztató filmeket letenni az asztalra. A Baby Driver ritmusát olyan szervesen adja az aláfestőzene, amire korábban nemigen láttam példát.

Jasinka Ádám: Christopher Nolan (Dunkirk).

Péter Zsombor: Nagyon nehéz kérdés, mert rengeteg szuper rendezői teljesítmény volt idén, a művészfilmestől kezdve (Egy szent szarvas meggyilkolása, A Ghost Story) a blockbusterekig (Dunkirk, Szárnyas fejvadász 2049, Baby Driver). Én mégis egy élő legendát hoznék ki győztesnek, aki nem más Martin Scorsese a Némaságért. A mester mindent beleadott a szerelemprojektbe, amit 25 éve meg akart filmesíteni. Nem egyszerű menet, türelem kell hozzá, de a maga nemében varázslatos élmény a Némaság, ez pedig Scorsese érdeme.

Veres Bence: Mind Jackman, mind pedig Rozsomák egy önmagához méltó, meghatóan őszinte és csorbítatlan hattyúdalt kapott James Mangold keze által, így bolond lennék nem a Logant, ezzel egyidejűleg pedig Mangoldot felmagasztalni.

Szerinted mi volt a legkiválóbb sorozat (régi és újonc egyaránt)? 

Szabó Dániel: Rengeteg lemaradásban vagyok sorozatügyileg, kimaradt sajnos a Stranger Things és a 13 okom volt is egyelőre, viszont én csak most ismerkedtem meg a Rick és Morty-val, ami azonnal elnyerte a tetszésemet, így azt mondanám. Ha újat kell mondani, akkor mindenképpen a The Orville, MacFarlane ugyanis azt a fajta humort szállítja, amit kedvelek, plusz komolyabb  témákat is megpedzeget. 

Pavlics Tamás: Tizenhárom okom volt. Habár sorozatokkal le vagyok maradva még mindig - David Fincher Mindhunters-e és A szolgálólány meséje még csak most kerül pótlásra - messze a tini lélektant egy kényes téma által körbejárt Netflix-sorozat volt a kedvencem, de nagyon kedveltem tőlük még A balszerencse áradását és a Darkot, hovatovább a Stranger Things második évada is kedvemrevalóbb volt az elsőnél, hogy végre nem csak a pofátlan nosztalgiára kívánt játszani. Régebbi sorozatok közül a Doctor Who 10 évadjával is elvoltam, amit leginkább a szezonfinálé, és a karácsonyi különepizód húzott fel, benne csodás búcsút biztosítva a 12-es Doktort alakító Peter Capaldinak, a showrunner Steven Moffatnek, valamint a zeneszerző Murray Goldnak.

Bagi Levente: A tavalyi kiváló első szezon után nem kis hype-ot kellett megugrania a Stranger Things 2. évadának. A Duffer tesók azonban vették az akadályt, és nem csak áthoztak minden jót múlt évből, hanem tovább tökéletesítették mindazt.

Kónya Sándor: Twin Peaks. Nyilván. Fentebb már elmondtam, miért. 

Török Tamás: Sajnos vagy nem sajnos, de én a filmezésre szánt időt a sorozatnézésből szakítom le, így töredelmesen bevallom: nem túl nagy a merítés, amiből szemezgetek. Mégis meg merem kockáztatni, hogy ha ez máshogy lenne, akkor is a Duffer fivérek sorozatát nevezném meg, hiszen immáron második éve aranyozzák be vele életem. A Stranger Thingsről már tavaly is szuperlatívuszokban írtam, most sem volt másképp, mivel a széria nem csak tartotta az első évad során megismert színvonalat, de képes volt a változásra is, előnyére. A '80-as évek előtt tisztelgő sorozat tempósabb és sötétebb második évada legalább akkora élményt nyújtott számomra, mint ahogy azt tavaly Halloweenkor is tette. 

Milány Botond: Ez is egyértelmű nálam, ugyanis az idei évet letarolta a The Leftovers. Egy picit döcögősebb első, és egy zseniális második évad után még képes volt szintet is lépnie a sorozatnak, és egy tökéletes harmadik szezonnal sikerült lezárnia a történetet. Durva, hogy Damon Lindelof a Lost után megcsinálta ennek az évtizednek is a legjobb sorozatát. Újoncként pedig a 13 Reason Why volt az, ami nagy hatással volt rám, nem csak a színészi játék és a történet miatt, hanem mert egy eddig nagyon keveset taglalt, de annál fontosabb témába sikerült mély betekintést nyernünk.

Fonyódi Noémi: LégióZseniális jeleneteket húzott be ez a sorozat (khm... némafilmes rész), végig az volt az érzésem, ha még egy kicsivel többet bevállal, annyira elborult lesz, hogy nem fogom bírni, de ez soha nem történt meg és ettől lett igazán különleges. Nagyon szűk kör fogja csak igazán élvezni, de az nagyon.

Molnár Dávid: Leginkább a megszokott sorozataimat néztem, azok közül nem tudnék kiemelni egyet sem. Talán Rick és Morty, de a harmadik évad vége félresiklott.

H. Kéri Anita: The Orville - Seth MacFarlane sci-fi sorozata pontosan azt az epizodikus, moralizálós, de azért kalandos hangulatot hozza, amilyen Star Treken én is felnőttem, csak hozzáadta még a saját abszurd humorát is, ami ellen egy szavam sincsen. Félő volt, hogy egy Galaxy Quest jellegű paródiát fogunk látni, de nagyon kellemes meglepetés volt, hogy a sorozat teljes mértékben komolyan veszi magát és méltán tiszteleg a forrás előtt, amellett, hogy jóval humorosabb és lazább, mintha a Csillagflotta berkein belül működne. Tulajdonképpen Seth MacFarlane megvalósította gyerekkori kockavágyait és ez szerencsére másoknak is szórakozást nyújt.

Kátai Levente: A Lemony Snicket könyveket újra feldolgozó A balszerencse áradása magával ragadó hangulatával, bravúrosan groteszk humorával és Neil Patrick Harris valaha látott legjobb színészi alakításával nálam kérdés nélkül az év legjobb sorozatának első helyén áll.

Jasinka Ádám: Viszály: Bette és Joan (FEUD).

Péter Zsombor: Régi: Imádtam a Trónok harcát, a Strangert thingst, de elfogult vagyok a Twin Peaks-szel szemben is, győztesnek azonban egyiket sem hozom ki. A kedvencem, a negyedik évadánál járó Netflix rajzfilm, a BoJack Horseman volt, amit nem győzök elégszer ajnározni. Újfent egy zseniális érzelmi hullámvasutat kaptunk kacagtató szóviccekkel, miközben a velőtrázó dráma kitépte a szívünket. Mestermű! Új: A Twin Peaks ismét győzedelmeskedhetne, de ha szigorúan nézzük, ez a sorozat harmadik évada volt, így nem újonc. Ebben az esetben nem tudok más kihozni győztesként, mint a Mindhuntert. A sorozatgyilkosok viselkedésével foglalkozó széria a borzasztó hosszú dialógusaival és nyomasztó hangulatával teljesen magába szippantott. Aprólékos, részletgazdag és remekül fel van építve. Látszik, hogy David Fincher négy epizódot is rendezett a tízből.

Veres Bence: Túl sok remek darab született idén (is) ahhoz, hogy ebből rá tudjak bökni egyetlen egyre. Néhányat persze ki lehet emelni, de abszolút győztest képtelen lennék hirdetni. Idén is óriásit ment a Preacher és a Daredevil második évada, a Gotham aktuális szezonja, valamint borzasztóan erősen kezdett a The Punisher is. De nyilván képtelenség elmenni a Légió, a Stranger Things vagy a Game of Thrones mellett is, ahogyan például komédiát tekintve a Brooklyn 99-t, a Silicon Valley-t vagy a Vice Principals-t is muszáj vagyok külön kiemelni.

Melyik filmet várod leginkább a 2018-as felhozatalból?

Szabó Dániel: Nyilván a Bosszúállók: Végtelen háborút fogom mondani, hiszen egy hihetetlenül hosszú és tartalmas időszakot zár le vele a Marvel. Plusz benne lesz a kedvencem, Benedict Cumberbatch is - miatta mellesleg nagyon kíváncsi vagyok a Feszültségre (The Current War) is, amelyben magát Thomas Edisont kelti életre. 

Pavlics Tamás: Legendás állatok: Grindelwald bűntettei. Noha jó pár film szerepel még a 2018-as kívánságlistámon - köztük nem egy képregényfilm is természetesen - frissítőleg fog hatni a sok világmegmentés között egy újabb barangolás J.K. Rowling fantáziavilágában, amely remélhetőleg ismét belemegy meglepően komoly témákba is.

Bagi Levente: A Bosszúállók: Végtelen háború lezárása lesz mindannak (vagy legalábbis a lezárás kezdete), amit a Marvel Studios az utóbbi 10 évben felépített. Hazudnék, ha nem azt mondanám, hogy nem erre a filmre vagyok a leginkább kíváncsi jövőre.

Kónya Sándor: Ez nekem útközben szokott inkább alakulni, de jelenleg első körben Greta Gerwig rendezése, a Lady Bird jut eszembe (mert szeretem őt, mint színészt és mert vevő vagyok a coming-of-age filmekre). Második körben pedig Guillermo Del Toro legújabbja, A víz érintése. Mert a szokatlan szerelmi történetekkel mindig meg lehet venni engem.

Török Tamás: Greta Gerwig Lady Birdje és annak coming-of-age sztorija már az előzetessel teljesen megnyert magának, míg Guillermo del Toro A víz érintésével mintha visszanyúlna A Faun labirintusához, ami már önmagában elég ok arra, hogy tűkön ülve várjam a spanyol-mexikói rendező újabb alkotását. A filmek mellett a videojátékok is nagy szerelmeim, így az ikonikus Ready Player One című sci-fi regény filmadaptációja kötelező darab lesz, az pedig már csak hab a tortán, hogy a rendezői székben Steven Spielberg ül. Azonban van egy film, aminek folytatására idestova 14 éve várok, 2018-ban pedig végre láthatom is! A Pixar-filmek valahol a szívem egyik legmélyebb pontján kapnak helyett, A hihetetlen család 2. jövő évi premiere pedig garantáltan piros betűs ünnep lesz számomra. 

Milány Botond: Jövőre végre folytatást kap az eddigi legjobb képregényfilm, ami valaha készült, A hihetetlen család, így ennél nem igazán tud bármi más jobban lázba hozni. Persze nagyon várom a Végtelen háborút is, hiszen az MFU végre elérkezik csúcspontjához, itt lesz minden eddig megismert karakter és persze Thanos is végre komolyabb szerepet kap, valamint a Venom filmet is, mert Tom Hardy.

Fonyódi Noémi: Legendás állatok - Grindelwald bűntettei. Most, azonnal, Harry Potter világából soha nem lesz elég…

Molnár Dávid: The Predator/Bosszúállók: Végtelen háború. 

H. Kéri Anita: Nyúl Péter - végre egy film, amire elvihetem elsőszülöttemet, akinek legkedvesebb alvókája történetesen ugyanezt a nevet viseli. Na jó, ha szigorúan önző szempontokat nézek, akkor az általam legjobban várt mese a Legendás állatok: Grindelwald bűntettei. 

Kátai Levente: Három óriásplakát Ebbing határában. Hogy miért? Az Erőszakik és A hét pszichopata rendezőjének kérdés nélkül vetem rá magam a következő filmjére. Azt sem kell tudnom, enni kell-e, vagy inni. Csak hadd lássam minél hamarabb.

Jasinka Ádám: Bosszúállók: Végtelen háború. 

Péter Zsombor: Mivel Scorsese The Irishmanje valószínűleg átcsúszik 2019-re, így elég nehéz kérdés, főleg, hogy annyi szupernek ígérkező film érkezik jövőre is. Képtelenség egynél megállni, de ha nagyon szűkíteni akarom a kört, akkor kommersz vonalon kívül eső filmek közül a Három óriásplakát Ebbing határábant hozom ki győztesnek. Látványfilm vonalon pedig a Venom az egyértelmű favorit és persze nem maradhat ki a Végtelen háború sem. 

Veres Bence: Azt hiszem nem lennék hithű képregény geek, ha nem valamely adaptációt várnám a jövőre esedékes szórásból, így elsők között mindenképpen a Végtelen háború első felvonását és a Deadpool 2-őt illik kiemelnem, de persze kíváncsian várom az Aquamant, a Fekete Párducot, az Új mutánsokat és a Dark Phoenix-et, illetve nyilván az MCU határain kívülre eső Venomot is.

És nektek mik voltak idén a kedvenceitek?

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.