Hirdetés

Ilyennek látták a Puliwood szerkesztői 2018-at

|

Temérdek nagyszerű élményen vagyunk túl, számos kiváló új szerkesztővel gyarapodott a lelkes csapatunk és még többen csatlakoztak a közösségünkhöz. Ilyen volt számunkra 2018.

Elképesztő éven vagyunk túl. Két éves lett az oldalunk, elértük Facebookon a 11 ezer tagot, létrehoztuk a filmes csoportunkat, a Puligánokat, ami rövid idő alatt máris ezer főt számlál, megtartottunk két többfordulós kvízt (Star Wars, Marvel), segítettünk a Baptista Szeretetszolgálatnak, elindult a YouTube csatornánk (még ha csak takaréklángon is), kint jártunk a Bécsi Comic-Conon, interjút készítettünk a budapesti PlayIT-en egy Trónok harca és egy Harry Potter szereplővel, közel kétezer posztot és kétszáz kritikát írtunk, végigtudósítottuk a 2018-as San Diegó-i Comic-Cont, interjúztunk Makranczi Zalánnal és Hamvas Dániellel és még hosszasan folytathatnánk a sort. Rengeteg tervünk van 2019-re is, aminek ha csak a fele válik valóra, már akkor nagyon boldogok leszünk, de persze ehhez az kell, hogy továbbra is olvassatok, támogassatok minket, az eddigi pozitív energiákért és hasznos tapasztalatokért pedig nagyon hálásak vagyunk nektek. 

Hirdetés

De nem csak ezekre az eredményekre és az olvasóinkra vagyunk nagyon büszkék, hanem a csapatunkra is. Remek a hangulat a szerkesztőségben, öröm minden egymás társaságában töltött perc és bár nem értünk mindig egyet, szerencsére mindent meg tudunk beszélni és kompromisszumot kötni. Büszkék vagyunk erre a társaságra, ráadásul a megszokott bandához új írók is csatlakoztak (pacsi Hegedűs Attila, Goretity Dániel, Gaál Alexander és Cathy Turner!), az ő gondolataikat is olvashatjátok már az alábbi gigászi évértékelőnkben. 

Mi volt a legnagyobb kedvenced és miért?

Szabó Dániel: Három kiemelt kedvencem is volt és mindhárom más okból. A Bosszúállók: Végtelen háború és a Pókember: Irány a Pókverzum! a szívemben élő kamaszt szólították meg, imádtam minden percüket, a Csillag születiket pedig igazi katarzisként éltem meg a mozi sötétjében. Ezeket érzem a legfontosabb filmes élményeimnek 2018-ban.

Pavlics Tamás: Nem is kérdés, hogy ezt a titulust már év elején megnyerte a Kszi, Simon magának. Régen fordult elő velem, hogy négyszer nézzek meg egy filmet moziban (konkrétan utoljára az első Kingsmannel fordult elő), az pedig még inkább, hogy egy filmen éppúgy többször felsírjak, mint jóízűt nevessek, hogy aztán a végén mégis mosolyogjak egy jót. Simon kálváriáját viszont az első pillanattól a magaménak éreztem és fogom is mindig.

Hirdetés

Török Tamás: Óriási szerencsém van, mert a felhozatalból nagyon nehéz lenne egyetlen filmet kiemelnem, mert Az első ember és a Csillag születik mellett A ház, amit Jack épített is fej-fej mellett haladva versengett a szívemben, ám A három óriásplakát Ebbing határában hivatalos hazai megjelenése miatt minden dilemmám szertefoszlott. Igyekszem kerülni az ilyen erős megnyilatkozásokat, viszont Martin McDonagh emberközeli, végtelenül intelligens drámája egyszerűen hibátlanra sikeredett. Nagybetűs filmélmény, amit minden kétség nélkül a legnagyobbak között kell említeni.

Kónya Sándor: Már csak azért is nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert úgy érzem, egy igazán remek évet zárhatunk filmek szempontjából. Rengeteg olyan alkotással találkoztam, amely így vagy úgy, de kedveskedett a szívemnek - rögtön év elején ott volt a Lady Bird, valamint A víz érintése (mindkettő a hatalmas szívével és empátiájával vett le a lábamról), majd későbbiekben az Örökség, amely a lelkemet olyan mód megtépázta, hogy alig ocsúdtam, majd jött A hang nélkül, amelyen a körmömet rágtam le. De hogy nehezítsem saját helyzetemet, Harry Dean Stanton hattyúdala, a Lucky is egy olyan film volt, melyre szívesen gondolok vissza, mert szebb, méltóságteljesebb búcsút az ember el sem tudna képzelni. És akkor A sértés című filmről még egy szót sem ejtettünk. Ezúton kérem a főszerkesztő urat, hogy legközelebb kettőt és könnyebbet. :) 

Hirdetés

Bagi Levente: Pókember: Irány a Pókverzum! Elképesztő szíve és lelke van ennek az alkotásnak. Nem szerepelt azon filmek listáján, amiket leginkább vártam tavaly, mert nem tudtam mire számíthatok tőle, de óriási pozitív csalódásban volt részem a moziban. A karakterei élettel teliek, a története magával ragadó, az animáció pedig egyszerűen csodálatos. Állíthatom, hogy 2018 legjobb filmélménye volt számomra a közel tökéletes Irány a Pókverzum!

Milány Botond: Bár még van mit pótolnom az évből, hiszen jó pár alkotás kimaradt (pl.: Nyughatatlan özvegyek, Pókember: Irány a Pókverzum), azért könnyen tudok mondani így is meghatározó alkotásokat: az Upgrade egy remek kis történettel és néhol zseniális megvalósítással lopta be magát a szívembe, a Keresés a formabontó megvalósítása miatt volt hatalmas élmény, Az első ember pedig minden téren tökéletes volt: a történetvezetés, a karakterek, a képi világ, a zseniális zene. Damien Chazelle ismét egy mesterművet rakott le az asztalra.

Kátai Levente: Számomra egyértelműen az év legkiemelkedőbb filmje a Sztálin halála, amelynél rekeszizmokat megmozgatóbb, minden elemében bravúrosan megalkotottabb politikai szatírát még nem láttam. Első látásra nem gondolná az ember, de valójában elég hitelesen ábrázolja a film ezt az átmeneti időszakot, és a szatirikus, gúnyolódó humora mellett folyamatosan váltakoztatja a meghökkentően abszurd és a meghökkentően kegyetlen pillanatait a politikai életnek.

Hirdetés

Hegedűs Attila: Nálam sokáig a januárban érkezett Három óriásplakát vitte a prímet (szerintem nem kell részleteznem, miért), de aztán augusztusban egy független film ledöntötte azt a trónról. Ez a Telivérek (Thoroughbreds) volt Cory Finleytől. Ez a film sajnos elkerülte a magyar mozikat, és nem lehetnénk ennél szegényebbek. Az tisztelendő ebben az alkotásban, hogy a fekete humort és a szívszorító érzelmeket profi módon tudja keverni. Ezen felül ez lett a fiatalon elhunyt Anton Yelchin utolsó filmje, így már csak emiatt is érdemes adni neki egy esélyt.

Goretity Dániel: Képregényfilm-rajongóként eléggé el lettem kényeztetve és a Végtelen háború, valamint az Irány a Pókverzum is kihozta belőlem a gyermeteg rajongást. Az MI: Utóhatás is remek szórakoztatást nyújtott, viszont ami az abszolút kedvencemmé lépett elő a mozivásznon 2018-ban, az a Keresés (Searching). Merész, bravúros technológiai megvalósítás a képernyőképekkel, feszült tempó és hangulat egy piszok erősen megírt thrillerben.

Péter Zsombor: Három óriásplakát Ebbing határában. Martin McDonagh újfent mesterművet alkotott, amiben szenzációsan keveri a drámát a komédiával és az alapvető emberi érzelmeket tárja fel. Kiváló jellemrajzok, színészi munka és az egyik legtökéletesebb forgatókönyv az elmúlt 10 évből.

Gaál Alexander: Nem meglepő módon ezt az évet ismét a szuperhősök uralták a mozikban. A Végtelen háború, a Deadpool 2, majd A hihetetlen család 2. része után eleinte azt hittem, hogy már nem lehet hová fokozni a műfajban rejlő lehetőségeket, azonban a Phil Lord és Chris Miller közreműködésével elkészült Pókember: Irány a Pókverzum sikerrel cáfolta meg eme gondolatomat. A kvázi "élő-képregényként" leírható animációs film nemcsak érzelmileg, de látványban is olyan újdonságokkal szolgált a képregényfilmes műfaj számára, amelyek remélem, hogy az elkövetkezendő években a többi stúdió alkotásaiban is visszaköszönnek majd valamilyen formában. 

Fonyódi Noémi: Ready Player One. Az öreg Spielberg... még mindig érti mi kell a népnek. Annyira a szívemhez szólt ez a klasszikus sztori, imádtam az egyszerű nagyszerűségét, hogy nem akart több lenni mint ami. Elképesztő látvány mellé, totálisan passzoló soundtrack, minden ízében nekem és még sok más geeknek készült ez az alkotás.

Hirdetés

Melyik filmben csalódtál a legnagyobbat?

Szabó Dániel: A Hangya és Darázsban. Bár nem voltak nagyok az elvárásaim felé és a középszert így is megütötte, hovatovább voltak olyan pillanatai, amin jól szórakoztam (büntet a PEZ!), de a mókás, fantáziadús és csupaszív első rész után valahogy többet vártam. Talán Edgar Wright forgatókönyvének, ötleteinek a hiánya lehet a ludas?

Pavlics Tamás: Nem volt konkrét csalódás, elvégre írok már annyi éve kritikákat, hogy különösebb elvárások nélkül üljek le eléjük. Ez persze nem jelenti azt, hogy még így sem fordult elő pofára esés és ezt a "megtisztelő" titulust a Robin Hood tudhatta magáénak, mert neves szereplőgárda ide vagy oda, senki se várta, hogy ez jó film lesz, arra azonban, hogy ennyire gyalázatos, hitvány valami szülessen, arra még én sem számítottam. De mindenképpen a csalódások közé sorolnám - mind az első részhez, mind a Marvel mércéhez képest - A Hangya és Darazsat, valamint minden pozitív visszhang ellenére fájdalmasan elment mellettem a Csillag születik is.

Hirdetés

Török Tamás: Bohém rapszódia. Alapvetően egy pozitív kritikát fogalmaztam meg anno a filmről, viszont képtelen vagyok megbocsájtani neki, hogy képes volt lélek és igazi tűz nélkül, Freddie Mercury-t pusztán mímelve elmesélni minden idők egyik legnagyobb hatású zenekarának a történetét. Technikailag egy kivételes filmről beszélünk, ám pont az hiányzott belőle, ami miatt a Queen a világ trónjára ülhetett egykor.

Kónya Sándor: Még a legnagyobb mesterek is botlanak olykor, ez ugye a természet rendje, nincs ez ellen mit tenni. Steven Spielberg például már többször is botladozott karrierje során, de még soha nem fordult elő az, hogy egy filmjét totális közönnyel és idegenkedve nézzem végig. A Ready Player One pont ilyen volt. A sokak által geek-bibliának tartott regény mozgóképes adaptációja úgy ontja magából az ilyen-olyan popkulturális utalásokat, mintha az élete múlna rajta, az eredmény mégsem lett több egy gépiesen levezényelt, lelketlen blődségnél. Nem tud mit kezdeni az amúgy sok potenciált magában rejtő témával, csak kapargatja a felszínt, ez itt azonban számomra nem bizonyult elégnek. Bár az is lehet, hogy csak én lettem túlontúl cinikus az elmúlt években.

Hirdetés

Bagi Levente: A Netflix újra és újra az arcomba nyomta a saját készítésű The Ballad of Buster Scruggs című filmjét. Az egyik este aztán végül beadtam a derekam és elindítottam a filmet. Iszonyatosan tetszett, remekül szórakoztam… úgy kb. 10-15 percig. Sajnos itt derült ki, hogy több különálló történetből áll a film és amíg az első, címadó sztori a maga bohókás vidámságával mindent megadott amire vágytam, addig a hátralévő 2 órányi folytatás, már nagyon rideg volt a bevezetőhöz képest. Rossznak nem mondanám azokat a történeteket sem, de hatalmas csalódásnak éltem meg az összeset a halál laza vadnyugati musicales nyitány után.

Milány Botond: Egyértelműen a Venom. Mert bár voltak jó pillanatai, de ennek ellenére is bántóan semmilyen, néhol pedig kifejezetten bosszantó film lett. Ez a karakter és Tom Hardy sokkal többet érdemelt volna.

Kátai Levente: Az HBO-féle Fahrenheit 451 feldolgozásban nagyon is értékeltem az újfajta megközelítést, a téma aktualizálását, hiszen a regénynek nagy rajongója vagyok, viszont pont a pozitívumai miatt érződik hatalmas kihagyott lehetőségnek, hiszen a benne lévő potenciál és az új ötletek ellenére sem találta meg saját identitását. Végeredményként egy kaotikus, vérszegény masszát kaptunk, ami csak körvonalaiban emlékeztet egy jó filmre.

Hegedűs Attila: Nekem kicsit sem jött be Wes Anderson legújabb stop-motion filmje, a Kutyák szigete, ahogy Shane Black The Predatora is elég béndzsa lett, de mégis 2018-ban a legnagyobb csalódás az a februári A víz érintése volt Guillermo del Torótól. Mindenki arról ömlengett, hogy mennyire fantasztikus ez a film, meg mennyire művészi és hasonlók, aztán kiderült, hogy nem több mint egy egyszerű, milliószor látott romantikus giccsparádé. Azért a két Hellboy, A Faun labirintusa és a Bíborhegy után én többet vártam.

Goretity Dániel: Ezért szerintem páran meg fognak kövezni, de az óriási hype után nekem a Csillag születik csupán az "egynek elment" kategóriába esett és némileg csalódottan távoztam a moziból. A film első fele szerintem zseniális, imádtam minden percét. Ally felemelkedése után viszont számomra a film kissé szétesett és össze-vissza csapongott. Nem film, viszont sorozatos fronton nem tudom nem megemlíteni a Jessica Jones 2. évadát. Az első évad az egyik MCU kedvenc tartalmam valaha, ahhoz képest ez a folytatás a Himalája tetejéről a Mariana-árokba vetette a színvonalat.

Hirdetés

Péter Zsombor: Bohém Rapszódia. Alapvetően szerettem a filmet, főleg a zenék és a Live Aid miatt, de mégis csalódásként éltem meg, mert csak egy szépen felmondott tanmese, amiben a jelenleg élő tagok földre szállt angyalok. Bátortalan és gyáva film, a Queen és Freddie Mercury pedig ennél többet érdemelt volna. A hatalmas hype-ot pedig különösen indokolatlannak érzem.

Gaál Alexander: A korábban A lehetetlent, az Árvaházat, valamint a Szólít a szörnyet dirigáló J.A. Bayona egyike Hollywood azon rendezőinek, akiknek a keze között szinte minden arannyá változik, amihez hozzányúlnak. Legalábbis ebben a hitben éltem egészen a Jurassic World: Bukott birodalomig. Sajnálatos módon még Bayona utánozhatatlan vizuális stílusa is kevés volt ahhoz, hogy érdemben elfedje a Colin Trevorrow által jegyzett Tyrannosaurus-Rex méretű marhaságokat felvonultató forgatókönyv ordas hibáit.

Fonyódi Noémi: Jurassic World: Bukott birodalom. Komolyan tűzhányós dinómentés, ami kísértetiesen hasonlít a másodikra? Megint egy hibrid dinó, mint az előző részben? Gyönyörű shot a stégen és hamufelhőben sétáló stegoról ide vagy oda, ebből így ebben a formában elég volt. Nem kérek több szerencsétlen gyereket ebbe a sztoriba, anélkül is elég félelmetes, ha csúcsragadozók elől menekülnek a hőseink. Ja, és a kastélyos akciózás nagyon nem jött át.

Hirdetés

Mi volt számodra az abszolút bűnös élvezet?

Szabó Dániel: Lásd Kónya Sándornál, minden szavával egyetértek, magam sem tudnám szebben leírni.

Török Tamás: Mamma Mia! Sose hagyjuk abba. Őszinte leszek, nem gondolom, hogy a Mamma Mia! feltétlenül csak a 'bűnös élvezet' kategóriában versenghetne, viszont tisztában vagyok azzal, hogy a többség hogyan áll ehhez a filmhez - és értem, hogy miért. Nekem viszont egy olyan önfeledt, boldog és emlékezetes szórakozást nyújtott, amire egyre kevesebb "feel good" produkció képes. Hiába nem rajongtam az első részért, biztos vagyok benne, hogy a fiatal Donna történetét nem egyszer újból elő fogom venni a jövőben. Éles váltás ugyan, de a Halloweent is muszáj megemlítenem, ami az év egyik legnagyobb meglepetése is egyben, hiszen egy indokolatlanul népszerű franchise-ba tudott új életet lehelni - méghozzá stílusos, abszolút szórakoztató formában.

Hirdetés

Kónya Sándor: Azt hiszem Shane Black Predatorjánál egyik 2018-as film sem meríti ki ezt a jelzőt. Így tisztes távolból nézve ki merem jelenteni, hogy az amúgy fantasztikus író/rendező az eddigi legrosszabb filmjét tette le az asztalra (mind rendezőként, mind forgatókönyvíróként), de még így sem lehet tőle elvitatni azt, hogy piszkosul szórakoztató. A karakterek közötti kémia működőképes, a dialógusok viccesek és trágárságukkal mulattatnak, az akciók pedig bár nem olyan kreatívak, mégis elvoltam velük. Szó, mi szó, van az egész filmnek egy bumfordi bája, ami valamennyire képes eladni az egészet. De azt is abszolút megértem, ha valaki mindettől a falra mászott.

Bagi Levente: Hogy bűnösnek mennyire nevezhető azt nem tudom, de a lesajnáltsága miatt úgy érzem belefér ebbe a kategóriába a Solo: Egy Star Wars.történet. Szükség volt egy ilyen előzményfilmre? Nem. Felérhet bárki is Harrison Ford karizmájához? Nem. Élveztem-e mégis ennek a botrányos hátterű, szentségtörő, pénzfejő gépezetnek minden egyes percét? Abszolút!

Hegedűs Attila: Jól tudom, hogy ez a film egy nagy nulla és egy hatalmas csalódás, de meglepően jól szórakoztam a Venom mozin. A látvány elment, Tom Hardy nem erőltette meg magát, Michelle Williams arcáról pedig csak az volt leolvasható, hogy mit keresek itt?, de én tényleg élveztem ezt az amúgy bűnrossz filmet.

Goretity Dániel: Legendás állatok: Grindelwald bűntettei - ha ez annak számít? Harry Potter könyveken nőttem fel, az első résszel is elszórakoztam ebben az új franchise-ban, aztán félve ültem be a folytatásra a kezdeti kritikák és botrányos rajongói fogadtatás után. Habár tényleg Rowling felé/mellé kellene ültetni egy supervisort, végül totál jól szórakoztam rajta és a zsúfoltságán túl nem sok bajom akadt a filmmel.

Kátai Levente: A játékadaptációk legkellemesebb meglepetése számomra a Tomb Raider. Pontosan tudom, hogy hány helyen bele lehet kötni, hogy mennyire fantáziátlan a cselekmény, de minden percét rettentően élveztem. Olyan rég láttam egy effajta Indiana Jones-szerű, oldschool, kincskeresős kalandfilmet, ahol a több száz éves csapdák és az állig felfegyverzett rosszfiúk törnek a főhős életére.

Hirdetés

Péter Zsombor: Venom. Akár a bűnös élvezet szinonimája is lehetne. Logikátlan, összeszedetlen és millió sebből vérzik, de annyira jól szórakoztam rajta, hogy nem tudtak (annyira) zavarni a hibák. 

Gaál Alexander: Erre a kérdésre viszonylag könnyű lesz választ adnom, mivel szégyen, nem szégyen, de Shane Black levett a lábamról a 80-90-es évek legjobb pillanatait megidéző Predator - A ragadozóval. Black kissé infantilis, ámde végtelenül önreflexív humora remek vérfrissítést adott az évek során kissé megkopott franchise-nak, ami ugyan az Alienhez hasonlóan szintén megbukott a kasszáknál, viszont nyálkás kollégájával ellentétben, az űrbéli vadászokat egyáltalán nem érheti az a vád, hogy legalább ne próbálkoztak volna valami merőben újat mutatni. 

Hirdetés

Fonyódi Noémi: Dog Days. Itthon nem mutatták be, de nagyjából egy ilyen Igazából szerelem vagy Valentin nap felépítése volt a dolognak, és gazdi lévén nagyon jól esett látni, hogy hozzák össze a kis tappancsosok az embereket, hogy találják meg közösen a boldogságot. Mennyi különböző élethelyzetben kell helytállni gazdiként és emberként, és néha elég csak kilépni a komfortzónából, hogy rájöjjünk, amit kerestünk ott volt mindvégig előttünk.

Kihez kötnéd a legnagyobb színészi teljesítményt?

Szabó Dániel: Bradley Coopernek és Lady Gagának megosztva szavaznám meg ezt az elismerést. Bradley Cooper már többször is bizonyította, hogy sokkal több rejlik benne, mint azt a Másnaposok miatt sokan hiszik, azonban talán itt volt a legerősebb a színészi játéka az eddigiek közül, ráadásul ha ezt kombináljuk azzal a ténnyel, hogy saját magát írta és rendezte is, akkor még inkább megemelem a kalapomat előtte. Lady Gaga sem szégyenkezhet, ugyanis bár kockázatos volt egy énekesnőt megtenni a női főszerepre, ő nem csupán tokkal-vonóval hozta a szintet, de meg is ugrotta azt.  

Hirdetés

Pavlics Tamás: Egyértelműen Rami Malek Freddie Mercuryját a Bohém Rapszódiából. Mert a film hiába olyan, amilyen, avagy növeli tovább a Queen lemezeladásait és fényezi a banda renoméját, az tényleg hatalmas bravúr, hogy egy ekkora popkulturális ikont akkora átütő erővel alakítsanak a vásznon, hogy eszünkbe se jusson, hogy "csak" egy színészt látunk.

Török Tamás: Egy kategória, amire simán rávágom a választ. Matt Dillon gyakorlatilag úgy hozta le A ház, amit Jack épített főszerepét, hogy a kamera egy pillanatra sem tévesztette szem elől a főhőst. A számító, könyörtelen sorozatgyilkos és a sármos, ellenállhatatlanul karizmatikus férfi archetípusát nem sokan tudnák ilyen félelmetes hitelességgel hozni, Matt Dillon pedig mind mennyiségre, mind minőségre az év legkomolyabb alakítását nyújtotta a szememben.

Kónya Sándor: Ez megint egy rettentő nehéz kérdés, de az első, aki beugrik, az Joaquin Phoenix alakítása a Sosem voltál itt-ben. Félelmet nem ismerő játékot nyújtott egy félelmet nem ismerő, szuggesztív és pofátlanul zseniális filmben, amely által betekintést kaptunk egy zaklatott lelkivilágú, igazságszolgáltatást saját kezűleg végző férfi fejébe. Egészen elképesztő, ahogy ezzel az alapvetően csendes és bizonyos értelemben minimalista alakítással Phoenix képes volt megannyi dimenzióját átadni ennek a karakternek. Erősebb bizonyíték nem is kell arra, hogy ő napjaink egyik legnagyszerűbb színésze.

Bagi Levente: Akárhogyan is pörgetem rajta az agyam, nincs olyan színész vagy színésznő, akinek oda tudnám adni ezt a személyes elismerést. Imádtam Emily Bluntot a Hang nélkülben, oda voltam Adam Driverért és John David Washingtonért a BlacKkKlansmanben és elhittem Josh Brolinnak, hogy készen áll kipusztítani a fél világot a Végtelen háborúban. Soralhatnék még ide neveket, mert számos remek alakítást kaptunk és bőven vannak még olyanok, amikről lemaradtam, de igyekszem pótolni őket.

Milány Botond: Filmes fronton Rami Malek élete alakítását nyújtotta Freddie Mercuryként, így nem is kérdés, hogy Oscart kéne kapnia érte. Sorozatok terén pedig a The Americans két főszereplője, Keri Russell és Matthew Rhys verte utcahosszal a mezőnyt. Felejthetetlen alakítást hoztak részről részre.

Hirdetés

Hegedűs Attila: Olivia Cooke lehengerlő volt a Telivérekben, ahogy Anya Taylor-Joy is. Sam Rockwell náluk egy picivel karakteresebb volt (meg is érdemelte az Oscart), de mégis Joaquin Phoenix nyújtotta az év legjobb és legerősebb alakítását. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a Sosem voltál itt mekkora mestermű, és hogy Phoenix hatalmast alakított be. Nem hiába emlegetik sokan ezt a filmet a Taxisofőrrel egy nevezőn.

Goretity Dániel: Hiába nem tetszett annyira az összkép, azt elismerem, hogy Bradley Cooper és különösen Lady Gaga leszínészkedték az atyaúristent is az égről a Csillag születikben. Emily Blunt a Hang nélkülben is eléggé meggyőzőt alakított számomra. A Mission: Impossible - Utóhatás kapcsán szerintem Tom Cruise is megérdemelhet itt egy említést, nem a hagyományos értelemben vett színészi teljesítmény kapcsán, inkább az eltökéltség, a franchise szeretete és a kaszkadőrmutatványok bevállalásával kapcsolatban. Akit azonban mindkét értelemben ki kell, hogy emeljek, az Charlie Cox a Daredevil 3. évadában. Mind színészi kvalitás, mind az akciójelenetek terén páratlan alakítást nyújtott Matt Murdock szerepében és őszintén remélem, hogy ha az elkaszált Netflix-féle Marvel univerzumból valaha is viszontlátunk valakit a filmvásznon, akkor az ő lesz Fenegyerekként.

Hirdetés

Péter Zsombor: Ha férfi, akkor Sam Rockwell (Három óriásplakát Ebbing határában) - az a karakterív, amit és ahogy végigjár a Három óriásplakátban, egészen zseniális. Oscar bácsi gyütt is. Ha pedig nő, akkor Elsie Fisher (Eighth Grade) - a semmiből jött kiscsaj, aki lehengerelt. Abszolút hiteles, hétköznapi és emberi. Imádtam, akárcsak a filmet.

Gaál Alexander: Nehéz kérdés. Rengeteg nagyszerű alakításhoz volt szerencsém, viszont talán egyikük sem szólt akkorát, mint Jim Carrey csodálatos visszatérése a Kidding (Most nevess!) című sorozatban, ahol az ezerarcú színész hosszú évek után végre ismét a régi fényében tündökölt.

Fonyódi Noémi: Bradley Cooper. Bár a Napos oldalban is nagyon jó volt, meg még egy csomó más filmben korábban, de most színészként és rendezőként is  megmutatta, hogy mitől döglik a légy. A hangjáért meg egy hatalmas pluszt valaki véssen fel és adjunk hálát neki, hogy színész lett belőle és nem country énekes.

Hirdetés

Melyik rendezőt tartod 2018 legjobbjának?

Szabó Dániel: A Russo-tesókat. Az Amerika Kapitány: A tél katonájában bizonyították, hogy milyen piszok hangulatos filmet tudnak készíteni, az Amerika Kapitány: Polgárháborúban ízelítőt adtak belőle, hogy sok karaktert tudnak mozgatni a vásznon úgy, hogy ne sikkadjon el egyikük sem, végül a tavalyi Bosszúállók: Végtelen háborúban megmutatták, hogyan kell megkoronázni egy tíz éve futó filmes univerzumot. Maximális respect nekik, bármihez is kezdenek a Végjáték után, rám számíthatnak nézőként.

Pavlics Tamás: Fogós kérdés, mert nem igazán fogott meg rendező munkája 2018-ban, de a filmmel kapcsolatos minden ellenérzésem ellenére Bradley Cooper a Csillag születik rendezői székében bizonyította, hogy van keresni valója, valamint Brad Bird az év legjobb szuperhős filmjében bizonyította, hogy 14 évvel Irdatlanék első kalandja után is újat és okosat mondani a túltengéstől szenvedő zsánerről.

Török Tamás: Nos, ebben a kategóriában nem fogok egyértelmű győztes választani, mivel evidens, hogy Martin McDonagh minden szintű dicsőítést megérdemel A három óriásplakátért, ám úgy gondolom a többünk számára eddig ismeretlen Aneesh Chaganty is rászolgált az elismerésre, hiszen a Keresés egy újszerű, igazán friss ötlettel bolondította meg a thrillerek világát, méghozzá egy picit talán túltolt, de tagadhatatlanul hatásos kivitelezéssel. John Krasinski hasonló érdemeket ért el a Hang nélküllel, ami szintúgy igyekezett egy új filmélményt adni a nézőknek, sikerrel. Nem sok mindent becsülök jobban az innovatív ötleteknél, szóval le a kalappal előttük. Brad Bird pedig képes volt úgy folytatni a Hihetetlen családot, hogy elvitte azt egy meglepően komoly és felnőttes irányba, ám tette mindezt úgy, hogy megőrizte az imádni való családi szuperhősfilmet is, amibe gyerekként beleszerettem.

Kónya Sándor: Lynne Ramsay a Sosem voltál itt miatt. Mert érezhetően folyékonyan beszéli a mozgókép nyelvét és olyan méregerős audiovizuális történetmesélési módszert fejlesztett ki magának, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Kevés dialógussal, rendkívül kifejező képekkel húz be minket a teljes lelki sötétségbe, hogy aztán - miután kicsit megcincálta lelkünket -, lassan kivigyen bennünket a fényre. Mondják, hogy ez az új Taxisofőr, de kérem alássan, legyen ez bármekkora dicséret, mégiscsak kikérem magamnak a rendező nevében (is): ez nem az új Taxisofőr, ez az első és egyetlen Sosem voltál itt.

Hirdetés

Bagi Levente: A Joe és Anthony Russo páros már a korábbi Marvel filmjeik során is bizonyították rátermettségüket, viszont ezúttal egy igen nagy falattal kellett megbirkózniuk. A Bosszúállók: Végtelen háború könnyedén a torkukon akadhatott volna, de Russóék vették az akadályt és megmutatták hogyan kell ütős csapatmozit összerakni. Nem elég, hogy számtalan karakter mozgott és lépett interakcióba a szemünk láttára, még egy olyan főgonoszt is sikerült kielégítő módon ábrázolni, aki könnyedén eltörpülhetett volna az érkezését megelőző hype hatására. Minden elismerésem a Russo-tesóké.

Milány Botond: Joe és Anthony Russo párosát. Hiszen nem sokan lettek volna képesek így összerántani, leforgatni és élvezhetővé tenni a Végtelen háborút, de nekik sikerült.

Kátai Levente: Milorad Krstić filmjét látva, Ruben Brandt, a gyűjtőről eszembe nem jutott volna, hogy egy elsőfilmes alkotóról van szó. Olyan művészi érzékkel, kiváló ritmussal, fülbemászó zenei válogatással lett összegyúrva ez a festményről a mozivászonra átköltözött mű, amitől annak ellenére maradt tátva a szám, hogy a film látványvilága inkább taszított mint beszippantott. Csak remélni tudom, hogy láthatunk még tőle hasonló filmet.

Hirdetés

Hegedűs Attila: Őszintén szólva 2018-ban nem volt annyira erős a mezőny, ha a rendezőket vesszük figyelembe. Az Oscart ugye del Toro nyerte, amivel vannak fenntartásaim, de az hosszúra nyúlna. Viszont Greta Gerwing (Lady Bird), Paul Thomas Anderson (Fantomszál), a Coen-tesók (The Ballad of Buster Scruggs), vagy éppen Spike Lee (Csuklyások) is szuper volt, de mégis Martin McDonagh-nak kell adnom ezt a címet. A Három óriásplakát kritikán felüli film lett, amiben tisztán kivehető volt a rendező stílusa és odafigyelése. Ennél több pedig nem is kell.

Goretity Dániel: Ez szerintem különösen nehéz. Első rendezőként például John Krasinski (Hang nélkül), Bradley Cooper (igen, még úgyis, hogy a Csillag születik annyira nem a stílusom) és a Keresést jegyző Aneesh Chaganty (basszus, velem egyidős a csávó, mit csinálok az életemmel!?) is nagyot alkottak. Blockbuster fronton Ryan Cooglert emelném ki a Fekete Párducért, a Russo-tesókat a lehetetlen küldetésnek tűnő Végtelen háború összehozásáért, valamint Cristopher McQuarrie-t a ténylegesen Lehetetlen Küldetésért.

Hirdetés

Péter Zsombor: Damien Chazelle (Az első ember) - a zenés produkciók után a még mindig szemtelenül fiatal rendező megmutatta, hogy kell egy ennyire grandiózus sztorit prezentálni.

Gaál Alexander: Picit talán csalni fogok a válaszadással, mivel Ryan Coogler a Fekete Párduccal, illetve Brad Bird A hihetetlen család 2-vel mindketten túlszárnyalták önmagukat. Fogalmazhatnék úgy is, hogy mindketten hasonló cipőben jártak, hiszen míg előbbi egy aktuálpolitikát is tartalmazó szuperhősmozit hozott össze, addig utóbbinak közel tizennégy év távlatából kellett felvennie a fonalat, úgy, hogy közben ő szeretett volna elmondani valami aktuálisat a világban éppen zajló dolgokról.

Fonyódi Noémi: John Krasinski és a Hang nélkül. Egy ilyen pofon egyszerű felállásból ennyi mindent kihozni, még akkor is, ha a befejezés nem igazán állta meg a helyét nem semmi teljesítmény. Nagyon jól ledirigálta ezt pengeéles feszültségre építő horrorkát.

 

Szerinted mi volt a legkiválóbb sorozat (régi és újonc egyaránt)?

Szabó Dániel: Rengeteg sorozatot kell pótolnom a tavalyiak (és a korábbiak) közül, viszont kettőt mindenképpen megemlítenék, amiket már sikerült. Ami a régieket illeti, rákattantam a Dwayne "The Rock" Johnson nevével fémjelzett HBO-sorozatra, a Nagypályásokra és pöpecül szórakozom minden egyes epizódon (már a harmadik évadot darálom). Ami pedig az újoncokat illeti, Jim Carrey Kiddingje (Most nevess!) rabolta el a szívemet, mérhetetlenül zseniális és sokáig velem maradó élmény az, amit az Egy makulátlan elme örök ragyogása rendezőjével, Michael Gondry-val összehoztak.

Pavlics Tamás: Nem is kérdés, hogy a The Haunting of Hill House! Kiváló családi dráma és csontig hatoló, paráztató horror, mindezt 10 órán keresztül, ami filmes társainak legtöbbször másfél órában sem sikerül. Még úgy is jár a kalapemelés, hogy a végére abszolút veszít erejéből.

Hirdetés

Török Tamás: Picit szégyellem bevallani, de továbbra sem változtattam azon rossz szokásom, miszerint alig-alig sorozatozok. Annyira biztos nem, hogy mérvadó merítésből szemezgethessek. És hát mivel nem volt új Stranger Things évad, én inkább tartózkodnék is ebben a kategóriában - tudom, gáz, bocsi.

Kónya Sándor: Még mindig nem nézek annyi sorozatot, amennyit szeretnék, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy nagyon élveztem a Képmás első évadját, valamint a Chilling Adventures of Sabrinát. Előbbi a komplikált cselekményvezetésével és a komplikáltság alatt meglapuló téma, valamint J.K. Simmons alakítása miatt lopta be magát a szívembe, utóbbi pedig azért, mert remekül ötvözte a horrort a tinidrámával, amolyan Buffy-módra.

Hirdetés

Bagi Levente: Nekem csak 2018-ban sikerült odáig eljutnom, hogy pótoljam a Breaking Badet és nagy örömmel töltött el, hogy a sorozat felér ahhoz a dicsőítéshez, amit már évek óta hallok róla. Természetesen nem hagyhattam ki, hogy ne a jelenleg is futó testvérsorozatával, a Better Call Saullal folytassam a sort és meg kell mondanom, talán ez még a Breaking Badnél is jobban tetszik. Annyi szent, hogy főhősének jellemfejlődése (vagy inkább degradációja) olyan erős központi motívum, ami mellett nem lehet elmenni. Pontosan tudjuk, hogy hová tart a karakter mégis rettenetesen izgalmas látni azt, hogy milyen események és döntések sodorják őt a romlottság felé. Bob Odenkirk játéka olyan hangnemeket tud megütni, amikre esélye sem volt a Breaking Badben ezért nagyon örülök neki, hogy saját sorozatban bizonyíthat.

Milány Botond: Nagyon szerettem a Barry első évadát, a The Man In The High Castle harmadik szezonja tovább növelte a már amúgy is magas színvonalat, de ami igazán vitte a pálmát, az a Westworld második évada és a The Americans lezáró etapja. Előbbi nagyon ügyesen építette tovább a világot és csavarta a sztorit, utóbbi pedig olyan feszült, izgalmas és érzelmileg gyomros pillanatokat szállított részről részre, amely végérvényesen is a legnagyobbak közé emelte a szériát.

Kátai Levente: Egyértelműen itt van mindegyikünk legnehezebb dolga, hiszen manapság olyan szinten elszaporodtak a minőségi, egyedi és egyszerűen szólva bitang jó szériák, amik közül tucatja érdemelné meg, hogy bekerüljön egy ilyen legjobb választásba. Az évből viszont ami leginkább közel férkőzött a szívemhez, az a Final Space animációs sorozat, amiben rettentően imponált a humoros, keserédes és erősen drámai jelenetek váltakozása. Belekezdvén nem is számítunk rá, hogy milyen érzelmi hullámvasútra ültetett fel minket a sorozat.

Hirdetés

Hegedűs Attila: Magasan a BoJack Horseman ötödik évada. Ennél fantasztikusabb dramedy-t keresve sem lehet találni. Milyen más jelzőt használhatnék egy olyan sorozatra, ami az egyik pillanatban megnevetett, a másikban pedig megríkat, mint a zseniálist?

Goretity Dániel: American Vandal. A tavaly debütáló második évaddal daráltam le az első felvonást is, egy nap alatt felfaltam gyakorlatilag mindkét évadot. Egy komoly társadalmi mondanivalót takar a röhejes, mockumentary köntös, különösen a folytatásban. A "Sz*rrabló" történetszállal engem kilóra megvettek és ha nem fogynék ki a helyből (amit Szada már így is a felére nyirbált), tuti reggelig áradoznék róla. Ja igen, és Daredevil 3. évad. Két és fél évbe telt, de megérte rá várni.

Péter Zsombor: Ha régi, akkor Bojack Horseman - a kedvenc sorozatom újfent hozta a formáját, nyilván nem teszek semmi mást elé. Ha új, akkor Bodyguard - első látásra egyszerű, de nagyon ügyesen keveri a szálakat és nem mellesleg piszkosul izgalmas.

Gaál Alexander: Lisa Joy és Jonathan Nolan a Westworld második etapjával ismét sikeresen megvezetett, és bár az új évadban volt néhány történetszál, ami szerintem kifejezetten rosszul sikerült, mégis kíváncsian várom, hogy az eddigi szabályokat felrúgva, vajon hogyan szövik majd tovább a történetet. Ami az újoncokat illeti, megmondom az őszintét, nem igazán volt szerencsém túl sokukhoz, viszont a Jim Carrey-féle Kidding (Most nevess!) tényleg minden perce aranyat ér.

Fonyódi Noémi: Daredevil 3. évad. Ki****ott jó volt, tökéletes minden egyes r***dt perce, ennyit tudok hozzáfűzni...

Hirdetés

Melyik filmet/sorozatot várod leginkább a 2019-es felhozatalból?

Szabó Dániel: Kérdés ez? Nyilvánvalóan a Bosszúállók: Végjáték, mert érzem, hogy a Marvel ezúttal is el fog varázsolni. Én sokakkal ellentétben egyáltalán nem unom még a szuperhősöket, sőt!

Pavlics Tamás: Nincs ilyen. Komolyan! Nyilván vannak filmek, szériák, amelyekre kíváncsi vagyok, de 2018-ban eljutottam oda, hogy a legkevésbé sem érdekelnek az előre hype-olt filmek (köszi nektek, szuperhősök!) és azok tudnak igazán megérinteni, amelyekről nem, vagy alig tudok valamit. Márpedig 2019-ben szeretnék még többször jótékony tudatlansággal beülni egy filmre és átélni a színtiszta mozivarázst.

Hirdetés

Török Tamás: Quentint Tarantino közelgő Volt egyszer egy Hollywoodját valószínűleg minden, az amúgy igen megosztó rendezővel szimpatizáló néző tűkön ülve várja, én sem vagyok kivétel. A Tűnj el! rendezőjének frissen felfedett horrorja, a Mi hasonlóan elborult és zsigeri élményt ígér, mint előző filmje, ami egy olyan oldaláról közelítette meg a zsánert, amire már nagyon régóta ki voltam éhezve. Arról se feledkezzünk meg, hogy John Wick újból munkába áll, és végre a vásznon is megtisztel minket Pikachu, a detektív, ami annyira szürreálisan hangzik és néz is ki, hogy muszáj lesz beülni rá. Na, és érkezik a Stranger Things 3. évada, ami meg pirosbetűs ünnepnek számít az életemben néhány éve.

Kónya Sándor: Quentin Tarantino Once Upon a Time in Hollywoodját, Martin Scorsese The Irishmanjét, Greta Gerwig Kisasszonyok feldolgozását, Jordan Peele Us című filmjét, Shymalan Üvegjét, Pawlikowski Cold War-ját, az új Bosszúállók-filmet és igazából még sorolhatnám sokáig. De hirtelen, a fejem tetejéből ezeket tudtam előszedni.

Hirdetés

Bagi Levente: 2019 sok szempontból a nagy lezárások éve lesz. Én egyelőre az év első felére koncentrálok, amikor két nagy franchise végére is pont kerül. Először is ott van a Bosszúállók: Végjáték, ami ugyan nem az egész MFU végét fogja jelenteni, de egy olyan 10 éve formálódó sztorit fog lezárni, amire még nem volt példa a filmtörténelemben. A másik nagy várományosom a Trónok harca 8. évada. Egy év kihagyás után tér vissza a sorozat a képernyőkre és már nagyon be vagyok zsongva miatta. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy miként zárják le a történetet, ugyanakkor fel vagyok készülve a legrosszabbra is és nem számítok arra, hogy feltétlenül happy end lesz a vége.

Milány Botond: Rengeteg filmet várok jövőre is, így csak néhányat sorolnék fel belőlük: Üveg, Bosszúállók: Végjáték, Star Wars Episode IX, Ad Astra, The Irishman. Sorozatok terén pedig jelenleg két cím tart lázban, a Trónok harca és a Mr. Robot. Mindkettő az utolsó szezonjával érkezik jövőre, így rettentően várom, mit tartogatnak még a készítők számunkra és miként sikerül lezárni Westeros és Elliot történetét.

Kátai Levente: Igen, egy szuperhősös sorozat. Igen, a csapból is ezek folynak már. Igen, de nem tudok mit tenni, én is megszenvedtem azt a traumát, mikor a Young Justice második évada egy hatalmas cliffhanger nem jött több epizód, és lehúzta a rolót a széria, majd évekig csak reménykedhettünk benne, hogy valaha visszatér-e még a sorozat. Ez nem is lenne akkora tragédia, ha a Young Justice nem egy kiválóan megírt, csavaros, érzelmes széria lenne, amely olyan szintre vitte karakterinterakciókat, részenkénti árulások és csavarok számát és a komplex történetmesélést, amelyet szuperhősös adaptációk terén még nem láttunk. Csak nehogy csalódás legyen...

Hegedűs Attila: Ha film, akkor Once Upon a Time in Hollywood, mert Tarantino eddig nekem nem okozott csalódást, ha pedig sorozat, akkor egyértelműen a The Witcher. Én nagyon bízom ebben a szériában, Henry Cavill tökéletes Geraltnak bizonyul, és azt se felejtsük el, hogy a Netflix már régen megtörte a videojáték adaptációkhoz köthető átkot a Castlevaniával, csak senki nem figyelt oda sajnos. Szóval hajrá-hajrá, minden bizalmam a sorozatban.

Goretity Dániel: Remélem nem volt elvárás, hogy csak egyet írjunk ide, mert végignézve az egész évet, fuhh. Képregényes fronton nyilván el leszünk kényeztetve, de a Bosszúállók: Végjátékot, a Pókember: Idegenben-t, az Üveget és a szóló Joker mozit már most nézném. Egyébként pedig a Volt egyszer egy Hollywood Tarantino bácsitól, az Írember (bocs) Scorsese-től és mivel óriási "ki a gyilkos?" fan vagyok, ezért a Knives Out is Rian Johnsontól eléggé mozgatja a fantáziámat. Főleg ezzel a színészgárdával.

Hirdetés

Péter Zsombor: Filmek esetében a The Irishman - gengszterfilm Martin Scorsese rendezésében, a főszerepben Robert De Niro, Al Pacino és Joe Pesci. Egyéb kérdés? Sorozatok tekintetében a Watchmen - a filmet nagyon szeretem, és tűkön ülve várom, mit hoznak ki belőle sorozat formájában. Az ütős alapanyag adott.

Gaál Alexander: Todd Phillips Joker mozija egy valódi rejtély a számomra, hiszen az eddig látottak alapján, ez tipikusan az a fajta film lesz, amit vagy piedesztálra emelünk majd, vagy azt fogjuk kívánni, hogy bárcsak meg se történt volna. Sorozatok terén a Trónok harca gigantikusnak ígérkező lezárását várom a legjobban, mivel bármennyire is szeretném, erősen kételkedem abban, hogy George R.R. Martin még ebben az életben befejezi a hosszú évek óta ígérgetett hatodik könyvet. Hogy a hetediket már meg se említsem…

Fonyódi Noémi: Marvel Kapitány. A Marvel szégyellje magát, hogy 10 év kellett neki ahhoz, hogy végre elmerje indítani az első női főszereplős szuperhősfilmjét, ideje volt már na. Kíváncsi vagyok mit hoznak ki belőle, nagyon remélem, hogy nem fog a középszerű Marvel-filmek között elveszni és valami egyedibbet raknak le az asztalra.

Hirdetés

És nektek mik voltak a kedvenceitek 2018-ban, miket vártok a legjobban a 2019-es felhozatalból?

Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.