Mivel mindannyian átéltük, így jól tudjuk, hogy mi történt 2020-ban, ennek ecsetelésébe most nem is mennék bele. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy a járványhelyzet sajnos ellehetetlenítette a veletek való kapcsolattartást, így tulajdonképpen sem kibeszélőket, sem kvízeket nem tudtunk tartani, ami hatalmas szívfájdalmunk. Szerencsére így is volt minek örülnünk. Még a koronavírus kitörése előtt premier előtt vetítettük Daniel Radcliffe akcióőrületét, a Talpig fegyverbent. Emellett már a negyedik születésnapját ünnepelte a honlapunk, ezerötszáznál is több posztot és kétszáznál is több kritikát írtunk, elértük Facebookon a 20 ezer követőt, és a Puligánok nevű filmes csoportunk is tovább bővült. Interjúztunk Bercsényi Péterrel (a Vaják Kökörcsinjének szinkronhangjával), Köbli Norbert forgatókönyvíróval, Topolánszky Tamás Yvannal (a Curtiz rendezőjével) és a Hab színészeivel, rendezőjével is. Jótékonykodtunk egy szerkesztőségi cikkel, Magyarországról egyedüliként megtekinthettük a Lelki ismeretek első 40 percét, lecsekkoltuk Budapest új könyves kávézóját, rangsoroltuk Christopher Nolan és David Fincher filmjeit, megtartottuk szokásos díjátadónkat, megtapasztaltuk az első távmozis sajtóvetítést, és még hosszasan folytathatnánk a sort.
Természetesen rengeteg tervünk van 2021-re is, azonban ezek megvalósításához elengedhetetlen, hogy továbbra is olvassatok, támogassatok minket, az eddigi pozitív visszajelzésekért és építő jellegű kritikákért pedig nagyon hálásak vagyunk nektek. De nem csupán rátok vagyunk büszkék, hanem a szerkesztőinkre is, akik szabadidejüket nem sajnálva tevékenykednek a Puliwoodon, hogy értékes hírek, cikkek és kritikák születhessenek. Az alábbiakban az ő gondolataikat olvashatjátok 2020 legjobbjairól és legrosszabbjairól:
Mi volt a kedvenc filmed és miért?
Szabó Dániel "Szada": Két részre bontanám a kérdést. Mozis szempontból a Tenet volt számomra 2020 legjobb filmes élménye, amely ugyan nem tudott felérni Christopher Nolan korábbi filmjeihez és ridegebb is lett azoknál, mégis az elejétől a végéig magába szippantott és olyat mutatott egy elem tökéletesre csiszolásával, ami után az államat keresgéltem (ugyanezt tudom elmondani egyébként a Jojo Nyusziról és az 1917-ről is). A mozik azonban csak ritkán voltak nyitva, az év jelentős részében otthon filmeztünk, ezért a streaming premierek közül is választottam egyet: ez nem más, mint remek alakításokkal telített A chicagói 7-ek tárgyalása, amit álmosan kezdtem el nézni, de villámgyorsan kijózanított és többször szoríttatta velem ökölbe a kezemet, mintsem számolni tudtam volna.
Pavlics Tamás: Wonder Woman 1984. Mielőtt megkapom a magamét, hogy hogyan válogathattam be "minden idők legrosszabb képregényfilmjét" pont ide (viszlát Batman és Robin, Elektra, Fantasztikus Négyes és társaik), ez egy kis magyarázatra szorul: messze nem ezt tartom a legjobb filmnek 2020-ból, ezért olyan filmek szállnának síkra, mint a Lelki ismeretek, vagy például a Még egy kört mindenkinek. De ez volt a kedvenc "moziélményem" még úgy is, hogy végül itthon kellett megnéznem, mert pont a premier napján zárt be megint London. Azonban már piszkosul ki voltam éhezve egy igazi, könnyed, mégis nagyszabású blockbusterre és mivel a tavalyi évet egy gyalázatossal zártam (Skywalker kora), 2020-ban pedig a világjárvány miatt ezek elmaradtak, ezért is üthetett nálam. Valamint mert kiállásában, pozitivizmusában, üzenetében, humanizmusában, tálalásában (Pedro Pascal egy zseni) egy ilyen év után pont erre volt szükségem. És ezt úgy mondom, hogy az első rész nálam nem igazán talált be, de ezt alig várom, hogy moziban is láthassam. Mert egyértelműen odatermett.
Bagi Levente: Tyler Rake: A kimenekítés. Nyilvánvalóan nehéz, sőt közel lehetetlen egy igazán nagy kedvencet kiválasztani egy olyan évből, amikor a mozizás gyakorlatilag egyenlő volt a nullával. Éppen ezért a választásom nem egy olyan alkotásra esett, aminek volt szerencséje mozis bemutatót kapnia, hanem egy streaming címre. Alapesetben távol állna tőlem, hogy egy szimpla akciómozi ennyire lekenyerezzen, de végignézve a gyér felhozatalon a Tyler Rake tartozott azon kevesek közé, amelyekre szívesen emlékeztem vissza. A tökélyre koreografált csihi-puhi és a lendületes tempó kiemeli a filmet az akciómozik sokaságából és képes fenntartani az érdeklődésemet a műfaj iránt. Nem állítom, hogy nem láthattunk ennél jobb filmet 2020 során (amik felett elsiklottam, azokról a kollégák majd úgyis beszámolnak), de ennél szórakoztatóbbat fix, hogy nem sokat.
Milány Botond: Érthető okokból sajnos kevés filmet tudtam én is megnézni, de azok közül egyértelműen kiemelkedik A chicagói 7-ek tárgyalása. Aaron Sorkin műve ezúttal nemcsak forgatókönyvként volt közel tökéletes, hanem rendezésében is kimagasló lett, a színészekre nem lehetett panasz, és végig egy izgalmas történetet kaptunk.
Hegedűs Attila: Egészen decemberig kellett várnom az év igazán nagy durranására, ami számomra David Fincher Mank című filmje volt. Mivel az Aranypolgár külön kis csücsköt foglal el a szívemben, így tűkön ülve vártam, hogy az egyik legegyedibb stílusú rendező az egyik legegyedibb stílusú színésszel készítse annak a forgatókönyvnek a megszületését. Nem pontosan azt kaptam, amire vártam, de még így egy frenetikus alkotás lett. Hosszú, cserébe lassan csordogál, de mindent szépen kibont, mindent szépen bemutat és egy utánozhatatlan filmes élményt ad. Az 1930-as és '40-es évek Hollywoodja - azoknak is a hangulata - pedig egyszerűen gyönyörű lett.
Péter Zsombor: Nálunk év elejére csúszott át, de az első pár napban be is zsákolta az első helyet a Jojo Nyuszi. Taika Waititi műve remek szatíra, mely csúcsra járatja a helyenkénti infantilis humort, ugyanakkor kőkemény témákat boncolgat, és mesés arányérzékkel emeli be a drámát a cselekménybe. Mesteri hangulatbomba, imádtam minden percét. Szerencsére sok pozitív meglepetés érkezett még 2020-ban a számos borzalom mellett. Coming of age vonalon a Spontaneous és a Shithouse, horror terén a Relic, drámai fronton pedig A chicagói 7-ek tárgyalása és a Mank lopta be magát a szívembe.
Buzsik Kriszti: A chicagói 7-ek tárgyalása. Mélységesen megdöbbentem, és brutálisan hatott rám. Mert ugye olyan nem létezik, hogy politikai per. A pre-Oscar érából pedig a Jojo Nyuszi, mert megnevettet és földhöz vág egyszerre, egy szívhez szóló történet egy embertelen időben csodálatos alakításokkal. Animációs fronton a Wolfwalkers varázsolt el leginkább. (Futottak még: Matteo Garrone Pinocchiója, mert zavarba ejtően bizarr, de hű adaptáció, és ezért az egyedi vizualitásért Tim Burton manapság ölni tudna.)
Kónya Sándor: Tőrbe ejtve. Mert kicsit olyan volt ez, mintha az Aljas nyolcas egy távoli kuzinja lenne és végletesen nihilista, gonosz rokonával ellentétben egy finoman cinikus és szurkálódó, ám a szíve mélyén mégiscsak jó fej és furamód kedves film kerekedett. Rian Johnson parádésan forgatja ki a műfaji elvárásokat, miközben érezhetően hódolatát is fejezi ki a whodunit-filmek irányába. A Tőrbe ejtve folyton meglepett, megnevettetett, elszórakoztatott és a végeztével azt éreztem, hogy ennél többet nem is kívánhattam volna ettől a filmtől. Daniel Craig habókos detektívje pedig igazi gyöngyszem, akit még órákig tudtam volna nézni és hallgatni. Csemege ez a javából.
Török Tamás: Tenet. Mondanám, hogy szoros volt a verseny ilyen téren, de hazudnék. A körülményeket ismerjük, a megfogyatkozott kínálatnak hála pedig abszolúte elmondhatom, hogy gyakorlatilag mindent láttam, ami releváns lehet egy évértékelőben - a Tenet viszont azzal együtt is kiemelkedik, hogy hiába vagyok nagy elismerője Christopher Nolan munkásságának, idei filmjét még sem vártam túlzottan. Az invertálós kémfilm azonban olyan módon és formában mesélt el egy rém egyszerű narratívát, amit a mozi történetében - túlzás nélkül mondhatom - még soha nem láthattunk. Háromszor láttam, mindahányszor imádtam. Tény, Thomas Vinterberg Még egy kört mindenkinekje elég közel járt itt év végén a trónfosztáshoz, de ha az 1917-et is az idei év termései közé soroljuk (a magyar bemutató szerint), akkor bizony még egy fokkal nagyobb volt a dilemma.
Kátai Levente: Christopher Nolan legmegosztóbb filmjét nagyon szeretni és nagyon utálni egyaránt tudták a nézők és kritikusok, nálam személyesen (lehet a nullához közelítő elvárások miatt) nagyon betalált a Tenet. Úgy éreztem, hogy pont azon a reveláción (a narratíva megértésén) sikerült átesnem első nézésre, ahogy Nolan ezt ideális esetben minden nézőnél el akarta érni. Van rajta támadófelület? Bőven. Viszont olyan egyedi moziélményként szolgált (amelyben az évben amúgy átlagosból sem sokban volt részem), amelyről jó barátokkal órákon át tudtunk csevegni, már csak a történetmesélés mibenlétéről… egy ilyen filmnek pedig nyugodtan adom a kedvenc plecsnit.
Kovács Gergő: Ennél a kérdésnél nem kis bajban lettem volna az év eleji Oscar-szezon nélkül, annak hála viszont egyértelműen ki tudom emelni a Jojo Nyuszit és az 1917-et kedvenceimként. Taika Waititi a német fasizmussal viccelődő filmje néhányakból ugyan ellenérzéseket váltott ki, nálam viszont piszkosul betalált: a direktorra jellemző kreténkedés és a háború borzalmaival szembesítő utolsó felvonás egyaránt. Sam Mendes első világháborús drámája pedig szintén minden elismerést megérdemel, hiszen a film nem csupán vitathatatlan technikai bravúr (még ha ez a megoldás nem is új keletű), hanem egy végig feszült, katartikus élmény is, amelyhez ráadásként gyönyörű képi világ párosul. Az előbbieken kívül kiemelném még a Kisasszonyokat és a Staten Island királyát is, mert ezeknek a filmeknek köszönhetően 2020-ból is képes leszek felidézni nagyszerű moziélményeket.
Goretity Dániel: Ennél a kérdésnél kvázi csalni fogok a válaszadásomban, tekintve, hogy a járványhelyzet a filmek világára mekkora hatást gyakorolt. A kedvenceim éppen ezért még év elejéről, januárból származnak, mint 2019-ről idehaza 2020-ra átcsúszott kései látogatók a Tőrbe ejtve és az 1917 személyében. Előbbi a krimi iránti rajongásom, utóbbi a hidegrázós moziélmény miatt. De hogy 2020-as filmeket is említsek: A láthatatlan ember különösen tetszett, a streaming világából pedig Aaron Sorkin alkotása, A chicagói 7-ek tárgyalása vett le a lábamról.
Melyik filmet tartod az év legrosszabbjának/legnagyobb csalódásának?
Szabó Dániel "Szada": Főszerkesztőként szerencsére megvan az a kényelmes lehetőségem, hogy a szerkesztők helyettem nézik meg a legelvetemültebb alkotásokat is, így én már az ő véleményükre hagyatkozva el tudom dönteni, hogy megéri-e bepróbálnom valamit, vagy sem. Ennek köszönhetően nem tudok felsorakoztatni egyetlen igazán rossz vagy hatalmas csalódást sem, egy kisebbet viszont igen. A legelső Trollok animációs film a színességével, vidámságával, szívével és emlékezetes betétdalaival meg tudott fogni, a folytatás, a Trollok a világ körül viszont a zenei sokszínűsége ellenére olyan semmilyen lett, abszolút felejthető.
Pavlics Tamás:Jelen esetben két filmet kell megemlítenem, mivel nem fedi egymást a legrosszabb és a legnagyobb csalódás. Előbbibe mindenképpen az Artemis Fowl című Disney billoggal ellátott (vélhetően Josh Gad homokzabálását követő) guano halom a befutó, noha Vin Diesel újabb egó simogató primitív tesztoszteron püföldéje, a Bloodshot is ide kívánkozik. Azonban Kenneth Branagh műve már majdhogynem Macskák szint... ami meg mindennek a legalja. Vagy inkább cicaalma. Csalódásnak pedig Christopher Nolan Tenetjét mondanám. Távolról sem rossz film a Tenet, viszont Nolan egója, ambíciója most már egyértelműen elment a falig (oda-vissza), a karakterei lélektelenségét, slendriánságát pedig narratív bravúrral próbálja leplezni és egy ilyen depresszív évben nem is jöhetett volna rosszabbkor a rendezőre jellemző rideg precizitás. Idővel talán még megkedvelem.
Bagi Levente: Tenet. Szögezzük le, hogy rossz filmnek semmiképp sem tartom Christopher Nolan Tenetjét, de csalódásnak annál inkább. Nehéz megfogni, hogy pontosan miért is hagyott keserű szájízt maga után ez a film, hiszen alapjaiban véve Nolan ismét egy olyan ötlettel rukkolt elő, amire már az Eredet óta vártam. Ennek ellenére a nagy egész valahogy mégsem állt össze. Úgy sejtem, hogy az lehet a legnagyobb probléma, hogy míg az Eredetnél az álmokban való utazás csupán egy eszköz volt a cselekmény kibontakozásához és a karakterek mélyebb megismeréséhez, addig a Tenetnél maguk a karakterek és a cselekmény lett feláldozva az inverzió oltárán. Így hiába az agyunkat megtornáztató koncepció és a helyenkénti eszméletlen látvány, a néző egy nagyon-nagyon távoli szemlélőnek érzi magát az események lefolyása során.
Milány Botond: Szerencsére egy filmben sem kellett csalódnom, és egy filmet sem tartottam annyira rossznak, hogy felkerüljön a listára.
Hegedűs Attila: Egy ilyen - jelen pillanatban filmes szempontból - pocsék év után, amikor közel semmilyen nagyobb beígért alkotás nem jelent meg, kissé szőrszálhasogatás lenne ujjal mutogatni. De még ha egy rendes évben is debütált volna Christopher Nolan új mozija, a Tenet, még akkor is csalódás lett volna. A sztárrendező ténylegesen minden elemet feláldozott az idő mechanikájának oltárán, ezáltal számomra egy erőltetett, nulla karakterdinamikával vagy jellemrajzzal bíró, felesleges film lett a végeredmény. Egyáltalán nem rossz film, de hatalmas csalódás - főleg A tökéletes trükk, az Eredet vagy éppen a Memento fényében. (Ha pedig az év legrosszabb alkotására vágytok, akkor melegen tudom ajánlani a Betaal: Az élőhalottak serege című förmedvényt, amit egy az emberiség ellen elkövetett bűntettnek kellene nyilvánítani.)
Péter Zsombor: Annyi botrányos hulladék került terítékre 2020-ban, hogy a számukat sem tudom, de akadtak valamilyen úton-módon, különösen emlékezetes borzalmak is. Kiderült, hogy Tom Hardy is tud rossz lenni (Capone), az Amerikai pite csajos verziója finoman szólva sem működik, de Az utolsó bűntény és a Pesti balhé is nyugodtan befér a legalja kategóriába. Az abszolút győztes (vesztes) viszont az európai Szürke 50 árnyalata, vagyis a 365 nap. Érzelemmentes, álszent softpornó, bárminemű tartalom nélkül, kifejezetten káros üzenettel, ami mégis elképesztően népszerű lett. Szomorú, hogy erre van igény és egyesek azt hiszik, hogy ez a szerelem beteljesülésének igaz története.
Buzsik Kriszti: Ezt napestig tudnám sorolni, de lássuk be, ez egy sok szempontból előnytelen év volt, úgyhogy szerintem a vágyakozás/várakozás miatt a rossz még rosszabbnak tűnt, a jók pedig egyenesen kincs számba mentek. A Capone nálam "magasan" vitte a legrosszabb filmet egy pocsék Tom Hardyval, de mentségére legyen mondva, még így is ő táncolt a szemétdomb tetején, mint egy pelenkás bajkeverő. Egyik legnagyobb csalódásként a Mindig az ördöggelt éltem meg, mert fantasztikus színészek és performanszok jellemzik, de a tálalás borzasztóan sótlan lett.
Kónya Sándor: 365 nap. Nem mondanám, hogy csalódtam benne, mert dehogy, jóra nem számítottam, de mindenképpen egy sajátosan fájdalmas élmény volt végigülni ezt a filmet. Softpornó ez a javából, pocsék forgatókönyvvel, röhejesen kínzó dialógusokkal, sok dugással, kanos emberekkel, sík ostoba karakterábrázolással és egy olyan befejezéssel, ami után csak pislogni tudtam, hogy mégis hogy gondolták. Hab a tortán, hogy valamiért úgy érezték, kell ennek egy két órás játékidő. Leegyszerűsítve: olyan ez a film, mint a Szürke ötven árnyalata, csak még rosszabb. És ugye, már amaz sem volt jó film.
Török Tamás: Pont az a dal. A Wonder Woman 1984 is egészen pocsék volt a maga nemében, ám ahogy azt a kritikámban is írtam, a Dakota Johnson fémjelezte Pont az a dal egészen új mélységeket tárt fel előttem. Azt, hogy egy zenés filmnek titulált, feel-good élménynek szánt szórakozást hogy lehet ilyen szinten elcseszni, vagy szellemileg kizsigerelni, az mostanáig rejtély számomra. Az egy dolog, hogy filmként, főleg narratíváját nézve a legalapvetőbb vállalásokat is képtelen tisztességesen hozni. Ám az már egy másik, hogy olyan végtelenül felszínes, képmutató és műanyag értékrendeket képvisel és közvetít, amivel oké, hogy nem tudtam azonosulni, de őszintén, borzasztó károsnak is tartom - ezt pedig tényleg nagyon, nagyon ritkán érzem vagy tapasztalatom filmnézéseim során.
Kátai Levente: Az Enola Holmes, mint bugyuta ifjúsági film egyáltalán nem olyan fájdalmas vagy nézhetetlen, hogy magától értetődően helyet foglaljon egy legrosszabb lista tetején, viszont amiért mégis kiemelném az év kínálatának gyatra szekciójából, mert maga a jelenség ingerel, miszerint önmaga jogán híressé vált karakter (franchise esetében a Lovecraft Country dettó ugyanez) hátán felkapaszkodva robban be egy könyv/film, amely magát az ikonikus figurát degradálja, hogy a maga karakterét kompetens főszereplőnek ábrázolja. Ha legközelebb béna ifjúsági "krimi" ötletével állna elő valaki, legalább saját karakterekkel töltse fel a sztorit.
Kovács Gergő: Mivel a szerkesztőségben akadnak olyanok, akik hősiesen lemerészkednek a filmkészítés legmélyebb bugyraiba és az ott elhelyezkedő alkotásokra fel is hívják a figyelmünket, igazán rossz filmekkel most sem sikerült találkoznom. Csalódás ellenben akadt, méghozzá Az új mutánsok képében. Habár mire az ifjú mutánscsapat megérkezett a mozikba, a folyamatos premierhalasztásokat és az ellentmondásos híreszteléseket figyelembe véve már eleve felhagytam az elvárásokkal, de még így is fájdalmas volt megtapasztalni, mennyivel több és jobb is lehetett volna ez a film, kiváltképp ezzel a szereplőgárdával. Egy nagyszerű franchise alapköve helyett azonban megkaptuk ezt az agyonszabdalt, feldobott témáinak sokszor csak a felszínét kapargató lábjegyzetet az X-Men univerzumból, amiben az volt a legjobb, hogy végre túleshettünk rajta. Kár érte.
Goretity Dániel: Tenet. Ez talán a legkönnyebb kérdés az összes közül. Imádom Nolant, a munkássága meghatározó volt számomra mindig is, de ebben a filmben, klasszikust idézve, eléggé "túltolta" mindazt, ami miatt az évek során jogosan kritizálták. Számomra egy lélektelen, technikai bravúr lett, semmi több az év magasan legjobban várt filmje. A "második helyre" a Mindig az ördöggel érkezett meg, amitől a színészgárda láttán sokkal többet vártam egy unalmas, túlnarrált és túldíszített karácsonyfánál. Illetve nem film ugyan, hanem reality TV, de a The Amazing Race 32. évada is katasztrofális volt, remélem, hogy nem ezzel zárult a sorozat.
Szerinted mi volt a legkiválóbb sorozat?
Szabó Dániel "Szada": 2020-ban a streaming nem csupán filmek, de sorozatok terén is alaposan ellátott minket tartalommal, nehéz is kiemelni egy-egy nevet a sokadalomból, én azért mégis megpróbálom azokat megemlíteni, amik a legnagyobb hatást gyakoroltak rám. A mitológiai vonal miatt ilyen volt a Zeusz vére 1. évad, a szuperhősöket a sárba tipró The Boys 2. évad, az érzelmekkel és nemiséggel dúsított Szexoktatás 2. évad, az igaz történetet feldolgozó és éppen amiatt elgondolkodtató Kvíz, az egyetlen évad után kaszált, sajátos hangulattal bíró Ez így nem oké vagy éppen a sakkot sokakkal megszerettető A vezércsel.
Pavlics Tamás: Sorozat fronton viszont meglepően erős volt a felhozatal. Sokakkal ellentétben én nem ájultam el A vezércseltől, noha egy valóban kellemes, minőségi miniszéria volt egy remek Anya Taylor-Joy-jal és A korona legújabb szezonja is rettentő igényesre, mívesre sikerült ezúttal is, a Ted Lasso pedig igazi erőleves volt a léleknek. (Egyértelműen ő volt nálam az ezüstérmes.) Az abszolút kedvencem azonban mi más is lehetett, mint a 2018-as kedvenc filmem sorozatos folytatása, spin-offja, a Love, Victor. Ugyan Victor kevésbé hat frissnek, újnak ebben a közegben, mint Simon a sajátjáéban, kiválóan viszi tovább annak bájosan pozitív, optimista, ugyanakkor rendkívül hasznos üzenetét. Márpedig egy ilyen gané évben, mint amilyen 2020 volt, nagyon is kellenek az ilyen pozitív tartalmak, pláne azoknak az embereknek, akik egy pandémiamentes világban is magukba zárkóznának a külvilágtól való félelemtől, hát még egy olyan esztendőben, amikor a Föld zárva tart. Szeretettel várom a második évadot.
Bagi Levente: Tiger King. Ha filmeket nem is, sorozatokat azért 2020-ban is bőven kaptunk. Mielőtt rátérnék az abszolút kedvencemre, kiemelnék párat, hiszen remek volt a felhozatal. Az újak közül mindenképpen figyelmet érdemel a Mythic Quest és a Solar Opposites. Előbb főleg gamereknek, míg utóbbit Rick and Morty rajongóknak ajánlom meleg szívvel, hiszen Justin Roilandnak egyelőre önismétlés nélkül sikerült átültetnie megszokott stílusát egy egészen új sorozatba. Ugyancsak számos már futó sorozat kapott új évadot, amelyek közül az Umbrella Academy, a The Boys, a What We Do in the Shadows, na meg persze a The Mandalorian kaptak zseniális folytatásokat az én meglátásom szerint. Ezeken felül akadtak olyan sorozatok is, amelyektől fájó búcsút kellett vennünk. Ilyen volt a Bojack Horseman, a The Good Place, az Agents of S.H.I.E.L.D. és régi nagy kedvencem, a 15. évadával búcsúzó Odaát. Mindezen kiváló alkotások fölé mégis a Tiger King tudott magasodni a szememben, hiszen ritkán találkozok olyan sorozattal, amelyre ennyire illene az "érzelmi hullámvasút" kifejezés. Ez a hihetetlennek tűnő igaz történet a még inkább hihetetlenebb figuráival a fél internetet megmozgatta tavasszal, és noha jóval többről szól mint puszta szórakoztatásról, mégis sikerült némi vidámságot csempésznie a karanténidőszak kezdeti heteibe.
Milány Botond: Szerencsére TV-s fronton 2020-ban is elvoltunk látva minőségi szériákkal. Imádtam a Sex Education 2. évadát, a Clone Wars befejező etapja ugyan felemásra sikeredett, de az utolsó 4 rész konkrétan az egyik legjobb Star Wars tartalom, ami valaha elkészült, ezért megérdemli az említést. A Westworld 3. évada és a Dark utolsó szezonja szintén nagyszerű szórakozást biztosított, de ami egyértelműen 2020 legjobbja volt, az a Better Call Saul 5. évada. Ennél egyszerűen jelenleg nincs jobb a sorozatok világában, és meg merem kockáztatni, hogy már a Breaking Badet is lekörözte egyes aspektusaiban. Kötelező darab.
Hegedűs Attila: Amellett, hogy próbáltam tartani a lépést a streaming szolgáltatókkal, rengeteg sorozat kimaradt nekem az évből, de ha még gyorsan bepótolnám őket, szerintem akkor sem döntenék le Saul Goodmant az első helyről. A Better Call Saul ötödik évadára tényleg megérte hosszú éveket várni, egyszerűen fantasztikus lett. Vince Gilligan és Peter Gould olyan profizmussal tudják bemutatni a Breaking Badben megismert zugügyvéd feltörekvését, hogy az előzmény mivolta tudatában is eléri, hogy izguljunk, hogy féljünk és hogy szorítsunk hőseinkért. Ezt pedig csak igen kevesek érték el eddig - filmes és/vagy sorozatos szempontból egyaránt.
Péter Zsombor: BoJack Horseman megkapta a maga hattyúdalát és a hatodik évad második felével lezárult a kedvenc sorozatom. Szemernyi kétség sem volt bennem, hogy Raphael Bob-Waksberg nem fog csalódást okozni, az utolsó nyolc epizód pedig működött is. A szériára jellemző fanyar, cinikus humor mellett az utolsó néhány etap olyan egzisztenciális válsággal vegyülő depresszióhullámot zúdít ránk, hogy a főhőssel egyetemben fuldoklunk az önsajnálatban és a nyomasztó világfájdalomban. Sokak szerint a 15. rész lett volna a tökéletes lezárás, mellyel a maga módján egyet tudok érteni, de a tényleges epilógus a 16. epizóddal megadja a feloldozást. Tökéletes búcsú a karakterektől, Hollywootól. Laza 20 perc bőgés, ahogy azt csak BoJack tudja.
Buzsik Kriszti: Abból az egészen kevésből, amit láttam, abszolút új kedvenc volt a sorozatgyilkosról szóló Des minisorozat David Tennant főszereplésével. De nagy Az Esernyő Akadémia rajongóként nagyon vártam és szerettem a sorozat második évadát is. Én a Locke & Key - Kulcs a zárját is nagyon kedveltem, de nem olvastam a képregényeket, így megértem, ha sokan csalódtak, akik igen. Ami pedig még ezeken is túllépett és engem letaglózott, az a Most nevess! 2. évada, ami rettentően megérintett.
Kónya Sándor: Perry Mason. Nem nevezem magam nagy sorozatosnak (ezen igyekszek változtatni 2021-ben), de a Perry Masonre szerencsére ráakaszkodtam és egy cseppet sem bántam meg. Keményvonalas krimi és vérkomoly tárgyalótermi dráma ez, remek alakításokkal (Matthew Rhys mellett John Lithgow is csodás), valamint olyan történetszálakkal, amelyekben ott volt a potenciál és ezt a potenciált az írók egész szépen ki tudták használni. Nem túl derűlátó széria, de nincs is oka annak lenni: egész egyszerűen baromi jól van megírva, képes mondani dolgokat a maszkulinitásról, a női egyenjogúságról és az igazságszolgáltatásról is. Terence Blanchard zenéje pedig csak emeli a nívót.
Török Tamás: Infinity Train 3. évad. Továbbra sem mozgok annyira ismerősen a sorozatos világban, mint amennyire azt szeretném, de az elmúlt időszakban rá-, vagy inkább visszataláltam az animált szériákhoz. Az Infinity Train című Cartoon Networkön futó, mindössze 10 perces epizódokból álló sorozatról pl. piszok kevesen hallottak itthon, pedig az egyik legötletesebb és hangulatosabb kis kaland, amit az elmúlt években láttam. Jellemzően olyan színvonalú alkotás, amire a mostani, fiatalabb generáció 10-20 év múlva majd úgy tekint vissza, hogy "bezzeg az én időmben!". A fiatal lány, Tulip, aki játékdizájner szeretne lenni, egy olyan titokzatos, végtelen hosszúságú vonaton halad előre, melynek minden kocsija egy-egy különleges zsebuniverzumot rejt - a maguk sajátos szabályaival. Ó, és Tulip hangját az a remek Ashley Johnson adja, akit a legtöbben a The Last of Us-játékok Ellie-jeként ismerhetnek. Az Infinity Train pedig szórakoztató, szellemes, érzelmes és olykor kifejezetten zseniális.
Kátai Levente: Ilyen nehéz döntéssel egy évértékelőben sem akadt dolgom, hiszen 2020 elején ért végen a The Good Place és BoJack Horseman is, biztos vagyok benne, hogy a többi szerkesztő listáján is viszont fogom látni ezeket a címeket. Mindkét sorozat egy egzisztencialista témájú komédiadráma, amely létünk alapvető és filozófiai kérdéseivel foglalkozik, mindezt olyan mélyre ásva, hogy nem lesz olyan néző, akin ne hagyna nyomot ez a két sorozat. A BoJack Horseman egy rettentően depresszív, a The Good Place pedig meghatóan felemelő széria, de mindkettő olyan jellemformáló erővel bírt számomra, hogy nem is tudnék minőségben sorrendet állítani. Viszont maga a The Good Place közelebb áll hozzám, a kritikáját és egy kibeszélőt is írtam vele kapcsolatban az oldalra, így végső választásom rá esik.
Kovács Gergő: Sorozatokban viszont nagyon erős volt ez az év, legalábbis velem rendszeresen segítették elfeledtetni a mozilátogatás hiányát. Természetesen velem is feltörölte a padlót A jó hely befejezése, de meglepően élveztem a Lovecraft földjén tett látogatást és a Nagy Alfréd korába elkalauzoló Az utolsó királyságot, valamint a Jacob védelmében mellett is érdemes volt kitartani. Tényleg az év egyik kihagyhatatlan alkotása lett A vezércsel, az abszolút kedvenceimet viszont az HBO szolgáltatta az Ez minden, amit tudok és az Akik mi vagyunk című sorozatokkal. Előbbiért méltán nyert Emmyt a kettős szerepben zseniálisan lubickoló Mark Ruffalo, utóbbi pedig a kamaszkor és a felnőtté válás viszontagságait ezúttal egy nem mindennapi környezetben, egy olasz katonai bázison mutatta be az olasz rendezőzseni, Luca Guadagnino (Szólíts a neveden!) összetéveszthetetlen stílusában.
Goretity Dániel: Igazi újoncok közül nálam elsöprő sikert aratott A vezércsel, ahogy azt a kritikámban is kifejtettem ősszel, szinte minden lépése zseniális annak a sorozatnak. A Hill-ház szellemének folytatása, a Bly-udvarház szelleme is, habár elődjétől nálam egy "konfettinyit" elmarad ugyan, de a gyönyörű lezárása és remek karakterei ismét csak egy pazar élménnyel gazdagítottak. A Rick and Morty 4. évada eléggé vegyesfelvágott lett, viszont pár rész annyira kiemelkedő számomra (heist, sztorivonat, savas medence), hogy végül azt sem hagyhatom ki a felsorolásból. Végezetül pedig ugyan nem újonc, de a The Good Place utolsó évada is alaposan belevágta a hagymákat a szemembe, szóval Eleanor, Chidi és a többiek záró kalandja is felkerült a listámra.
És nektek mik voltak a kedvenceitek 2020-ban?